A cím szerintem azért is teljesen jogos, mert ha mi elindulunk hármasban, akkor általában úgy pezsgünk, mint TSB kávépora a kékvirágos bögrében.
Tegnap Budapesten jártunk, vonat oda, vonat vissza. Gondolkodtunk is, egyrészt minek a kiadás, a jegy árát itt vidéken forraltborba is fektethetnénk, másrészt esőt ígértek, marhaság menni. De TSB, aki az együtt töltött órák és a kultúra nagy harcosa, valamint semmiféle meteorológiai érzékkel nem rendelkezik, meggyőzött minket, hogy a) nekünk művelődni kell (ebben igaza volt, ki is derül, mert rengeteget tanultunk), b) ha itthon maradunk, tuti valami vészhelyzet támad, amit nekünk kell elhárítani, c) dehogyisfogesni. Itt nem a három az egyben, hanem a három az egyből elve érvényesült, de azért nem bántuk meg semmit.
A vonaton felfelé például mindjárt rövid betekintést kaptunk egy alapítvány??? (NGO???) bizarr működésébe, és csak áldottuk a sorsot, hogy nem NAV-osnak teremtett minket az Isten, mert mindjárt lett volna dolgunk is. Egy fiatalember (nálunk fiatalabb, na, de csak kicsivel) teljes hangerőn beszélte meg, hogy akkor kellene adni ennek az önkormányzatnak valami papírt a pénzről, hogy akkor el lehetne ezt intézni?, mert ugye, ha ellenőrzik őket, akkor kellene valami papír. Hát ilyen szerződés-szerű előbb, vagy egy ígérvény, vagy valami, amit visszadátumoznak. Persze a hívás elején szépen érthetően bemutatkozott. A negyedik hívásnál a fél kocsi könnyesre röhögte magát. Nem szép tőlünk, tudom, de ennyire azért nem illik jól érthető marhaságokat beszélni egy tömött intercityn.
Mire leszálltunk a Déliben, zuhogott. Ennyit a bizalomra épülő időjárás-előrejelzésről. Mindegy, mentünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az nem ázott be. Bár fűteni nem nagyon fűtötték, de szegény az eklézsia, értjük mi ezt, csak akkor meg hogy a manóba tart el ez a múzeum 25 teremőrt??? Félreértés ne essék, örülök én, hogy van munkájuk, csak eléggé fáztam a kiállítások végére.
Majdnem mindegyiket végignéztünk egyébként, és meg is okosodtunk. Először is ott voltak a fotók. Jó ötlet három nem hivatásos, de érdekes ember képeit kitenni, csak attól nem minden fotó lesz kiállításra való. Világos, két hónappal André Kertész után az is hülye, aki fotókiállításra megy (=én). Volt pár jó kép különben, Lackfi János fotói például tetszettek, a mellé kreált versek nem, de hát az életet be kell osztani. (A teremben viszont volt pár gyönyörű ablakpárkány, ahova szívesen lehevertünk volna.)
Aztán megnéztük a Petőfi állandót (ha jól sejtem), szerintem modern és jó, interaktív, miegymás. Kicsit talán sok a halottakról levágott hajtincs, de mit lehet tenni, ha egyszer ez volt a gumicicájuk. Azért a Szendrey Júlia is őszült kicsit, mire meghalt. Nem csoda. Különben meg nem is tudtam, hogy Petőfinek normális gyerekkora volt. Érdekes. Miért gondolom, hogy minden költőt vertek gyerekként, nem kapott enni és kilógott a feneke a nadrágból?? A Petőfin aztán az volt még a nagy dolog, hogy ki volt írva, hogy: szívemnek gyöngyháza, és akkor arra gondoltam, hogy azért, ha egyszer valaki ezt írná nekem, attól nem sajnálnék pár szenvedélyes csókot. (Ábrándos hmm.)
Sorrendben utána jött a Tóth Árpád kiállítás. Költőről nehéz kiállítást rendezni szerintem, de ez is tetszett. Tóth Eszternek pedig marha jó humora van, de erre még vissza fogok térni egyszer, mert végig kellene néznem a dokumentumfilmet. Ki volt rakva pár fotóm, már a Török Sophie fotói, így, ami vicces volt, mert odaírták, hogy Tóth Árpád, meg Babits, meg Kosztolányi, meg a többiek, ezen meg Mihállyal röhögtünk kicsit, hogy szegények a futottak még kategóriába lettek belepasszírozva.
Aztán Gárdonyit már csak átsétáltuk, és megállapítottuk, hogy Ziegler volt. Mondta is Vitéz Mihály, hogy gondolkodjak már el, miről mire magyarosítok mostanában, de nem izgat, multikulti világot élünk. Egyébként meg, majd ha már száz nevem lesz, a százegyediken elgondolkodom.
Ami a múzeumban utána következett, arra a teremőrök még majd emlékeznek kicsit, mert lehet, hogy régen láttak három nőt visítva röhögni odabent. Kérem, van mentségünk. Ami ott a legutolsó szobában van! Ennyi hiábavaló gipsz!!! Egy téboly. El nem tudom képzelni, ki gondolta, hogy annak a kreálmánynak ott a helye. Ezer szerencse, hogy még a pálinkázáson innen voltunk, szóval így csak egy rosszalló pillantást kaptunk, majd önként elhagytuk a tett színhelyét. Rám gipsz még nem volt ilyen hatással.
Odakint kissé mintha kevésbé zuhogott volna, viszont éhesek voltunk, úgyhogy elmetróztunk az Ikeáig, ahol 390 forintért kiváló kacsacombot ettünk párolt káposztával. Ez egy másik rejtély, hogy hogy lehet ennyiből, de itt már nem bírtuk tovább és kellett inni egy kis pálinkát is. Volt ingyen wifi is, meg kis kanapék, lehetett netezni, meg lehetett nézni az embereket, amit mindennél jobban szeretek. Hát ezért jó utazni. Különben sosem tudtam volna meg, hogy ebben az étteremben magánórákat is szoktak adni. Mellettünk éppen fizikát. Majdnem olyanok voltak, mintha randiznának, csak a fiatal férfi volt visszahúzódóbb, és fizika füzet volt előttük kiterítve. Érdekes.
A Vörösmarty térre már nem jutottunk el, sötét volt, hideg, és elegünk volt ebből a büdös, koszos, nyálkás emberfolyam-csápjait nyújtogató Budapestből. Régen láttam már ilyen reménytelenül csúnyának. Aztán hazajöttünk, a vonaton végighallgattuk, hogyan szívja rá magát a fiatalember a lányra mellettünk, de a lány ügyes volt, nem hagyta. Én Galeanót olvastam, és néha bizarr idézetekkel fárasztottam a másik két nőt, de jól bírták. Szentlőrincnél eszünkbe jutottak a PIM-ben vásárolt kártyák, amiken magyar költők és írók felnőtt-, no meg gyerekkori fotói szerepelnek. Az első három helyezett konszenzus alapján: Dezső skótkockás szoknyában, Anti puha fehér combikákkal egy medveszőrön, és a gyönyörű, göndör hajú, óvodás Miki.
Most megint itthon vagyunk.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: világ. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: világ. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. december 16., péntek
2011. november 30., szerda
Magánbeszélgetések, magánórák
Nem mindig élvezem a magánórákat, sőt nem is nagyon értem, az emberek többsége miért vesz magánórát. Nekem gyerekként soha nem kellett ilyesmit elszenvednem, igaz, jól is tanultam, de még a testvéreimet sem ítélték magánórák általi unalomra, pedig őket nem annyira érdekelte a tanulás. Persze hol logikus az, hogy ha az iskola nem hozza lázba a gyereket, akkor még délután is olyasmire kárhoztatjuk, amit ki nem állhat. Rejtély, miért érzik ennek szükségét a szülők.
Jó, annyira nem rejtély, része a nagy nemzetközi konzummániának, vesznek a gyereknek egy kis extra gondoskodást valakitől, aki nem ők. Nálunk annak idején annak a gyereknek járt kiegészítő szülői (!!!) magyarázat, aki már előtte mindent elkövetett az iskolában és otthon is, hogy megértse az adott tananyagot. Ha a sok munka ellenére nem ment, apám leült a tankönyvvel vagy az Obádovics-féle Matematikával a konyhaasztalhoz, és magyarázott. Sajnos kevesebbszer szorultam ilyen konyhai magánórákra apámmal, mint most így visszagondolva szeretném.
Mikor változott ez meg lényegesen, azt nem tudom. Mikor ültetődött el a szülők egy jelentős részének a gondolataiban, hogy az iskola nem elég, fogalmam sincs. Nyilván ez sok tanárnak nagy segítség, mert van egy kis mellékes, de semmiképpen sem túl hasznos a diáknak, és túl gyakran egyszerűen pénzkidobás a szülőnek. Mert bizony az van, hogy a drága gyermek magánórán is csak bámul kifele a fejéből, és maximum arra veszi rá a gyanútlan tanárt, hogy oldja meg a házi feladatot helyette. (Gyanútlan tanár! Ugyan. Utálja, csak nem akar éhen halni.)
És akkor persze van olyan is, hogy az órán a magántanár által feladott leckét írja esetleg. Az nekem személyesen is a top 10 legidegesítőbb dolog között van, amit diák tehet.
Én mindig elmondom a szülőknek is, meg a gyereknek is, hogy nem kell magántanárt fogadni. Semmi olyasmi nem történik az iskolában, amit nem lehetne megérteni és megtanulni. Ha magyarázat kell, tessék megkérni a tanárt, magyarázza el újra a problémás területet, vagy tessék a szülőnek otthon kicsit leülni a gyerek mellé. Tessék együtt utánanézni könyvtárban, interneten. A magántanárra elpocsékolt (bocsánatot kérek kollégák) pénzen pedig tessék elmenni együtt moziba vagy mit tudom én.
Sok szülő persze, ha nyelvről van szó, sokkot kap, nem tud németül, angolul, spanyolul satöbbi. Kell az a magántanár, bizonygatják nekem. Ilyenkor természetesen ajánlok egy kollégát. Most mit csináljak? Pedig nyelvből sem kell, legfeljebb, és én magam igyekszem kizárólag ilyesmit felvállalni, ha a szóbeliség fejlesztése van terítéken. Mert minden mást meg lehet tanulni otthon és az iskolában egy nyelvből. Szókincsfejlesztéshez, nyelvtan tanításához, az írás megtanulásához nemigen szükséges tanár. Az iskolában is leginkább csak a motiváció fenntartása végett lenne fontos a tanári jelenlét. Tulajdonképpen boldogulna az ember maga is. Ha szépen beszélni is szeretne idegen nyelven, akkor viszont valóban nem árt egy beszélgetőtárs.
Nos, én ilyen beszélgetős órákat vállalok néha, legtöbbször azt is szívességből, és nagyon élezem őket. Ha lehet, felnőtteket. Az a helyzet, hogy rengeteget lehet tanulni egy beszélgetésből nekem is. Míg a beszélgetőtárs a nyelvet gyakorolja, előttem kinyílik a világ. Tegnap például valami hihetetlenül misztikus dologról magyarázott egy volt kolléganőm férje, aki programozó. A felhőkről beszélgettünk, arról, hogyan működnek, hogyan lehet az adatokat megőrizni biztonságosan, lehet-e olyan, hogy minden adat megsemmisül... Egy teljes kiberkatasztrófa film forgatókönyvét körvonalaztunk. Nagyon érdekes beszélgetés volt.
Azt hiszem, ez a 'content-based' (tartalomközpontú) nyelvtanítás lényege. Hogy legyen értelme, legyen információértéke annak, amiről szó van. A nyelvhasználat ugyanis ritkán öncélú.
Néha tényleg nem értem azokat a szülőket, akik még a gyerek délutánját is magánórákkal nyomorítják meg; különösen akkor, ha az a gyerek már az iskolában sem leli kedvét. Én azt hiszem, sokkal okosabb dolog volna inkább délutáni szabad, kontrollmentes idővel segíteni a mai gyerekeket szellemi fejlődését.
(Mielőtt ... látom én is, hogy hosszú, és csapongó. Annyi minden jutott eszembe ma reggel.)
Jó, annyira nem rejtély, része a nagy nemzetközi konzummániának, vesznek a gyereknek egy kis extra gondoskodást valakitől, aki nem ők. Nálunk annak idején annak a gyereknek járt kiegészítő szülői (!!!) magyarázat, aki már előtte mindent elkövetett az iskolában és otthon is, hogy megértse az adott tananyagot. Ha a sok munka ellenére nem ment, apám leült a tankönyvvel vagy az Obádovics-féle Matematikával a konyhaasztalhoz, és magyarázott. Sajnos kevesebbszer szorultam ilyen konyhai magánórákra apámmal, mint most így visszagondolva szeretném.
Mikor változott ez meg lényegesen, azt nem tudom. Mikor ültetődött el a szülők egy jelentős részének a gondolataiban, hogy az iskola nem elég, fogalmam sincs. Nyilván ez sok tanárnak nagy segítség, mert van egy kis mellékes, de semmiképpen sem túl hasznos a diáknak, és túl gyakran egyszerűen pénzkidobás a szülőnek. Mert bizony az van, hogy a drága gyermek magánórán is csak bámul kifele a fejéből, és maximum arra veszi rá a gyanútlan tanárt, hogy oldja meg a házi feladatot helyette. (Gyanútlan tanár! Ugyan. Utálja, csak nem akar éhen halni.)
És akkor persze van olyan is, hogy az órán a magántanár által feladott leckét írja esetleg. Az nekem személyesen is a top 10 legidegesítőbb dolog között van, amit diák tehet.
Én mindig elmondom a szülőknek is, meg a gyereknek is, hogy nem kell magántanárt fogadni. Semmi olyasmi nem történik az iskolában, amit nem lehetne megérteni és megtanulni. Ha magyarázat kell, tessék megkérni a tanárt, magyarázza el újra a problémás területet, vagy tessék a szülőnek otthon kicsit leülni a gyerek mellé. Tessék együtt utánanézni könyvtárban, interneten. A magántanárra elpocsékolt (bocsánatot kérek kollégák) pénzen pedig tessék elmenni együtt moziba vagy mit tudom én.
Sok szülő persze, ha nyelvről van szó, sokkot kap, nem tud németül, angolul, spanyolul satöbbi. Kell az a magántanár, bizonygatják nekem. Ilyenkor természetesen ajánlok egy kollégát. Most mit csináljak? Pedig nyelvből sem kell, legfeljebb, és én magam igyekszem kizárólag ilyesmit felvállalni, ha a szóbeliség fejlesztése van terítéken. Mert minden mást meg lehet tanulni otthon és az iskolában egy nyelvből. Szókincsfejlesztéshez, nyelvtan tanításához, az írás megtanulásához nemigen szükséges tanár. Az iskolában is leginkább csak a motiváció fenntartása végett lenne fontos a tanári jelenlét. Tulajdonképpen boldogulna az ember maga is. Ha szépen beszélni is szeretne idegen nyelven, akkor viszont valóban nem árt egy beszélgetőtárs.
Nos, én ilyen beszélgetős órákat vállalok néha, legtöbbször azt is szívességből, és nagyon élezem őket. Ha lehet, felnőtteket. Az a helyzet, hogy rengeteget lehet tanulni egy beszélgetésből nekem is. Míg a beszélgetőtárs a nyelvet gyakorolja, előttem kinyílik a világ. Tegnap például valami hihetetlenül misztikus dologról magyarázott egy volt kolléganőm férje, aki programozó. A felhőkről beszélgettünk, arról, hogyan működnek, hogyan lehet az adatokat megőrizni biztonságosan, lehet-e olyan, hogy minden adat megsemmisül... Egy teljes kiberkatasztrófa film forgatókönyvét körvonalaztunk. Nagyon érdekes beszélgetés volt.
Azt hiszem, ez a 'content-based' (tartalomközpontú) nyelvtanítás lényege. Hogy legyen értelme, legyen információértéke annak, amiről szó van. A nyelvhasználat ugyanis ritkán öncélú.
Néha tényleg nem értem azokat a szülőket, akik még a gyerek délutánját is magánórákkal nyomorítják meg; különösen akkor, ha az a gyerek már az iskolában sem leli kedvét. Én azt hiszem, sokkal okosabb dolog volna inkább délutáni szabad, kontrollmentes idővel segíteni a mai gyerekeket szellemi fejlődését.
(Mielőtt ... látom én is, hogy hosszú, és csapongó. Annyi minden jutott eszembe ma reggel.)
2011. október 1., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
