Óévre ( Újévre)....

Néha sikeredik olyan fotó amiről azt gondolom, hogy meg kell mutatnom másoknak is. Zé volt olyan kedves hozzám, hogy adott vendégoldali lehetőséget nekem itt, az őblogjában. Szeretek itt lenni nála, vendégségben is. Szeretem olvasni őt, szeretem azt, hogy sok mindent hasonlóan gondolunk a világunkról. Bár párhuzamos idősíkokon járunk, de itt - közel egymáshoz.....

Mindenkinek, aki olvassa őt kívánok boldog újesztendőt! Persze, hogy levendulával :)

s@so

Bejegyzésekről

Tavaly már készült egy ilyen blogos visszatekintés akkor még a freeblogos két blogról, idén a két blogspotosról gondoltam. Mivel magáról az évről már megemlékeztem máshol, itt legyen elég csak a posztokról.
Januárban költöztem át a blogspotra, ha jól nézem, sokat olvastam és filmeztem. Nekem a januári kedvencem most így utólag a Neuron. Nem kizárólagosan, de jelentősen.
A február nehéz. Két kép is van, amit azóta is nagyon szeretek. Inkább a kép, mint a szöveg miatt  két kedvenc is van. Az egyik a Szürke, a másik a Mondrian a tavon.
A március ... jó sokat írtam, de minek? Egyértelműen a Japánban a kedvenc. A többi felejthető.
Az április kirándulós-sétálós volt sok fotóval. Talán végül is a Hervé legyen, mert oda Lucziferrel mentem. Persze az is kiderült, más képeket láttunk, mert mindig mindent máshonnan nézünk.
Május, a május az mindig nevetős, de a tavalyi az nem. Meghalt Gill Scott-Heron. A posztok sem túl örömteliek, inkább vágyakozóak. Álmodozó hónap volt, mint az Itt.
Júniusban annyi minden jó volt. Vendégbejegyzések Nagytesótól a Fishingről, Luczifer egyetlen vendégsége, Sasó nem múló szépséges képei... Saját magamtól meg szerettem a hársfás bejegyzést, olyan májusi szerelmes júniusban.
Júliusban átköltöztem ide, mert elfogyott a tárhelyem a drz54 oldalon. A legjobban a Fázisportrét szerettem írni.
Az augusztusiakból a Tündérutcai fiúkrólt választottam, mert a barátság az nagyon fontos.
Szeptemberből legyen mondjuk a fügéről született kis poszt, októberből pedig a festészetről, mert az egy szép kép.
November. Nem is tudom. Talán az a lepkés, az elviselhető. Decemberből meg az emléksor képe. Az szép.

Idén ilyesmi telt tőlem. Hol érdekesebb, hol unalmasabb posztok, képek, gondolatok. Még jó, hogy voltak vendégek. Viszont kivételesen meg tudom mondani, nekem melyik volt 2011 legjobb írása magamtól. Sajnos-hálistennek a kép nem az enyém, csak a szöveg. A poszt a fényképezésről szólt. Meg a halálról. Meg az életről. Ami fontos, arról.

Bár tegnap megremegett a kezem, amikor a drz55-re kattintottam, és ellenállhatatlan vágyat éreztem egy hirtelen blogköltözésre, mégsem teszem. Egyelőre.

Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok.

Az ebédről

Én vagyok az, aki nem szeret egyedül főzni, bevallom, és ebbéli beállítódásomat feminin vonásnak tudom be. (Erről majd még máshol.)
Például, hogyan készítsünk stíriai metéltet és gulyást? Nem bonyolult. Első lépésként hívjuk meg magunkhoz rég nem látott tanítványunkat. Vegyünk ezt-azt a boltban, de leginkább forralt bornak való borokat és gyümölcsöt. Majd a gyanútlan vendégre érkezés után azonnal adjunk kötényt, kezébe kést.
Amíg aprít, mesél. Amíg dinsztelek, kérdez.
Baráti főzésekhez mindenképpen válasszunk olyan receptet, ahol aprítani kell, és lehetőség szerint legyen valami tészta, ami gyúrható. Attól van az egésznek ilyen otthonérzése. (Nekem legalábbis biztosan, mert a házilag készült tésztába mindig belekerül valahogyan a lélek, legyen az bár metélt avagy kelt.)
Egy ilyen ebédmeghívás kevéssé nagystílű és lélegzetelállító, viszont annál szórakoztatóbb. Ebéd déltől ötig. Ilyen is van.

Társasági élet

Van ez a szigorú kép a mindennapokban, ami másokban él rólam, és amit akaratlanul is táplálok. Furcsa, mert mindig laza embernek gondolom magam, meg közvetlennek, de aztán időnként kiderül, hogy odakintről más látszik, mint idebentről. Emiatt meglepetéseket okozom embereknek.
(Pedig VM szokta mondani, hogy tessék mosolyogni, ha viccel az ember, és bár igaza van, úgy tűnik, mégsem mindig sikerül a megfelelő szituációhoz a megfelelő arcjátékot mellékelnem.)
Ez most azért jutott eszembe különben, mert tegnap délután sokat nevettem hangosan, és mivel ez nekem is feltűnt, arra gondolok, nyilván más napokon nem nevetek ilyen felszabadultan. Baj ez.
Az iskolai mindennapjaink kevéssé szólnak a gondtalan kacagásról, ez igaz, de most, hogy megint megtapasztaltam, eszembe jutott, mennyire hiányzik. Pedig csak négyen boroztunk tegnap délután, nem az egész tantestület, még csak nem is az a tizenkét ember, aki annak idején annyi hétvégét áldozott az együttlétre, a tanulásra és a közös munka megtapasztalására.
Öt év alatt oda jutottam, hogy bezárkóztam. Nem magamba, egy másik közösségbe, egy másik világba. Mindenre és mindenkire nem jut idő, mondom magamnak, amikor kifogásokat keresek, amikor nincs türelmem halkan kopogtatni egy ajtón, amit sosem nyitnak ki csak résnyire. És nekem sincs türelmem nyitott ajtó mellett élni minden napomat. Marhaság.
Beszélgettünk tegnap. Szerettük egymást tegnap. Nevettünk együtt, ahogy talán öt éve nem. és hagyta magát szeretni az a barátnőnk is, aki önmaga csukott ajtaja mögött éli a mindennapjait. Én meg szégyelltem magam, hogy hagyom magam lerázni, hagyom magam nem kérdezni, hagyom magam nem átölelni a vállát a mindennapokban.
Arra gondolok, januártól rendszeresen sétálok vele. Megpróbálom, mert szeretem, ha nevet. És én is szeretek nevetni. De ezt társaságban kell.
VM mondta a telefonban néhány napja, hogy óriási meglepetés voltam egy munkatársunknak, aki pár hete kikötözött a kistanáriba. (Neki közelebbi barátnője, beszélgettek, akkor mesélte neki.) Azon lepődött meg, hogy sosem gondolta, bennem ennyi szeretet van az emberek iránt.
Mondjuk, egyrészt nem mindenki iránt, szóval a szentté avatás nem játszik mostanában, másrészt meg hajjaj. Ezek szerint mizantróp benyomását keltő filantróp vagyok. Nem valami biztató.
De talán ez lesz a fogadalom 2012-re. Több nevetés, több világosan kommunikált szeretet, több emberekkel töltött idő, több ölelés, több beszélgetés. Tessék nekem drukkolni.

Közben majdnem elfelejtettem szólni, hogy Sharon Jones énekel a lejátszón. Tessék hallgatni. 

Randevú

Hát szívem ...

Minőségi filmek vasaláshoz 7 - A fűszeres, a fia meg Provence

Hiába a karácsony ugyebár, az élet nem áll meg. Bármennyire is türtőztettem magam a mosás terén, vasalni tegnap délután már kifejezetten jól is esett, a sógorom jóvoltából pedig kerekedett hozzá egy, nos, nem is tudom, milyen film. Francia leginkább.
A magyarul A Provence-i fűszeres címre keresztelt film igazából igen messze van a Toszkána-Provence-Mennyország PR háromszögétől, és nyilván a magyar mozibevételek (??) okán fordítódott át ilyen módon a francia A fűszeres fia címből. Hogy ez adott esetben a mozijegyek számában vajon mit jelentett, arról nincs fogalmam.
Maga a történet különben igen egyszerűcske, olyannyira, hogy a film első húsz perce után úgy éreztem, nem fogom én ezt végignézni, annyira nem mond semmit. Még Nicolas Cazalé kigyúrt felsőteste sem tudta elvonni a figyelmemet az általa megformált fiú, Antoine, szenvelgéséről, fordulatnak pedig se híre, se hamva nem volt. Minden folyt a maga vidékies változatlanságában.
Aztán valahogy ezen a szinte dokumentumhűen ábrázolt vidéken megesik az ember szíve. Megesik a szíve, mert hirtelen ismerőssé lesz a világ. Már nem Provence-ban van, csak egy helyen, ahol emberek élnek. Az első harminc-negyven perc után pedig sóhajtva ugyan, de végképp letesz arról, hogy itt (a filmben, a vidéken, a magyar kisvárosban, az ő életében) bármi nagyszabású dolog történjen.
Az élet mindennapiságában rejlő drámát adja vissza a rendező Éric Guirado, és meg nem mondom, hogyan, de jól sikerül neki. Ha kellőképpen türelmesek vagyunk, a semmiből valami kerekedik, éppen úgy, ahogy a saját életünkben is.
Érdekes film. Gondolkodni tanít. Meg arra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a körülmények nem alkalmasak nagy döntések meghozatalára, egyszerűen csak minden nap tenni kell a dolgunkat, nem lázadozni, mert a végén majd a helyére kerül minden és mindenki valami tervnek megfelelően, és a sok hiábavalónak tűnő mozdulat egyszer csak értelmet nyer. Hogy ez egyelőre nem látszik, sőt? Igen. Ez így igaz. Nagyon türelmesnek kell lenni.
Nehéz megmagyarázni miért, de Salamon Pál A Sorel-ház című regénye jutott eszembe a filmről. Hogy ki kell várni a sors ívét.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia filmeket, és akikben van hajlam a türelemre. Persze nem csak a filmhez, az élethez is türelem kell, gyakorolni pedig sosem késő.

(Bocsánat, de ide csak francia nyelvű trailert találtam.)

Az egyik

Sok út visz Istenhez, de mindegyik az igaz emberé.

Normale

Elég valószínű, hogy 2012-ben vége lesz a világnak. Ezt az elgondolásomat arra alapozom, hogy azt hiszem, megtanultam egy fontos dolgot Karácsonnyal kapcsolatban. Évek óta idén először sikerült teljesen ellazulnom, nem a mindenmindegy formában, hanem a teljesen pozitív értelemben.
Először is az történt, hogy nem sikerült befejeznem a lányoknak (TSB, VM) szánt ajándékot a kijelölt határidőre (csütörtök), mert előző este valami egészen bizarr és valószerűtlen szituációba keveredve még negyed tízkor is activityztünk (Így kell ezt leírni? Biztos nem.) egy ismeretlen család nappalijában. Szóval nem készültem el.
Aztán telefonon megbeszéltük, hogy ki nem szarja le, nem az ajándék a fontos, azt elnapoltuk jövő szerdára, helyette magunkat ajándékoztuk egymásnak. Egy óra beszélgetést, egy óra gondtalan időt.
Aztán ez a gondtalan, egymásra koncentráló idő valahogy önkéntelenül, megmagyarázhatatlan módon  áthúzódott a családi karácsonyba is. Idén nem izgattam magam, vajon minden elkészül-e időre, mert sosem készül el persze. Igyekeztem kitakarítani tisztességgel, de lehet, hogy maradt egy-két porcica az ágy alatt. A szarvast megfőztem, de Bori ajándék varrógépe a garázsban maradt, azért az ajándékozáskor kellett leszaladni.
A hagyományokkal szakítva azonban anyám lába nem fájt, a sógorom nem itta magát merevrészegre, nem nekem kellett autóznom este, így ihattam a szarvashoz két pohár vörösbort. Mindenki örült annak, amit kapott, és valahogy idén eléggé olyasmiket kapott mindenki, aminek örült. Mivel a tradicionális youtube-ozás is elmaradt, játszottunk éjfélig kitalálóst. Én egyszer Puskás öcsi voltam, az ment, de Besenyő Pista bácsi énemre nem sikerült rájönnöm. A sógorom Jézus Krisztus volt, de ő is csak addig jutott, hogy egy nemzetközi zsidó férfi. (Sic!)
Na jó, azért annyit a történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a macska idén nem fél a fától, sőt, nagy örömét leli a karácsonyfadíszekben, úgyhogy itt most tíz perc alatt legalább ötöt játszott le, és hát igen, a vacsoránál az is kiderült, a szarvaspörköltbe Zé úr tizenezer forintos borritkaságát sikerült belefőznöm, viszont mindenkinek ízlett, Zé úr meg csak felvonta a szemöldökét, és felülemelkedett. Mint én azon, hogy a pénteki munkanapja hajnali négyig tartott.
Ennek szellemében folytatjuk az ünneplést. Azt tervezem, ma olvasni fogok. A tollakon és a határidőnaplón kívül ugyanis kaptam ajándékba vágyott Hamvas leveleket, Sonntag fényképezésről szóló esszékötetét, és Bacher emberevőit (emberevéseit inkább?). De lehet, hogy tök titkosan még beleolvasok Kertész könyvébe is. (Ajándékkönyvbe nem tilos, ugye?) Anyám meg itt lesz ebédre, úgyhogy délután még akár vasalhatok is. Van hozzá egy jó kis filmem.
Furcsa. Tök normális karácsonyunk van. Egy kicsit azért gyanús.

Boldog Karácsonyt!

Boldog Karácsonyt!

Gyermekkirályt választanék, és hozzá küldeném a bölcseket, a katonákat és a minisztereket, hogy tanuljanak tőle, nem tapasztalatot, hanem hogy hogyan kell a dolgokat komolyan venni. Különbséget tenni jó és rossz között? Nem. Örülni annak, ami van. Hasznot várni? Nem. Szépet csinálni. Dolgozni? Nem. Játszani. Boldoggá tenni az embereket? Nem. Szeretni őket. Tapasztaltnak lenni? Nem. Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megőrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz minket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él.
-Hol?
-Ahonnan jöttünk és ahová megyünk.


Hamvas Béla: A babérligetkönyv

Holnap este

Nincsen felnőtt karácsonyozó, csak gyerek van. Legyen bár hetven éves is, aki az asztalhoz ül, kislányként teszi, és amikor a mennyből eljön az angyal, a nádasdi ház vályogmelegéből nézi a gyertyákat. Abban az évben csuklómelegítőt kap és kötött harisnyát. De lehet, hogy éppen az anyját nézi, ha kisfiú, meg a fahuszárt a szobában a cserépkályha mellett.
Én is gyerekként nézek minden Szenteste, és úgy tudom, a kalácsot anyám sütötte. A fa mellett még ott áll apám, én pedig idén is megbocsátom neki, hogy a jókedve felét a vörösbortól kölcsönözte, mert tudom, a könnyei saját éhező karácsonyainak szólnak, nem nekünk.
Gyerekként szívom be a fa illatát is, akkor még van egy bátyám, aki évi kettőnél többször szól hozzám, és ha kérdez valamit, a válaszra is kíváncsi, a húgom pedig nem a ráncait számolja, hanem a csillagszórókat a fán.
Minden díszét ismerem ennek az esti fenyőnek. A megfakult, nevenincs üvegdíszt, a kismadarat, amiből mindig kicsúszik az akasztó, a műrafiából készült ronda bábot, az üveggombát, és a fa köré tekert fénylő boát, amitől az öreg táncosnő megfiatalodik.
Holnap este majd megint csupa ötéves állja körül ezt az évente egyszer valósággá képzelhető csodát.

Sultanus Beatus vendégségben

Vannak blogok, amik megmaradnak az ember emlékezetében akkor is, ha a szerzőjük úgy dönt, már nem kerül az oldalra új poszt. Ilyen emlékezetes olvasmány volt számomra Sultanus Beatus blogja. A szerző Szegeden él, és blog helyett mostanában leginkább az Irodalmi Jelenbe ír. Arra kértem, így karácsony idején, jöjjön el hozzám vendégségbe, és tegyen úgy, mintha még lenne blog. 

Sultanus Beatus mai bejegyzése hát ez lenne. Vagy nem. De ezt már sosem fogjuk biztosra tudni.


Őrület-Ébredés

Reggelente a csajod rád engedi a fényeket. Jönnek a fotonok, mint a pitbull, és nem hagynak nyugodni. Beleharapnak a retinádba, utat karcolnak a pigmentjeidbe, és alig tudod türtőztetni magad, hogy belehugyozz a napsugárba. Mert a napsugár is anyag, akár a húgy, de az őrület kézzelfoghatatlan, akár a nő, amikor rád engedi a fényeket. Mert el is tűnik azzal együtt, sötétben létezik már évek óta.

Sokszor azt hiszed, nincs is csajod, aki rád engedi a fényeket. Olyankor mindig görcsbe rándulnak az izmaid, főleg a vádlid, és amikor két görcsölő lábbal állsz a valóságban, akkor sem hiszed el, hogy nincs csajod. Elsétálsz a múltkori kávézóba, és megkérdezed, kivel indultál haza, de mindenki csak somolyog, kérdik, miért van rajtad napszemüveg. Mondod, hogy valaki rád engedte a fényeket, ennek járnál utána, és csak nézed a részvétet a szemében, pedig csak az igazságra vagy kíváncsi. Ki volt az a csaj, mész rá konkrétabban, mert te szereted ezeket a faktumokat, és nem tényeket írsz ilyenkor, mert mutatod, hogy különb vagy a többinél, és még nem őrültél meg. Lassan felhívod a tulajt, ismerősöd, együtt sétáltattok néha kutyát. Ő is csak nevet rajtad, frász se tudja, ismétli kétszer, kutyával jól lehet csajozni. A kérdés az, hogy volt-e nálad kutya, mert néha magaddal viszed, hogy megvédjenek a játszótéren a gyerekektől. Persze mindig rád másznak a nyugdíjasok, akkor csettintesz egyet a nyelveddel, és elkezd csaholni. A játszótéren is jól lehet csajozni, amikor ülsz a padon, és lapozgatod a tegnapi újságot. Nem jó mindig képben lenni, mert az felcsigázza az embert. Egy nap halasztás muszáj, hogy ne érezd a bőrödön, ha éppen történik valami a világban. Érdemes kimaradni, mert könnyen beleőrülhetsz.

Őrület, hogy ha nem figyelsz annyira, sokkal durvább dolgok történnek veled, mint az életed.

Az őrület ott kezdődik, hogy az őszi szünet kitermeli a kamaszokat a bányából, de mire aranyrögökké érnek, eltemethetni őket. Addig még szerezhetnek szakmát, érettségit és diplomát, doktori címet is. A diplomások és a doktorok hamar halnak. Ma már a mosónőké és a hegesztőké a világ. Ha kimennek Svájcba az öregek otthonába bugyikat mosni vagy tankot barkácsolni, akkor előttük az egész élet. Felhalmozzák a valutát, és visszajönnek minimálba dolgozni. Nyitnak valami kocsmát, és mesélik majd egész életükben, hogy nyugdíjasok alsóiból és békefenntartó cuccokból felépíthető az egész élet.

Az őrület ott kezdődik, hogy már nincs időd leírni, hol kezdődik az őrület. Az orvos is azt mondta: ne felejts ki egyetlen napot sem. Ez segít majd kilábalni, nem félsz többet a fénytől, a csajoktól sem, akik rád engedik. Csak magadhoz beszélj, a hangodra figyelj, mint a testre, mikor élvez. Az együttérzés megöli a szexet is. Neked legyen jó, hadd lebegjenek a szavak, mint a fotonok a függönyön átszűrődve, ami olyan, mint pitbull száján a nyál. Félelmetes, mégis szánalmas. Beszélj, mert a hallgatás olyan, mint a sötétség, ezért a nőhöz is hasonlatos. Bíztasd magad, hogy menni, fog, adj magadnak nicknevet, és gyűjts rajongókat. Blogot is írhatsz, az a legjobb, ott csak a lájkok látszanak, nem kell félni, ha valaki nem szeret, és rád ereszti a sötétséget, amitől legalább nem félsz, mert az a valóság. Kommentek nem kellenek, csak a lájkok, ennek ne tedd ki magad, mert amikor anyád utolszor hozzászólt valami posztodhoz, ment ám az osztás ezerrel kukoricavetés közben. Szóval anyádat meg mindenkit hagyd ki ebből, és ne is adj utat magadhoz, új e-mail, új álnév, ilyenek. Ha meg valaki feléd téved valahonnan, akkor legyen erőd leírni, hogy ott kezdődik az őrület, amikor felébredsz, de még tovább kellene aludnod, mielőtt elkezdesz írni valamit.

Csend

Zajos világban élek. Gyakran és sokat beszélnek hozzám, velem, nekem, mellettem. Általában nem zavar, nyilván az ember nem véletlenül megy tanárnak, nem véletlenül lesz (viszonylag) sok gyereke, szóval az egész könnyen indokolható a személyiség alapvetően extrovertált voltával.
Csak hát van olyan, hogy sok. Meg olyan is van, hogy elég.
Vannak napok, amikor a csendet szeretem. Amikor annyi mindent láttam, de főleg annyi mindent hallottam már, hogy elég. Még a kedves zene is idegesítően csörömpöl. Azt a csendet akarom magam körül, mint amikor hótakaró alá fojtja a világ a legapróbb neszt is.

Karácsonyoztunk az iskolában mi tanárok. Ott például olyan csend volt, amire nem vágyom. Fagyos, kedvetlen idegenség egymás iránt. Gyorsan le is léptem, mert az a három szó, amit ki kellett nyögni, az is nehezemre esett. Otthon kellett volna maradni valami hazugsággal...

Este koncerten voltam, egy másik iskola karácsonyi koncertjén. Nagyon érdekes volt, mert régen hallottam tiszta emberi énekhangot csak úgy, minden zenei kíséret nélkül. A legnagyobb varázslat a világon, Isten semmihez sem fogható ajándéka. Talán a csend egyik formája. (Ebben a megasztáros, X-faktoros világban már unikum is.)
Persze eszembe jutott saját kórusmúltam, a hajnali próbák, a karnagy állandó idegfeszültsége, a jól sikerült közös munka... Nagyon régen volt, és nem is tudom, miért s hogyan kerültem kórusokba énekelni, amikor nincs szép énekhangom.

Néha csendnek kell lenni, amikor csak Isten szólhat az emberhez. Mint annak idején egy-egy hétvégére a somogysámsoni parókián.

Mégis ki szórakozik itt?

Egy anekdotával kell kezdjem, hogy egy kicsit mentsem magam. Az anekdota nagyon röviden így szól:
Ferenc József vadászni ment Gödöllőre. Minden el volt rendezve, olyannyira, hogy elővigyázatosságból biztos kezű vadászok vették körül az uralkodót. Végül egy vadkan tűnt fel, akit Ferenc József eltalált ugyan, de könnyebben megsebesítenie sikerült csak.
Mivel a sebesült vadkan nem kedvességéről híres, az egyik vadász kilépett az uralkodó mögül, és fültövön lőtte a felbőszült állatot.
A királynak haja szála sem görbült, a vadász pedig várta jól megérdemelt jutalmát. Ferenc József azonban bosszúsan fordult a vadászhoz, és azt mondta: Mégis ki szórakozik itt? Maga vagy én?

Nos, ez most azért jutott eszembe, mert ezt az anekdotát Tóth Eszter mesélte egy dokumentumfilmen  a Tóth Árpád kiállításon mégpedig a modern irodalommal, modern költészettel párhuzamba állítva. Azt mondta, ő maga is gyakran gondolkodik el egy-egy modern költőt olvasva, és teszi fel a kérdést: Mégis ki szórakozik itt?

Hát ez jutott eszembe Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját nézve, hogy édes jó Istenem, tényleg, mégis ki?
Mielőtt valaki félreértene, gyorsan mondom, a film nem rossz. Legalábbis nem olyan Giant Octopus stílusban, hanem egyszerűen idegesítő. Mármint számomra, ezt is gyorsan hozzáteszem. Viszont büszke vagyok magamra, hogy sikerült (három részletben) végignéznem mind a 139 percet. (Erre mondják, hogy egy örökkévalóságnak tűnt?)
Az a helyzet, azt hiszem, kétféle ember van, az egyik, aki szereti a 2001 Űrodüsszeiát, a másik, aki ki nem állhatja. Én az utóbbi csoportba tartozom, és nagyon valószínűnek tartom, hogy Az élet fája is ilyen film.
Egyrészt rengeteg csodálatos perce van, fantasztikusan fotózott és kiváló zenével kísért képkockák, sőt Brad Pitt, Sean Penn és Jessica Chastain is nagyszerűen alakítja a karaktereket. (Na jó, Sean Pennt szeretem, amúgy dolga nemigen van a filmben.)
Aztán ezt leszámítva van egy óra Carl Saganba oltott létfilozófia youtube 'szépzene-szépvideó' stílben, meg egy óra családi pszichodráma. Ezeket Terrence Malick összeöltötte valami dagályos, messianisztikus, műfilozófikus giccsbe, amit ha jól értem, művészfilmnek illene hívnom.
Nekem ez kicsit kevés az üdvösséghez. Hol van ez a film egy Tarkovszkijtól vagy egy Bergmantól? De mondom megint, lehet, hogy bennem a hiba.
Pedig ... mint annyiszor, ebből is lehetett volna egy nagy film, mert azt hiszem, Malick tulajdonképpen tehetséges rendező. Rendezhetne mondjuk filmet csak családi drámáról vagy egy operafilmet is el tudok képzelni, mert a filmet végül csak a zene miatt néztem végig.
Az élet fáját annak ajánlom, aki ... na jó, én nagyon nem ajánlom senkinek, csak filmesztétáknak, hátha kiderítik, hogy legalább a rendező jól szórakozott.
Mert a kérdés örök. Mire való a művészet?

Csufi, avagy pár szó a "Szelíd erőszak" - ról....

Rendhagyó módon, kicsivel több szöveget is írok a fotó mellé.
A fotó:

A történet:
December 16 -án késő délután valaki úgy gondolta, hogy kell nekünk ez a kiskutya, és berakta a házunk mögé az udvarba. A kiskutya pedig, a 6 - 7 hetes kiskutyákhoz illő módon erősen sírt a kerítés mellett...
Befogadtuk, persze hogy. Mit lehet ilyenkor tenni? Két lehetőség van. Vagy megy a szomszéd faluban lévő kutyamenhelybe ( Somogy_Misina) vagy marad az egyébként már egy jóképű tacsival rendelkező kutyásnál.
Csufi (mert azonnal elneveztem), mint másnap az állatorvosnál kiderült jó 80 % -ban szálkásszőrű tacsi + a többi valami falusi terrierféleség - egészséges, száraz, "jószagú" kiskutya pár percet tölthetett csak a két variáció között. Eszünkbe nem jutott továbbpasszolni.....

Csak azért fene a volt "gazdáját". Mert a karácsony előtti napokban ilyet tenni ez emberrel. Mert ha ez március - áprilisban történik, akkor mennyivel könnyebb és egyszerűbb lett volna nekünk is. Lelki terror ez, mondhatnám - finomabban "Szelíd erőszak".

Most van egy babakutyánk, hejjhóóóóó :) Télvíz idejére, kényszerűségből a lakásban. Elkerítve neki a lépcsőház aljában egy kis sut.... Így - valahogy.

Vírus

A betegség néha nehezen körvonalazható dolog. Persze ha vannak konkrét tünetek, jobb a helyzet, de ha csak mondjuk egy hátfájás van két napja elhúzódó diffúz fejfájással, akkor többesélyes a dolog. Elsőként lehet a fáradtságra gyanakodni. Ha a pihenés nem használ, másról lesz szó.
Én a baktériumfertőzéseket egészen jól bírom, a szervezetem viszonylag hatékonyan küzd ellenük, főleg az elmúlt egy-két évben. Nem is emlékszem, mikor kellett antibiotikumot szednem. A vírus az már más tészta, azokat rosszabbul bírom.
Naná, hogy a hétvégi vendég egy életerős vírus volt. Érdekes, hogy ilyen semmilyen tünetek mellett is tud a szervezetem produkálni egy keringési zavart vagy mi a fenét. Vérnyomás nulla, cukorszint mínusz kettő. Szőnyegminták, plafonrepedések, gyors leltár az életről. Ha nem lenne ez a vírusom, biztos nevetnék, hogy milyen vicces azon gondolkodni a nappali szőnyegén, fel kellene hívni valakit, mielőtt elpatkolok. Meg hogy az ember ilyen pillanatokban effektíve diktálja magának, hogy akkor most 'nem ájul el, koncentrál, megeszik még egy kis mandarint'. Na jó, ez még vírussal együtt is vicces.
A hétvége a túlélés jegyében diszkrét családanyai haldoklással telt. Kicsit főz, kicsit haldoklik, kicsit vasal, kicsit haldoklik, ilyesmik. Meg sírással. De végeredményben ez is vicces. Nekem orvoshoz sem kell menni, ha egy pohár víz láttán sírva fakadok, vírusom van. Gondolom, az agyat támadja, azért. A könnyképző központom lehet a legsérülékenyebb.
Azért megmaradok. Orvoshoz nem megyek, tegnap ugyanis kiderült, hogy már nem is Allah kicsi fia a háziorvosom. Most feldolgozom a sokkot, és öngyógyítok. Csak a hányingerrel nem tudok mit kezdeni, de azt majd az idő megoldja, mert azt száz százalékra ígérhetem, hogy hányni nem fogok.
Ja a hétvégén az volt még, hogy Zé úr azt mondta, nincsen egy épelméjű ember a családomban, de az biztos, hogy nem lehet mellettük unatkozni. Ezt arra mondta egyébként, hogy a nagybátyámat, akinek az agyát állítólag pépesre verték, mert túl sokat tudott valamiről, amiről nem kellett volna, de az hagyján, mert erről beszélni is szeretett volna valami bíróságon, és emiatt most cseppet zavart, a tesóm egy pesti kávézó mellett találta fel, amint éppen pizsamában és (lopott??) kabátban játszotta el Hudini szerepét. A vége happy end, a felesége és a rendőrök végül megtalálták, és visszavitték szegényt félig szétfagyva az idegosztályra. A tesóm mondjuk kicsit sokkot kapott, de mindjárt elutazik Firenzébe vagy hova, szóval az ő rehabilitációja rendben lesz.
Én viszont megyek dolgozni, így az enyém kimenetele egyelőre kétséges.

ideielsőtéli....

Vizuál

Nehéz megmondani hány éves. Negyven körül talán? Van benne ez a tudod, hogyhívjákezt, hogy emlékeztet, de nem tudod, kire. Mindigismerted érzés.
Eleinte csak véletlenül nézek rá, megbocsátható, éppen velem szemben ül, szeretem nézni az embereket amúgy is. Aztán már nem nézek félre, ha rám néz, kutakodom, pedig tilos. Vizuális zaklatás.
Kicsit kopaszodik, de nagyon rövid a haja. Önkéntes kopaszodás. Hátizsák, sötétszürke túrabakancs, fekete rövid kabát, vászonnadrág. Valami nesöneldzsiografikos pasi ez? De nem külföldi, az biztos, ahhoz túlzottan is belesimul a metróhuzatba.
Kicsit borostás. Sietve indult el reggel? Nő mellől? Még visszabújt egy csókra, és lekéste volna a buszt? Nem, nem boldog. Szomorú kék a szeme, és messzire néz.
Indiszkrét vagyok.
Ekkor lép be  az öreg a kocsiba, ő meg felpattan, hogy átadja a helyét. Az öregen elsőre nem látszik, hogy eszelős, de ordítani kezd: 'Mi van? Mi van? Mi van?' Visszaül. Sajnálom, de  félrenézek. Most nem akarom látni az arcát.
Kicsit merev derékkal ül tovább, és nem néz az öregre, aki az Astoriánál leszáll. Én azért nézem. Őt. Tulajdonképpen már mindent megnéztem rajta, nemigen van értelme tovább bámulni. Ennek ellenére.
Kedvesnek gondolom. Jobb lenne, ha hallanám a hangját. Ha felhívná valaki, ő meg beleszólna, hogy tessék, és akkor feloldódna a varázslat, én meg elmenekülhetnék.
Szép keze van. Sosem nézem a gyűrűt, ostobaságnak tartom azt nézni, de feltűnik, hogy nincs. Miért nem nős? Volt pedig, ugyan! Persze, hogy volt. Ha meghalt volna a felesége, még hordaná. Megcsalták vagy megcsalt? Megcsalták. Onnan a keserű félmosoly, amikor ránk néz. Negyed inkább. Vagy ez nem nekünk, hanem a világnak szól?
Bosszút esküszik. Engem néz.
Mindenki komor a metrón, csak mi nevetgélünk a mellettem ülő nőkkel. Én zavaromban egy kicsit jobban mosolygok, mint azt az átlaghangulat indokolja. Nem szeretem, ha néznek. Egy kicsit más leszek tőle. Heisenberg pszichológus is volt? Ez nem a Hawthorn hatás, az is biztos.
A szexre gondolok. Arra is, hogy gyengéd. És hogy jó az illata. Biztonságillata van.
Feláll, de nem látom jól, előttem áll valaki. Leszáll. Utána szeretnék nézni, de tömeg van.
Utána szeretnék menni.
Ismerem valahonnan.

Kitekintés

Tekintettel arra, hogy a következő film, amiről itt írni fogok, súlyos dilemmák elé állított, ellensúlyként idelinkelem, amit viszont nagyon szerettem, és szerintem még sokáig fogok is. Nagy öröm egyébként, hogy egy közös blogba írhatok, és kíváncsian várom, milyen is lesz ezt így heten-nyolcan együtt elkövetni hétről-hétre.
Az Oly sokáig szerettelek című francia filmről Vera Woon írt. És a szívemből szólt. :)
KATT

Mesék Sáros gazdáról 3.

Három évbe tellett, amíg elkészült Viola és Sáros gazda háza a falu szélén. Addigra a falusiak is megszerették a fiatalokat, Viola segítőkészségét és Sáros gazda kedves, de szótlanul furcsa természetét.
Viola a kerttel foglalatoskodott, zöldséget és gyógynövényeket termelt, amit senki rászorulótól nem sajnált. Olyannyira, hogy a falusi asszonyok egy idő után szinte mind átszoktak Viola gyógyteáira, a falusi patikus meg egy borongós őszi délutánon összecsomagolt, és visszaköltözött a városba.
Sáros gazda, ahogyan azt fent északon is tette, kora tavasztól késő őszig járta a határt, vigyázta a termést, és bámulta az eget. Csak egyetlen szokásán változtatott, télen, amikor a határban nem akadt munka, néznivaló is kevés, egy hónapban egyszer meghívta magukhoz a falu gazdálkodóit. Azokon a szombatokon Viola hatalmas kondérban babgulyást főzött, az egy kenyér helyett hármat sütött, a vendégek érkezése után pedig csendben leült a kályha mellé varrogatni.
Aki még emlékszik, azt mondja, tulajdonképpen semmi különös nem történt ilyenkor, beszélgettek, ettek, ittak, hallgattak, már ahogyan ez férfiaknál szokás. Egyszer, még a második nagy földrengés utáni évben esett meg, hogy ketten összevitatkoztak egymással egy ilyen estén. Akkor Sáros gazda, aki a sarokban pipázott, felállt, és csak annyit mondott, hogy aki képes a barátaival vitatkozni egy semmiség miatt, annak az égiek a fele termését biztosan elsorvasztják a következő évben, már csak azért is, hogy megtanulja, az ember csak a barátaira és Istenre számíthat, ha bajba kerül. Na akkor erre az a nagyszájú István úgy elhallgatott, hogy két hétig még otthon sem mert megszólalni.
Minden nagyon rendben ment. A földek évről évre jobban teremtek, és sehol a környéken nem ellettek annyit az állatok, mint ebben a faluban. Senkinek fel nem tűnt eleinte, Világszép Viola mosolyába hogyan keveredik hónapról-hónapra mindig egy kicsivel több szomorúság. Csak az ötödik év végén ütött szöget a falusi asszonyok fejében, hogy Világszép Violának vajon miért nem született még egyetlen gyermeke sem. Értetlenkedtek, csóválták a fejüket, vonogatták a vállukat, míg aztán egy tavaszi reggelen egyikük félve megkérdezte, vajon segít-e Sáros gazda és Viola kellőképpen az Istennek abban, hogy gyermekkel ajándékozza meg őket. Viola erre nem szólt semmit, de elfutotta a könny a szemét, és beszaladt a házba ránézni a levesre.
Többet a gyerekkel kapcsolatban senki nem mert kérdezni tőlük, éppen elég volt, hogy azon a nyáron annyit esett, hogy a fél búza kirohadt a határban.
Kilenc esztendeje élt már Sáros gazda és az ő Világszép Violája délen, amikor egy októberi estén ismét beállított András nagynénje. Csak annyit mondott, a gyerekek miatt jött, és marad egy darabig. A fiatalok nem tudtak hova lenni a nagy csodálkozástól, de való igaz, hogy következő aratásra csakugyan megszülettek az aprócska aranyhajú hármasikrek. A két fiú, meg a kislány.

Három az egyben (úti beszámoló bátraknak)

A cím szerintem azért is teljesen jogos, mert ha mi elindulunk hármasban, akkor általában úgy pezsgünk, mint TSB kávépora a kékvirágos bögrében.
Tegnap Budapesten jártunk, vonat oda, vonat vissza. Gondolkodtunk is, egyrészt minek a kiadás, a jegy árát itt vidéken forraltborba is fektethetnénk, másrészt esőt ígértek, marhaság menni. De TSB, aki az együtt töltött órák és a kultúra nagy harcosa, valamint semmiféle meteorológiai érzékkel nem rendelkezik, meggyőzött minket, hogy a) nekünk művelődni kell (ebben igaza volt, ki is derül, mert rengeteget tanultunk), b) ha itthon maradunk, tuti valami vészhelyzet támad, amit nekünk kell elhárítani, c) dehogyisfogesni. Itt nem a három az egyben, hanem a három az egyből elve érvényesült, de azért nem bántuk meg semmit.

A vonaton felfelé például mindjárt rövid betekintést kaptunk egy alapítvány??? (NGO???) bizarr működésébe, és csak áldottuk a sorsot, hogy nem NAV-osnak teremtett minket az Isten, mert mindjárt lett volna dolgunk is. Egy fiatalember (nálunk fiatalabb, na, de csak kicsivel) teljes hangerőn beszélte meg, hogy akkor kellene adni ennek az önkormányzatnak valami papírt a pénzről, hogy akkor el lehetne ezt intézni?, mert ugye, ha ellenőrzik őket, akkor kellene valami papír. Hát ilyen szerződés-szerű előbb, vagy egy ígérvény, vagy valami, amit visszadátumoznak. Persze a hívás elején szépen érthetően bemutatkozott. A negyedik hívásnál a fél kocsi könnyesre röhögte magát. Nem szép tőlünk, tudom, de ennyire azért nem illik jól érthető marhaságokat beszélni egy tömött intercityn.

Mire leszálltunk a Déliben, zuhogott. Ennyit a bizalomra épülő időjárás-előrejelzésről. Mindegy, mentünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az nem ázott be. Bár fűteni nem nagyon fűtötték, de szegény az eklézsia, értjük mi ezt, csak akkor meg hogy a manóba tart el ez a múzeum 25 teremőrt??? Félreértés ne essék, örülök én, hogy van munkájuk, csak eléggé fáztam a kiállítások végére.

Majdnem mindegyiket végignéztünk egyébként, és meg is okosodtunk. Először is ott voltak a fotók. Jó ötlet három nem hivatásos, de érdekes ember képeit kitenni, csak attól nem minden fotó lesz kiállításra való. Világos, két hónappal André Kertész után az is hülye, aki fotókiállításra megy (=én). Volt pár jó kép különben, Lackfi János fotói például tetszettek, a mellé kreált versek nem, de hát az életet be kell osztani. (A teremben viszont volt pár gyönyörű ablakpárkány, ahova szívesen lehevertünk volna.)

Aztán megnéztük a Petőfi állandót (ha jól sejtem), szerintem modern és jó, interaktív, miegymás. Kicsit talán sok a halottakról levágott hajtincs, de mit lehet tenni, ha egyszer ez volt a gumicicájuk. Azért a Szendrey Júlia is őszült kicsit, mire meghalt. Nem csoda. Különben meg nem is tudtam, hogy Petőfinek normális gyerekkora volt. Érdekes. Miért gondolom, hogy minden költőt vertek gyerekként, nem kapott enni és kilógott a feneke a nadrágból?? A Petőfin aztán az volt még a nagy dolog, hogy ki volt írva, hogy: szívemnek gyöngyháza, és akkor arra gondoltam, hogy azért, ha egyszer valaki ezt írná nekem, attól nem sajnálnék pár szenvedélyes csókot.  (Ábrándos hmm.)

Sorrendben utána jött a Tóth Árpád kiállítás. Költőről nehéz kiállítást rendezni szerintem, de ez is tetszett. Tóth Eszternek pedig marha jó humora van, de erre még vissza fogok térni egyszer, mert végig kellene néznem a dokumentumfilmet. Ki volt rakva pár fotóm, már a Török Sophie fotói, így, ami vicces volt, mert odaírták, hogy Tóth Árpád, meg Babits, meg Kosztolányi, meg a többiek, ezen meg Mihállyal röhögtünk kicsit, hogy szegények a futottak még kategóriába lettek belepasszírozva.

Aztán Gárdonyit már csak átsétáltuk, és megállapítottuk, hogy Ziegler volt. Mondta is Vitéz Mihály, hogy gondolkodjak már el, miről mire magyarosítok mostanában, de nem izgat, multikulti világot élünk. Egyébként meg, majd ha már száz nevem lesz, a százegyediken elgondolkodom.

Ami a múzeumban utána következett, arra a teremőrök még majd emlékeznek kicsit, mert lehet, hogy régen láttak három nőt visítva röhögni odabent. Kérem, van mentségünk. Ami ott a legutolsó szobában van! Ennyi hiábavaló gipsz!!! Egy téboly. El nem tudom képzelni, ki gondolta, hogy annak a kreálmánynak ott a helye. Ezer szerencse, hogy még a pálinkázáson innen voltunk, szóval így csak egy rosszalló pillantást kaptunk, majd önként elhagytuk a tett színhelyét. Rám gipsz még nem volt ilyen hatással.

Odakint kissé mintha kevésbé zuhogott volna, viszont éhesek voltunk, úgyhogy elmetróztunk az Ikeáig, ahol 390 forintért kiváló kacsacombot ettünk párolt káposztával. Ez egy másik rejtély, hogy hogy lehet ennyiből, de itt már nem bírtuk tovább és kellett inni egy kis pálinkát is. Volt ingyen wifi is, meg kis kanapék, lehetett netezni, meg lehetett nézni az embereket, amit mindennél jobban szeretek. Hát ezért jó utazni. Különben sosem tudtam volna meg, hogy ebben az étteremben magánórákat is szoktak adni. Mellettünk éppen fizikát. Majdnem olyanok voltak, mintha randiznának, csak a fiatal férfi volt visszahúzódóbb, és fizika füzet volt előttük kiterítve. Érdekes.

A Vörösmarty térre már nem jutottunk el, sötét volt, hideg, és elegünk volt ebből a büdös, koszos, nyálkás emberfolyam-csápjait nyújtogató Budapestből. Régen láttam már ilyen reménytelenül csúnyának. Aztán hazajöttünk, a vonaton végighallgattuk, hogyan szívja rá magát a fiatalember a lányra mellettünk, de a lány ügyes volt, nem hagyta. Én Galeanót olvastam, és néha bizarr idézetekkel fárasztottam a másik két nőt, de jól bírták. Szentlőrincnél eszünkbe jutottak a PIM-ben vásárolt kártyák, amiken magyar költők és írók felnőtt-, no meg gyerekkori fotói szerepelnek. Az első három helyezett konszenzus alapján: Dezső skótkockás szoknyában, Anti puha fehér combikákkal egy medveszőrön, és a gyönyörű, göndör hajú, óvodás Miki.

Most megint itthon vagyunk.

Semmi

Isten áldása egy hét közbeni szabadnap. A sok nullvektoros nap után már tényleg az is tök mindegy, hova megyünk, csak egy kicsit el innen. Nem érdekel, hogy ki és mit fog csinálni holnap az óráimon, sőt, rosszabbat mondok, az sem zavar, ha nem látok semmi értelmeset Budapesten, mert arra is lusta voltam, hogy utánanézzek, van-e valami program a forraltboron kívül.

Na jó, az is van még, hogy olvasom Eduardo Galeanot és nem értem. Amikor az Ölelések könyvében voltam nyakig, úgy éreztem, ebbe a fickóba elég ingridbergmanosan bele tudnék szeretni. Most meg olvasom a DélLatin-Amerika nyitott ereit, és fel nem foghatom, hogy ez ugyanaz a pali. De elolvasom most már, ha bele is döglöm. Arról viszont letettem, hogy szerelmes, rajongó leveleket írjak neki.

Mintha

Mintha szeretnél.

Adventus 2.

Bori karácsonyi rajza

Nem is tudom. Talán az eső miatt van az, hogy most kicsit kevésbé érzem az örömet. Vagy a néha elém bukkanó nemzeti téboly miatt.
Nyűgös is vagyok, már nem akarok dolgozni Karácsony előtt, szánnám magam a készülődésre. Napok óta hímzek, vasárnap voltunk bastlizni is a Nagytesónál (Bori is így hívja, pedig aztán neki nem nagytesója, mondjuk nekem sem...), azóta meg csak próbálom utolérni magam a listámon, de már tudom ilyen kisstibisen énekelni magamnak, hogy sehol se talállak téged, édesem.
Tegnap konkréten itthon hagytam a határidőnaplóm, szóval vakrepülés volt. Már csak este láttam, hogy ma témazárót íratok. Marha jó. Majd méghajnalabban leszek kénytelen bemenni, pedig a nulladik órákat amúgy sem állhatom. Aki ezt kitalálta, annak a pokol legsötétebb bugyraiban kellene főni az idők végezetéig.
De jól van, még ma, meg holnap, aztán csütörtökön továbbképzés Budapesten TSB-vel meg Mihállyal. Végre lesz időnk beszélgetni. Egy nap karácsony.
Valahogyan jobban be kellene tudni osztani az időt, vagy a fene tudja, szaporodnak a tennivalók állandóan, tennivalószex vagy inkább promiszkuitás.
Egyébként a Karácsonnyal nincs baj más, csak az, mint a mikulásozással, hogy túl sok helyen van kötelező ünneplése, ebben meg elforgácsolódik az ember ideje, aztán a karácsonyfából karácsonyi fogpiszkáló lesz. Iskolai karácsony 1,2,3, tantestületi karácsony, cserkészkarácsony, hangversenykarácsony, jógakarácsony (sic!), tényleg már mire eljön Jézus, el is fárad bele.
Nekem két karácsonyozás elég. A többi időben erre a kettőre szeretnék készülődni.
Például ilyen gyönyörű képeslapokat írni azoknak, akik távol vannak tőlem.

Az örömről

Van olyan is, hogy csendes, meg hogy kialvatlan. Néha még egy kicsit türelmetlen is van. De azért legtöbbször mégiscsak ösztönös.  A meleg vér, ahogyan szétfut a hajszálerekben az ujjvégekig.
Lehet, hogy túl gyakran örülök, de ez jót tesz a vérkeringésemnek.

képírás - ezt is...

Az arc nem a tiéd,
Csak hordod valakiét.
A szemed fénye
Lopott fényszilánk.

Arcunkon az idő
Saját képét hívja elő
És az angyalok
végül nem ismernek ránk.

Állva

Hogy állva érjen a halál. Flóra ezt mondta.

Ma fekve érte a halál egy ismerősöm édesanyját. Évek óta feküdt már. Megfeküdt így értem.
Mesterséges mennyországokat keresett. Hogy mit talált, én nem tudom.
Most azon őrlődik a család, ki kit nem szeretett eléggé. Hát kár. Mert ez az öröm vasárnapja.
Szeretni kell szerintem. Ez az egyetlen fegyver a sötétség ellen. Erről írtam ma reggel, de majd csak jövő héten lehet olvasni egy másik oldalon.

Emléksor

Az életet bámulni folyton, mint egy menyasszony.

(Nem értem. Ha jön a karácsony, valahogy mindig Te jutsz eszembe elsőnek, Dezső.)

Hír - érték

Nem fogok hosszasan káromkodni, bár tényleg lehetne. Csak esem egyik ámulatból a másikba.
Néha, mondjuk havonta egyszer, valamelyik gyermek bekapcsolva felejti a tévét, és esetleg valaki merő véletlenségből átkapcsolja a készüléket a királyi csatornára híradóidőben. Ha nem vagyok résen, már ömlik is a hír.
Persze nem olyan hír, amire gondolnék, hanem hát hogy is hívjam, egyfajta népmesei road-show live. Múltkor éppen a Kékfény különkiadása volt műsoron. Nem kérdezem meg miért, ez kell a népnek. Ha kenyér nincs, legalább a cirkusz.
Nincs ezzel baj, harsogjanak csak a címlapokon a huszadrangú, értelmetlen hírek. Nekem nem fáj, higgye, aki akarja, hogy ennek bármi jelentősége van a füstön kívül.
Szerintem másnak van hírértéke. Tegnap forraltboroztunk a fiatalokkal. Húsz-huszonegy évesek. Fiatalok, tenni akarnak, családot akarnak, élni akarnak. Többségük nem itt, mert nem talál állást, nem lát semmiféle lehetőséget maga előtt.
A fiatalabb generáció mindig megbünteti az idősebbet. Minden hibáért meg kell fizetni. Ostoba, aki ezt nem tudja.

Bergson, Heidegger, meg a belga sci-fi

Hogy mennyire kedvelik mondjuk a belga rendezők Heideggert vagy éppen Bergsont úgy általában, nem tudom. Az viszont elég valószínűnek tűnik, hogy Jaco van Dormaelt életének egy bizonyos szakaszában kifejezetten foglalkoztatták a lét és az idő összefüggésének kérdései. Hogy aztán ebből miért következett, hogy emiatt rendezzen egy 140 perces mit is? Romantikus-filozofikus-sci-fit mondjuk? Nem tudom.
A film egyébként kifejezetten érdekesen indul, kiválóak a díszletek, az alapötlet pedig jó: a különböző döntések által generált életek párhuzamosan futnak a világmindenség tágulásának utolsó pillanatáig, majd az idő, és az életek ezen a ponton túl megindulnak az ellenkező irányba. Filozófiai értekezés témájának kiváló, filmötletnek sem biztos, hogy rossz, csak ... Az van, egy filozófiai értekezést az ember letehet fél óra után, hogy gondolkodni tudjon az olvasottakon, de egy több, mint két órás filmet egyben szokás végignézni ugyebár.
Mit is mondjak? Súlyosan nem bántam meg, hogy megnéztem a belga rendező Mr. Nobody című filmjét, mert szépen fényképezett, látványos film, sok jó zenével, de egyszer elég is volt. A szereplők kiválasztása  érdekes, Jared Leto játsza Mr. Nemo Nobody szerepét (úgyhogy a Jared Leto rajongók örülhetnek, gyakran és hosszan fényképezik a filmben Leto tengerkék, merev tekintetét), Diane Kruger, a Nemzet aranyának szőke üdvöskéje játssza Anát, az egyik szerelmet, a kiváló és tehetséges Sarah Polley (Váratlan utazás) a másikat, és a személyes kedvenc, Rhys Ifans walesi színész (a Sztárom a párom fantasztikus lakótársa) színesíti még a palettát Nemo apjának szerepében. A tizenhat éves Nemot alakító Toby Regbo nevét azért még mindenképpen kiemelném, mert szerintem, kövezzetek meg, Letonál egy klasszissal jobban játszik.
A film tulajdonképpen science fictionbe oltott lételmélet, játék az idővel és a világmindenséggel. A választások által generált lehetséges utak filozófiáját kutató film. Vasaláshoz nem ajánlom feltétlen, esetleg ha egy hotel össze paplanhuzatát ránk bízzák, akkor praktikus. Talán, ha valaki majd egyszer emberi időre vágja, izgalmasabb lesz, de hogy ezt nem a rendező fogja megtenni, abban szinte biztos vagyok. Túl kedves gyermek ez neki.
Annak ajánlom, aki sok mindent elnéz egy szépen fényképezett filmnek, még azt is, hogy itt-ott tömény unalomba vagy értelmetlen képsorokba fullad. Nagy filmnek sajnos kicsi, mert a rendezőnek nem volt önuralma, könnyű filmecskének meg nehéz. A lét újabb rejtélye.

Ha kell egy kis szeretet

Az rendben is van.



Kicsikét bolondok. De szerethetően.

Történetekről

Arról beszéltünk múltkor, szép történeteket szeretnénk olvasni. Nem stílustanulmányt akarunk, nem szómágiát, nem valami fantasztikusan új írói eszközöket, csak egy történetet, ami magával ragad. Mert olyan mostanában alig íródik.
Most arra várok, hogy karácsonyra történetet kapjak, és ígéretem már van.
Kivárom.

Tényleg mindegy

Teljesen mindegy, mit mondanak valakiről az emberek. Legalábbis ezt mondja Hank Quinlan kapitány halálára reflektálva Orson Welles 1957-es filmjének végén Marlene Ditriech. És Marlene Dietrichnek általában igaza van.
Azért is örülök ennek a mi kis filmklubunknak, mert egyre inkább úgy érzem, olyan filmeket fogok látni, amiket magamtól aligha néznék meg. Mint például ezt a meglehetősen furcsa filmet. Meg amúgy sem vagyok egy Orson Welles rajongó, bevallom, ha jól emlékszem, nekem az Aranypolgár sem volt valami nagy kedvencem.
Állítólag minden Welles film a bűn, a bűnhődés és a büntethetőség problémáját járja körül. Én ezt elhiszem Lacinak, tekintettel arra, hogy filmügyekben roppant megbízható ember. Nincs ez másképpen A gonosz érintése című filmben sem, aminek nem túl bonyolult alaptörténete egy büntetést minden áron kiharcoló, ám eközben hamis bizonyítékokkal operáló, gyilkossá váló rendőr és egy munkamániás filantróp ügyész kettősének nyomozását mutatja be. A rendőrkapitány szerepében a már akkoriban hatalmasra hízott Wellest láthatjuk, az ügyészében pedig a mexikóira maszkírozott fiatal Charlton Hestont.
A film alapkérdése talán valóban az, milyen eszközök engedhetőek meg a bűnösök leleplezésében, illetve hibázunk-e, ha nem tartjuk be a törvényt a törvénytelenségek felszámolása érdekében. Nehéz kérdések. Én mindenképpen a törvényesség betartása mellett szavaznék, de azt hiszem, erre is azt mondaná a fent említett színésznő, hogy mindegy. De hadd vigasztaljam magam azzal, amit Orson Welles mondott: 'Inkább járjon szabadon egy (?) gyilkos, mintsem egy ártatlan embert bebörtönözzenek.'

Amiért ezt a filmet érdemes megnézni, az azt hiszem, mégsem a történet, hanem a rendezés, és a fényképezés. Hihetetlen alakokat látunk, szinte a végletekig karikírozott, elmaszkolt figurákat, fantasztikus tablószerű képekbe állítva. A film képi világa, a fényképezés mestermunka. Ezért érdemes megnézni.
Mielőtt rászánjuk magunkat a mozizásra, azért több dolgot is érdemes tudni. Az egyik az, hogy ennek a  filmnek elég sok változata létezik, mert már az elején össze-vissza vágták. Bemutatásakor nagyon nagyott bukott, és attól tartok, ma sem lenne igazán népszerű darab a mozikban. Rengeteg olyasmi van benne, ami, enyhén szólva is, messze van a politically correct látásmódtól.
Ha úgy döntünk, mégis kíváncsiak vagyunk rá, nézzük a rendező elképzeléseit leginkább figyelembe vevő vágást, az a nagyjából 108 perces változat. (Welles memorandumban kérte a stúdiót, hogy vágják újra a filmet az elképzelési szerinte, amire már csak halála után került sor a kilencvenes évek vége felé.) Hogy a port.hu ismertetőjét nem ez alapján a vágás alapján írták, az is biztos, de ez ne vegye el a kedvünket.
Annak ajánlom a filmet, aki bírja, hogy fricskát nyomnak az orrára, nincs ellenére a film-noir, és örömét leli a nagyszerűen megkomponált fekete-fehér képekben.
Orson Welles a film fenegyerekeként jött, és úgy is ment, mondta a filmes szakemberünk. Azt hiszem, igaza van. Bár ez is mindegy.

Fantázia

Azt képzelem, mostantól mindenki békén hagy, megtanulok nemet mondani kérésekre, és hetente több alkalommal is időt tudok szánni önmagamra, meg az én fontos dolgaimra is.
Tök jó a képzelőerőm.

Szarvas classic

Bár a tudósok szerint a kalóriamegvonás a kísérleti állatokban egyértelműen életkor-növekedéssel járt, ez nem szegte kedvem, hogy egyfajta kellemesen értelmezett öngyilkossági kísérlet jegyében tegnap szarvast egyek barnamártással, áfonyalekvárral és lángossal.
Pécsett létezik egy Csillag nevű étterem, ami ezer és egy éve sikeresen működik, és ezer és egy éve semmit sem változott. Értsük ez alatt a berendezési tárgyakat, a kiszolgálás jellegét, a pincérek modorát, az elszívóberendezés működési hatékonyságát, a málnaszörpöt, és még majdnem az árakat is.
Részletezem: minden hónap első péntekén zárt körű vacsora van az étteremben. Ide bejutni nem egyszerű, mert tulajdonképpen nagy adag szerencse, jó ismeretségi kör, és az előző vendégek néhányának elhalálozása árán lehet csak bekerülni a meghívottak közé. Ezeken az estéken két fogásból lehet választani, amiből az egyik mindig valami klasszikus, mint a szarvas, a libacomb vagy a hagymásrostélyos például. Van mellé mindig valami Bé verzió is, de az azt választó vendégek majdnem annyira kilógnak a környezetből, mint a hamburgerező egy Michelin étteremből. Az étel minden esetben és minden részletében kifogástalan.
A felszolgálás külön kunszt, mert ezekre az alkalmakra visszalátogat a Tibi pincér, aki már régóta nem ebből él, de akit mintha a századfordulóról penderített volna oda a jóisten. Klasszikus figurája az étteremnek, és igazi showman. Természetesen van kisegítő is, például a nagyothalló bácsika személyében, akinek mindig háromszor kell elmondani, hogy Jager és málna, de valahogy a Csillagban ez is jól van.
Az étterem berendezési tárgyai és szagelszívója az ötvenes évek környékéről valók. Ha bemegyünk, soha ne nézzünk körül egy lakberendező szemével, és télen lehetőség szerint mosható kabátot válasszunk. Dohányozni szigorúan az udvaron lehet csak, és a vécé is odakint van, retrobudi jelleggel. Tényleg már csak a téglalapra hajtogatott, fényes vécépapír hiányzik.
Az egész este összességében véve valami rendkívül szürreális, időutazással egybekötött, kulináris mennyországlátogatás. Mondanám, hogy ajánlom mindenkinek, aki erre jár, de a péntekre úgysem juttok be. Azért vigasztalásul mondom, a Csillag hétköznapi étlapja sem semmi, úgyhogy ha mégis úgy adódik, feltétlenül érdemes beugrani egy ebédre.

még egy csepp ősz....

az utolsó csepp - immár decemberben

Bevándorlási kérelem

Tisztelt Hivatal!

Alulírott Biedermann Izabella azzal a kérdéssel fordulok Önökhöz, hogy számomra a bevándorlást engedélyezni szíveskedjenek.
Indokaim a következők:
Utálom a napokig tartó, hideg, ködös nyálkásszürke időjárást.
Nem vidítanak fel depresszióba hajló munkatársaim vidám történetei a szellem mocsarából.
Unom a takarítást, a főzést, a koránkelést, a rossz sajtmentes pizzát, a derékfájást, és a panaszaimat.
Elegem van abból, hogy mindenki hülyének néz, hogy olyan döntésekkel kell szembenéznem mindenféle szinten, amikhez semmi közöm, de engem érintenek.
Nem érdekel semmi, ami körülöttem történik, mert semminek semmi logikus értelmét nem találom.
Úgy érzem, alkalmas vagyok a bevándorlásra, mert:
- nincsenek komoly egészségügyi problémáim;
-kevéssel is beérem, ha süt a nap;
-viszonylag gyorsan tanulok nyelveket;
-könnyen barátkozom.

Kérem esdeklésem kedvező és mihamarabbi elbírálását.

Üdvözlettel:
2011. 12. 02.
Biedermann Izabella
sk.

Isteni minőségbiztosítás

Mi a minőség? Vagyis, tulajdonképpen mit is vizsgálnak az auditorok?
Ha tisztességesen teszik a dolgukat, jó sok mindent.
Mit vizsgálnak az auditorok egy iskolában? Nyilván ott is jó sok mindent. Egy jó audit, ugyanis nem elégszik meg egy felszínes kérdőívvel, meg egy kis látogatással, hanem igyekszik mindennek a végére járni.
Az a helyzet, hogy az én iskolámban még soha nem jártak ilyen emberek, találkoztam viszont velük Amerikában, amikor meglátogatták az órámat, és tegnap találkoztam velük a legkisebbik gyerekünk iskolájában is. Különösen ez az utóbbi volt érdekes tapasztalat itt Magyarországon.
Már napok óta szó volt arról, az iskola szeretne felkérni néhány (130!!!) szülőt, álljon a vizsgálóbizottság rendelkezésére. Borit is megkérdezték tegnap egy kérdőív formájában, hogyan értékeli az iskoláját. Azt mesélte, csak a kajára adott egyest, mert gyakran koszos a tálca, és nem ízlik neki az ebéd.
A szülők tegnap este gyűltek össze az ebédlőben, ahol találkoztunk a vizsgálatot végző bizottság összes tagjával (négy fő), és ahol Klára nővér (sic!) részletesen elmesélte, mi mindent vizsgálnak, kezdve az infrastruktúrától (tantermek állapota, felszereltség) a nevelők munkáján át (óralátogatások, interjúk) a diákok, illetve a szülők elégedettségégéig. Megvizsgálták a hivatalos dokumentumokat, ellenőrizték a törvényesség meglétét, az elszámolásokat. Meghallgatták az iskola igazgatónőjét, és a fenntartót, vagyis ez esetben a zirci apátot.
Ezek után az igazgatőnő és Sixtus atya megköszönte a szülőknek, hogy időt szántak a vizsgálatban való részvételre, és arra buzdítottak minket, hogy őszintén mondjuk el a véleményünket mindarról, amit az iskolában tapasztalunk. Majd leléptek.
Persze gondolhatja az ember, a szülőket alaposan megválogatják ilyenkor, keresnek olyanokat, akik csak jókat mondanak, de ez korántsem volt így. A kérdőív kitöltése előtt az auditorok beszélgetést kezdeményeztek, és a szülők nagyon tisztességesen elmondták a pozitív és a negatív tapasztalatokat is. Aztán a kérdőívben rákérdeztek az iskola szellemiségére, oktató és nevelő munkájára, a felszereltségre, a szülő és a tanár közötti együttműködés minőségére, meg még mit tudom én mire.
Nekem tetszett, az az igazság. Egyetlen szépséghibát találtam csak az egészben, mégpedig, hogy ezt a fajta vizsgálatot kizárólag a katolikus egyház által működtetett iskolákban végzik el. Pedig örülnék, ha az ország összes iskolájában lenne valami ilyesmi. De mit tegyünk, úgy fest, Magyarországon pillanatnyilag csak Istent érdekli az oktatás minősége.

Sing it back

Magánbeszélgetések, magánórák

Nem mindig élvezem a magánórákat, sőt nem is nagyon értem, az emberek többsége miért vesz magánórát. Nekem gyerekként soha nem kellett ilyesmit elszenvednem, igaz, jól is tanultam, de még a testvéreimet sem ítélték magánórák általi unalomra, pedig őket nem annyira érdekelte a tanulás. Persze hol logikus az, hogy ha az iskola nem hozza lázba a gyereket, akkor még délután is olyasmire kárhoztatjuk, amit ki nem állhat. Rejtély, miért érzik ennek szükségét a szülők.
Jó, annyira nem rejtély, része a nagy nemzetközi konzummániának, vesznek a gyereknek egy kis extra gondoskodást valakitől, aki nem ők. Nálunk annak idején annak a gyereknek járt kiegészítő szülői (!!!) magyarázat, aki már előtte mindent elkövetett az iskolában és otthon is, hogy megértse az adott tananyagot. Ha a sok munka ellenére nem ment, apám leült a tankönyvvel vagy az Obádovics-féle Matematikával a konyhaasztalhoz, és magyarázott. Sajnos kevesebbszer szorultam ilyen konyhai magánórákra apámmal, mint most így visszagondolva szeretném.
Mikor változott ez meg lényegesen, azt nem tudom. Mikor ültetődött el a szülők egy jelentős részének a gondolataiban, hogy az iskola nem elég, fogalmam sincs. Nyilván ez sok tanárnak nagy segítség, mert van egy kis mellékes, de semmiképpen sem túl hasznos a diáknak, és túl gyakran egyszerűen pénzkidobás a szülőnek. Mert bizony az van, hogy a drága gyermek magánórán is csak bámul kifele a fejéből, és maximum arra veszi rá a gyanútlan tanárt, hogy oldja meg a házi feladatot helyette. (Gyanútlan tanár! Ugyan. Utálja, csak nem akar éhen halni.)
És akkor persze van olyan is, hogy az órán a magántanár által feladott leckét írja esetleg. Az nekem személyesen is a top 10 legidegesítőbb dolog között van, amit diák tehet.
Én mindig elmondom a szülőknek is, meg a gyereknek is, hogy nem kell magántanárt fogadni. Semmi olyasmi nem történik az iskolában, amit nem lehetne megérteni és megtanulni. Ha magyarázat kell, tessék megkérni a tanárt, magyarázza el újra a problémás területet, vagy tessék a szülőnek otthon kicsit leülni a gyerek mellé. Tessék együtt utánanézni könyvtárban, interneten. A magántanárra elpocsékolt (bocsánatot kérek kollégák) pénzen pedig tessék elmenni együtt moziba vagy mit tudom én.
Sok szülő persze, ha nyelvről van szó, sokkot kap, nem tud németül, angolul, spanyolul satöbbi. Kell az a magántanár, bizonygatják nekem. Ilyenkor természetesen ajánlok egy kollégát. Most mit csináljak? Pedig nyelvből sem kell, legfeljebb, és én magam igyekszem kizárólag ilyesmit felvállalni, ha a szóbeliség fejlesztése van terítéken. Mert minden mást meg lehet tanulni otthon és az iskolában egy nyelvből. Szókincsfejlesztéshez, nyelvtan tanításához, az írás megtanulásához nemigen szükséges tanár. Az iskolában is leginkább csak a motiváció fenntartása végett lenne fontos a tanári jelenlét. Tulajdonképpen boldogulna az ember maga is. Ha szépen beszélni is szeretne idegen nyelven, akkor viszont valóban nem árt egy beszélgetőtárs.
Nos, én ilyen beszélgetős órákat vállalok néha, legtöbbször azt is szívességből, és nagyon élezem őket. Ha lehet, felnőtteket. Az a helyzet, hogy rengeteget lehet tanulni egy beszélgetésből nekem is. Míg a beszélgetőtárs a nyelvet gyakorolja, előttem kinyílik a világ. Tegnap például valami hihetetlenül misztikus dologról magyarázott egy volt kolléganőm férje, aki programozó. A felhőkről beszélgettünk, arról, hogyan működnek, hogyan lehet az adatokat megőrizni biztonságosan, lehet-e olyan, hogy minden adat megsemmisül... Egy teljes kiberkatasztrófa film forgatókönyvét körvonalaztunk. Nagyon érdekes beszélgetés volt.
Azt hiszem, ez a 'content-based' (tartalomközpontú) nyelvtanítás lényege. Hogy legyen értelme, legyen információértéke annak, amiről szó van. A nyelvhasználat ugyanis ritkán öncélú.
Néha tényleg nem értem azokat a szülőket, akik még a gyerek délutánját is magánórákkal nyomorítják meg; különösen akkor, ha az a gyerek már az iskolában sem leli kedvét. Én azt hiszem, sokkal okosabb dolog volna inkább délutáni szabad, kontrollmentes idővel segíteni a mai gyerekeket szellemi fejlődését.
(Mielőtt ... látom én is, hogy hosszú, és csapongó. Annyi minden jutott eszembe ma reggel.)

Mesék Sáros gazdáról 2.

Teltek múltak az évek, Sáros András járta a földeket, vetett, aratott, főzte a kajszipálinkát, élte az apjától örökölt békés élet mindennapjait. Amikor elmúlt húsz éves, a  faluban egyre-másra kezdtek összesúgni a háta mögött az asszonyok, hogy bizony, bizony, az András is úgy fog járni, mint az apja, ha így folytatja, mert soha meg nem nősül, ha mindig csak a határt járja.
A fiú huszonegyedik születésnapján azonban, a falu nagy meglepetésére, megérkezett Teri, János unokahúga, aki saját bevallása szerint csak egy hétre jött, hogy a Húsvétot együtt ünnepelje unokatestvérével. Aztán hogy, hogy nem, végül kerek hat esztendeig maradt, és addig rágta a fiú fülét, míg az a rákövetkező őszön el nem ment a nagyvárosba tanulni. Teri pedig otthon maradt és gondját viselte a gazdaságnak.
András nem volt városi ember, nemigen találta a helyét a magasra épített házak között, ott is csak a város széli erdőkben és mezőkön érezte magát otthon. Mégis, mert az Isten néha ott rejti el a kincseket, ahol legkevésbé várnánk, egy napon a nagyváros lekövezett utcáit járva találta meg azt a lányt, akit egész addigi életében keresett.
Viola ugyancsak számkivetettként kereste a beton réseiben a tavasz első virágait, hallgatta az énekesek dalait az előadóterem ablakaiból, és várt arra a férfira, aki majd szívesen szed neki vadmézet, ha úgy hozza az élet. Sok beszélgetés nem is esett közöttük, András állítólag odalépett a folyosón ácsorgó Violához, megfogta a kezét és hazavitte. Az esküvő után két héttel Teri elutazott és nem jött többé vendégségbe.
András és Viola onnantól kezdve együtt gazdálkodott nagy szeretetben és békességben az északi határ mellett, míg egy napon az Isten meg nem haragudott az emberekre. Akkor Violának és Sáros gazdának is mennie kellett.
Délre költöztek, a határ mellé, ahol többet sütött a nap, édesebb volt a mező illata, és kedvesebben muzsikáltak a patakok.

(Györgyi, kicsit lassan készül a karácsonyi ajándékod, de látod, előbb-utóbb csak elkészül.)

Míting 5.0

Jó reggelt! De régen találkoztunk. Hát, hiányoztam magamnak, mit ne mondjak. Hogy nektek mennyire, nem is kérdezem. Látom a szemetekben az életvitelszerű csillogást.
Akkor a pénzzel kezdjük, jó? Mert szeptemberben rosszul értelmeztük a törvényt, de most megmondták, hogy értelmezzük, úgyhogy most így lesz. Hogy akkor mondjad csak el hű segédem. (Hát hogy levonjuk, a gyereknapra járó óráitokat vagy a távollét óráit, és akkor nem lesz annyi túlóra.) Na így. 
Most mit nem értetek? Nem is olvastátok a törvényt. Én olvastam. Ja, nem mondom meg, hol van. Most azt hiszed, nem tudok olvasni? Én tudok olvasni. 
Na. Ne vitatkozzatok. És most ne húzzuk az időt, mert már húsz perce beszélek, ti meg legalább öt perce szórakoztok ezzel. És, hát nem hiszem el. Ti vitatkoztok velem? Jó, akkor másról beszélek.
Mindenfélék vannak. Ami 24.-én lett volna, az 23.-án lesz. vagy fordítva. Majd valami. 
Na mivel csöngettek, csak még húsz perc. Semmi gond, nekem is órám van. Ja, és Biedermann fél kettőre itt akarom látni a levágott fejeket az asztalomon. Birkózz meg vele. Jut eszembe veled még nagyszünetben is akarok beszélni, mert rá kell bólintanod az elképzelésemre, hogy majd ha szidnak, rád tudjam kenni az egészet. Hogyhogy dolgozatot íratsz? És? Majd kicsit kevesebb idejük lesz.
Ez a nagyszünet? Ja igen. Persze, hogy most kell jönni. Most ezt itt még elintézem. 
Na. Hol vannak a levágott fejek? Nekem ne magyarázz, hogy ennyit sem tudsz megoldani. Jó, akkor írj listát, és akkor majd magam elintézem. Mindent én csinálok ebben az iskolában. 
Mielőtt elmész, csak annyit akarok kérdezni tőled, hogy van frankkölcsönöd? Mert ezt a listát fel kell küldenem még ma.

Adventus

Napok óta rémálmaim vannak. Gondolom, a szürkeségtől. Vagy a szürkeség van a rémálmaimtól? Nehéz megmondani.

Szürke

Ilyen takonyidő volt akkor is. Hogy nem lehetett kimenni a házból, mert a szürkület már napfelkelte után elkezdődött, és az egész nap, mint egy végeérhetetlen haldoklás vonszolta magát a sötétig.
Csak odabent volt jó, jó vigasztaló meleg, a száradó ruha illatától a trópusra lehetett magát képzelni az embernek. Már ha az ember el tudott képzelni egy ilyen szürke trópust egyáltalán. Este meg ... hát estére a ruhák megszáradtak, akkorra már csak a fény nordikus misztériuma maradt.
Abban az évben is nehezen jött meg a hó. Nehéz szüléssel, mint az az első gyerek. Amikor aztán szétszakadt hajnalra a felhő hasa, az asszony is elhallgatott.
És most megint. Megint ugyanaz a csend volt. Már nem is kérdezett semmit az ajtón kilépő asszonytól, nem is ordított, nem esett térdre. Csak fordult, vette a kabátot, ment a fészerbe az ásóért, meg a csákányért. Hetek óta fagyott.

Új fiú

Most azt magyarázza meg nekem egyszer valaki, miért érzik úgy a pasik, hogy ők jobban tudják, mi a a jó nekem, és miért döntenek helyettem, a fejem felett, egyfajta rosszul értelmezett kíméletből.

Ez a fiú megy a lejátszón pár napig.

Ott-hon

Vajon mindig visszavágyik az ember valahova? Gyerekkorba, hazába, békés, porcukros kalácsvilágba? Ezt kérdeztem magamtól is, erről is beszélgettünk tegnap este Lénárd láthatatlan házának kapcsán. Meg arról is, hol van az ember otthona.
Home is where the heart is- mondja az angol vagy az amerikai. Ahol a gyomor otthoni étel ízét érzi - mondta Lénárd. De mondtunk mást is:  ahol a szem otthonos tájélményt fogad be, ahol a látvány kedves ismerős.
Nehéz megmondani, mi mindennek a keveréke az otthon. A gyerekkori szilvás lepény illatának, a régi karácsonyfa formájának, a gondtalan idő szabadságának, egy kanyarnak az úton ... Mi az otthon?
Az ember nem tud bárhol gyökeret ereszteni, írta Lénárd, föld kell hozzá. Hogy otthon lesz-e a sok ismerős, rokon, barát, akiket a  jobb élet, a szabadabb világ vagy éppen csak a lehetőség más vidékre csal, nem tudom. Hiszen többségük betonvilágból betonvilágba megy, nem a föld ottani szagát megismerni.
Reménytelennek látom ezt az Otthonkeresést ilyen nagybetűsen, mert ez így, mintha valami örökös elvágyódást generálna a jelenből. Azt kérdezték tőlem, így, hogy éltem máshol, és tudom, milyen mardosó élmény a honvágy, elmennék-e. Azt mondtam, nem tudom. Most mégis azt gondolom, elmennék. Mert az embernek leginkább önmagában kell otthonra lelnie föld híján, gyerekkori kalács híján. Neki magának kell süteményillatú karácsonyokat varázsolnia bárhol is van a világban, már csak azért is, hogy a gyerekei otthonnak érezzék azt a helyet, ahol éppen vannak.
Nem tudom, mi az otthon. Pontosabban nem tudok egy mindenkire érvényes meghatározást mondani. Otthon talán az, ahova visszavágyunk, ha máshol vagyunk. Ahol a lélek szabadságfoka nagy. Ahol azt (is) tehetjük, amihez igazából kedvünk van, és emiatt nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret.
Az otthonnak a szabadsághoz van köze, a szabadságnak a felelősséghez. A másik kérdés, ami tegnap felmerült, éppen ez volt. Szabad-e, erkölcsös-e kivonulni a világból... Azt hiszem, arra jutottunk végül, lehet. Mindenkinek másképpen, más adagolásban. Talán azt is az ember szívdobbanásával kell kimérni, mennyit vonhatja ki magát az ember a mindennapiságból, mennyit lehet a kertjében, anélkül, hogy az általa generált hiány több kárt okozna, mint hasznot. Nincs általános recept, igazat kell adjak a beszélgetőtársaknak.
Hogy az én otthonom hol van? Földrajzi értelemben több helyen is. Talán könnyebb időben meghatározni, mint térben. Azt hiszem, én tulajdonképpen a rend pillanataiban vagyok otthon.

Sándornak szeretettel

Vannak ilyen szerelmek. Nem ismerik az idő múlását.

Elvarázsolt kastély

Ilyen ez a munka. Nem is lehet pontosan látni semmit. Valami tükrök vannak, de azok is messze, megtörik rajtuk a fény, megtörik rajtuk az idő. Van, hogy csak öt év múlva látjuk meg a teljes képet. (Nézzük, aztán meglátjuk hirtelen, igen.)
Lassan december, a találkozások ideje ez most. Először is volt ez a fiú, aki rágyújtott az órámon. Nem is tudom, tíz éve lehetett vagy tizenöt? Ez akkor  nagyon merész dolognak számított, és vigyorogva várta a reakciót a hátsó padban. Aztán most az utcán megölelt, és csak annyit mondott, jó látni megint. Tényleg jó... Van, hogy kevés szóval is el lehet mindent mondani.
Aztán az is történt, hogy tegnap visszalátogatott az iskolába  a görkoris fiú. Nem nyughatott, mennie kellett még tavaly. Sajnáltam, mert nem volt még csak cél sem előtte, és tartottam tőle, hogy bajba keveredik az utcán. Most dolgozik, szaunamester egy másik városban. Ugrattuk egymást a büfé előtt, ahogy régen órán. Nem tudom, hiányzik-e, de örültem, hogy életben van, és egészségesnek tűnik. Nem öleltük meg egymást, talán majd pár év múlva.
TSB hívott tegnap este, telefonált az előző osztálya, hogy a hagyományos forraltborozáshoz idén megint szeretnének engem is. Ezzel most tényleg megleptek.
Ilyesmi munka a tanárság. Hogy aktuálisan az ember gyakran azt érzi, inkább a favágás, mint még egy óra. Hogy kertésznek kellett volna menni mégis. Vagy konzervgyári munkásnak. Vagy bárminek, csak tanárnak nem. Aztán eltelik két-három (5-10) év, és a mindennapi nyűgöket levetkőzve hirtelen ott áll egymással szemben két ember.
Biztosan azt mondják a szakemberek, nem kell (sőt nem tanácsos) szeretni a diákot. Én is ezt mondom egyébként mindig nekik, hogy nem kell szeretni a tanárt, csak tudni kell együtt dolgozni vele.
De azért néha, amikor kedvező  a csillagok állása, van, hogy megszeretjük egymást. (A játékszabályokhoz persze hozzátartozik, hogy továbbra is a szenvedő diák, morcos tanár szerepekben maradunk, de többször vigyorodunk el órán, mintsem az a karácsony közeledtével indokolható volna.)
Ilyen elvarázsolt kastély ez az iskola, teli tükrös termekkel, ingovánnyal, forgó hordókkal. Kell idő, és kell távolság, hogy az ember megint biztos talajt érezzen a lába alatt. Hogy ne tükör által homályosan lásson, hanem színről színre.

Faltól falig

Tegnap fogadtam. Nem lóra, szülőket. Tulajdonképpen sok értelme nincs, mert segíteni nem tudunk egymáson, mindenkinek önállóan kell megoldania a hétköznapok gondjait. Esetleg lelket önthetünk egymásba, no meg odanyújthatom a vállam, ha sírni kell. Az is érdekes, hogy évek óta egy anyuka biztosan sírva fakad a fogadóórán, úgyhogy szoktam vinni papírzsebkendőt magammal. Az életre a megoldás viszont nincs nálam sajnos.
Egyébként ki sem látszom a sok tennivalóból. Ma szépkiejtési verseny, holnap olvasókör. Lénárdot olvastuk, én hallgattam is az ajándék hangoskönyvemben, mert a könyvet kölcsönadtam. De nem baj, nagyon szeretem Cippo hangját. Kíváncsi vagyok, mit mondanak majd az olvasótársak, tetszett-e nekik.
Varázsolni kell, hogy Karácsonyig minden beleférjen a napjaimba, amit szeretnék. Még hozzá sem kezdtem a Galeano könyvhöz, de Schoeckhöz sem. Tényleg az lesz a legjobb, ha mindjárt hosszabbítok.
Tegnap egy fiú említette Chuck Palahniuk nevét. Érdekes, hogy éppen most, amikor Akimotónál is szóba került egy irodalmár, aki nagy Palahniuk rajongó. Akimotónak igaza van, romantikus a fiú. Mondjuk nem az enyém. (Azt nem tudom megmondani, hogy sajnos vagy szerencsére, mert annyira nem ismerem. Egy estés konferenciakaland volt. Kizárólag szellemi értelemben persze.) Vajon a 'Transgressive fiction'-nek van magyarítása?
Azt beszéltük TSB-vel és Mihállyal, hogy egy napra megszökünk, mert nincs más módja, hogy nyugodtan együtt töltsünk egy napot. Felülünk a vonatra és irány a névtelenség biztonságát adó nagyváros.
Zsúr is lesz hamarosan, meg talán basti is Nagytesóval, csak előbb elment Berlinbe egy kicsit. Irigylem. Bori barátnői idén nem akarnak mézeskalácsot sütni. Vagy Bori nem akar. Mindenesetre ki kell találnom valamit.
Így telnek ezek a napok. Faltól falig. Egyik gondolattól, egyik tennivalótól, egyik határidőtől a másikig. Nagyon kellene egy kis tér már végre a szabadon futó gondolatoknak.
Valaki azt írta egy dolgozatban véletlenül, hogy 'utánad álmodom magam'. Szép, lírai tévedés.
Én a nyár után álmodom magam.