Tegnap Budapesten jártunk, vonat oda, vonat vissza. Gondolkodtunk is, egyrészt minek a kiadás, a jegy árát itt vidéken forraltborba is fektethetnénk, másrészt esőt ígértek, marhaság menni. De TSB, aki az együtt töltött órák és a kultúra nagy harcosa, valamint semmiféle meteorológiai érzékkel nem rendelkezik, meggyőzött minket, hogy a) nekünk művelődni kell (ebben igaza volt, ki is derül, mert rengeteget tanultunk), b) ha itthon maradunk, tuti valami vészhelyzet támad, amit nekünk kell elhárítani, c) dehogyisfogesni. Itt nem a három az egyben, hanem a három az egyből elve érvényesült, de azért nem bántuk meg semmit.
A vonaton felfelé például mindjárt rövid betekintést kaptunk egy alapítvány??? (NGO???) bizarr működésébe, és csak áldottuk a sorsot, hogy nem NAV-osnak teremtett minket az Isten, mert mindjárt lett volna dolgunk is. Egy fiatalember (nálunk fiatalabb, na, de csak kicsivel) teljes hangerőn beszélte meg, hogy akkor kellene adni ennek az önkormányzatnak valami papírt a pénzről, hogy akkor el lehetne ezt intézni?, mert ugye, ha ellenőrzik őket, akkor kellene valami papír. Hát ilyen szerződés-szerű előbb, vagy egy ígérvény, vagy valami, amit visszadátumoznak. Persze a hívás elején szépen érthetően bemutatkozott. A negyedik hívásnál a fél kocsi könnyesre röhögte magát. Nem szép tőlünk, tudom, de ennyire azért nem illik jól érthető marhaságokat beszélni egy tömött intercityn.
Mire leszálltunk a Déliben, zuhogott. Ennyit a bizalomra épülő időjárás-előrejelzésről. Mindegy, mentünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az nem ázott be. Bár fűteni nem nagyon fűtötték, de szegény az eklézsia, értjük mi ezt, csak akkor meg hogy a manóba tart el ez a múzeum 25 teremőrt??? Félreértés ne essék, örülök én, hogy van munkájuk, csak eléggé fáztam a kiállítások végére.
Majdnem mindegyiket végignéztünk egyébként, és meg is okosodtunk. Először is ott voltak a fotók. Jó ötlet három nem hivatásos, de érdekes ember képeit kitenni, csak attól nem minden fotó lesz kiállításra való. Világos, két hónappal André Kertész után az is hülye, aki fotókiállításra megy (=én). Volt pár jó kép különben, Lackfi János fotói például tetszettek, a mellé kreált versek nem, de hát az életet be kell osztani. (A teremben viszont volt pár gyönyörű ablakpárkány, ahova szívesen lehevertünk volna.)
Aztán megnéztük a Petőfi állandót (ha jól sejtem), szerintem modern és jó, interaktív, miegymás. Kicsit talán sok a halottakról levágott hajtincs, de mit lehet tenni, ha egyszer ez volt a gumicicájuk. Azért a Szendrey Júlia is őszült kicsit, mire meghalt. Nem csoda. Különben meg nem is tudtam, hogy Petőfinek normális gyerekkora volt. Érdekes. Miért gondolom, hogy minden költőt vertek gyerekként, nem kapott enni és kilógott a feneke a nadrágból?? A Petőfin aztán az volt még a nagy dolog, hogy ki volt írva, hogy: szívemnek gyöngyháza, és akkor arra gondoltam, hogy azért, ha egyszer valaki ezt írná nekem, attól nem sajnálnék pár szenvedélyes csókot. (Ábrándos hmm.)
Sorrendben utána jött a Tóth Árpád kiállítás. Költőről nehéz kiállítást rendezni szerintem, de ez is tetszett. Tóth Eszternek pedig marha jó humora van, de erre még vissza fogok térni egyszer, mert végig kellene néznem a dokumentumfilmet. Ki volt rakva pár fotóm, már a Török Sophie fotói, így, ami vicces volt, mert odaírták, hogy Tóth Árpád, meg Babits, meg Kosztolányi, meg a többiek, ezen meg Mihállyal röhögtünk kicsit, hogy szegények a futottak még kategóriába lettek belepasszírozva.
Aztán Gárdonyit már csak átsétáltuk, és megállapítottuk, hogy Ziegler volt. Mondta is Vitéz Mihály, hogy gondolkodjak már el, miről mire magyarosítok mostanában, de nem izgat, multikulti világot élünk. Egyébként meg, majd ha már száz nevem lesz, a százegyediken elgondolkodom.
Ami a múzeumban utána következett, arra a teremőrök még majd emlékeznek kicsit, mert lehet, hogy régen láttak három nőt visítva röhögni odabent. Kérem, van mentségünk. Ami ott a legutolsó szobában van! Ennyi hiábavaló gipsz!!! Egy téboly. El nem tudom képzelni, ki gondolta, hogy annak a kreálmánynak ott a helye. Ezer szerencse, hogy még a pálinkázáson innen voltunk, szóval így csak egy rosszalló pillantást kaptunk, majd önként elhagytuk a tett színhelyét. Rám gipsz még nem volt ilyen hatással.
Odakint kissé mintha kevésbé zuhogott volna, viszont éhesek voltunk, úgyhogy elmetróztunk az Ikeáig, ahol 390 forintért kiváló kacsacombot ettünk párolt káposztával. Ez egy másik rejtély, hogy hogy lehet ennyiből, de itt már nem bírtuk tovább és kellett inni egy kis pálinkát is. Volt ingyen wifi is, meg kis kanapék, lehetett netezni, meg lehetett nézni az embereket, amit mindennél jobban szeretek. Hát ezért jó utazni. Különben sosem tudtam volna meg, hogy ebben az étteremben magánórákat is szoktak adni. Mellettünk éppen fizikát. Majdnem olyanok voltak, mintha randiznának, csak a fiatal férfi volt visszahúzódóbb, és fizika füzet volt előttük kiterítve. Érdekes.
A Vörösmarty térre már nem jutottunk el, sötét volt, hideg, és elegünk volt ebből a büdös, koszos, nyálkás emberfolyam-csápjait nyújtogató Budapestből. Régen láttam már ilyen reménytelenül csúnyának. Aztán hazajöttünk, a vonaton végighallgattuk, hogyan szívja rá magát a fiatalember a lányra mellettünk, de a lány ügyes volt, nem hagyta. Én Galeanót olvastam, és néha bizarr idézetekkel fárasztottam a másik két nőt, de jól bírták. Szentlőrincnél eszünkbe jutottak a PIM-ben vásárolt kártyák, amiken magyar költők és írók felnőtt-, no meg gyerekkori fotói szerepelnek. Az első három helyezett konszenzus alapján: Dezső skótkockás szoknyában, Anti puha fehér combikákkal egy medveszőrön, és a gyönyörű, göndör hajú, óvodás Miki.
Most megint itthon vagyunk.
