:)

Adjon az Isten neked annyi szeretetet, amennyit én kapok tőled. Isten éltessen TSB!

Szám

Nos, amíg magamhoz nem térek, addig gyorsan kicseréltem a lejátszón a zenét, hogy megismerkedhessünk a Naomi nevű formációval.
És hogy ne maradjak gondolkodnivaló nélkül (miért maradnék persze, azt nem tudom), a lemezről az egyik kedvenc dal kérdésein gondolkodom egy kicsit, mégpedig, hogy hányszor lehet az ember szerelmes, és hogy vajon hány szerelem tesz ki egy életet.
Átlagban? Konkrétan? Maximum? Racionális vagy irracionális számmal kifejezve? Hmmm...

Költözés

Komoly doboziszonyom van. És pakolásundorom. És csavarfóbiám. És üres fal szindrómám.
Holnap estétől ugyanez lesz, csak egy másik helyen. Tragikus.

Római történetek

Méltatlanul sokáig hagytam magára Lénárd Sándor Római történetek című könyvét anélkül, hogy egyetlen sort is írtam volna róla. Azért méltatlanul, mert a könyv kiváló. Mentő körülményként mindössze annyit tudok felhozni magam mellett, hogy eddig még soha nem fordult velem elő, hogy dühömben a sarokba szerettem volna hajítani egy Lénárd könyvet. Haragudtam Lénárdra, ez az igazság.
Nem azért haragudtam, mert rossz a könyv, mert nem érdekes a témaválasztás, mert nem jól van megírva. Azért haragudtam, mert Lénárd 1938-as és 1943-as Rómája túl időszerű, túl pontos, túl mostani volt. Úgy haragudtam, ahogy arra a fogorvosra haragszunk, aki első koppintásával a gyulladt fog közepébe talál, így a koppintás generálta fájdalom végigszalad az idegrostokon az agyközpontig. Ilyenkor nagyon is elképzelhető, hogy önkéntelenül is felrúgjuk a drága doktort, mert az ideg fájdalma a társadalmi jólneveltség ellenében hat.
Lénárd is, jóhiszeműen és akarata ellenére, ilyen kegyetlen pontossággal talál bele a mai politikai viszonyokba. Akarattal nem is tudott, hiszen a könyv írásakor fogalma sem volt, a paranoiás politikai berendezkedés nem csak Mussolini Rómájának lesz sajátja, hanem a 21. század Magyarországának is.
Idézhetnék oldalakat arról, hogyan működik az elmebajnak ez a különös változata. Milyen következményekkel jár, ha a paranoia politikai hatalommal párosul. Lénárd és barátai, sorstársai, a Magyarországról elüldözött orvosok, gondolkodók, sokat beszélgetnek erről a könyv első felében. De inkább azt javaslom, akit ez érdekel, olvasson.
Persze Lénárd római történetei nem csak erről szólnak. Amolyan úti beszámoló ez a könyv, útinapló szerűség a háború előtti és alatti Rómából. A nélkülözés története, a hajléktalanná váló nincstelen orvos története, a mindenféle nehézség közepette is gondolkodó ember megmaradásának története. Színes és szomorú korrajz.
Ami viszont tényleg meglepett, az az eddig Lénárdnál sosem tapasztalt élmény, hogy egy szeretett nő is a történet részese lett. Emlékeim szerint még egyetlen könyvben sem olvastam nála a szerelemről. Most ez is megadatott, és bevallom, kicsit meg is irigyeltem Dianát, mert ezidáig azt gondoltam, Lénárd kevéssé jól boldogult a nőkkel. Ebben egyértelműen nem volt igazam. Sőt. Még az is lehet, hogy túl jól is boldogult velük ...
Ezt a könyvet nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, aki kedveli Lénárd Sándor írásait, aki kedveli a történelmi leírásokat, aki szereti Rómát, vagy aki erőt és példát szeretne meríteni a mindennapok küzdelmeihez.

Recordar

A recordar ige Galeano szerint a latin re-cordis kifejezésből ered, és arra utal, újra a szíven halad keresztül mindaz, amire visszaemlékszünk.
Gondolom ettől van az, hogy idősebb korban sokkal könnyebben áll meg az ember szíve.

Paleo

Ma éjszaka majdnem a Nagysó tavasza mellett aludtam. Ha lett volna nálam fényképezőgép, akkor most tiporva a jogokat, meg is mutatnám azt a gyönyörű négy évszakot ábrázoló (vagymitcsináló) patchwork faliképet, de nem volt, így szerencsére nem tiprok. Azt viszont gyorsan le kell szögeznem, hogy nagyon irigy vagyok arra, hogy ilyen jól látja a színeket, arra meg pláne, hogy micsoda anyagokat varrt bele a képbe! Irigységem talán csak az menti, hogy VM ugyanilyen irigy volt, úgyhogy esetleg eloszthatjuk kettővel ezt a csúnya vonásunkat.
Egyébként azért van a csak majdnem, mert bár TSB-nél mindhármunknak jutott volna külön szoba, némi tanácstalan nézelődés után úgy döntöttünk, életidegen volna hármunknak három szobában aludni, inkább olyan elTótis formán, mégis egy szobában kell nekünk aludni, lássuk be.
Az együttalvás apropója TSB bulija volt, ami szerintem nagyon jól sikerült, és ahol (továbblépve a paprikauniverzumon) megtapasztalhattuk a zalai meggyuniverzum mélységeit (Isten éltesse TSB anyósának kreativitását !), valamint a (neo)paleolit diéta hasznát is.
Persze majd lesz TSB-nek szülinapi ajándékozás is, meg Gofrinak névnapi is, de momentán a dobozokból most már lassan azt sem tudom elővarázsolni, ami a mindennapi élethez kell, úgyhogy elnapoljuk egy kicsikét mindezt. Azért aktuálisan és előre Isten éltesse mindkettőjüket. Sőt, igazából mind a négyünket.

A mindentudás világegyeteme

Úgy fest, a huszonegyedik század az azonnali hozzáférés lehetőségével, és az azonnali megosztás vágyával már egyre kevésbé a megismerés, és egyre inkább a kinyilatkoztatás évszázada lesz. Mindjárt mondom is, nem biztos, hogy így lesz, sőt reménykedem, hogy rosszul gondolom.
Az interneten, a televízióban és a rádióban alig-alig hangzik el a talán szó. Legtöbbször kinyilatkoztatásokat olvasok.
Lehet, hogy tévedek, de mintha mindenki teljesen biztos lenne abban, amit mond. Hogy a Nyugatnak bealkonyult. Hogy eljött a munkaalapú társadalom kora. Hogy Amy Winehoouse nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy így haljon meg. Vagy hogy nem volt joga ilyen példát mutatni. A norvég merénylő meg ennyi meg annyi halottat akart. Hogy a norvégok így jártak, mert nem voltak felkészülve. Hogy a norvégok bezzeg fel sem fogják a saját tragédiájukat, mert ilyen hülyék szegények.
Ez van. Mindenki tud mindent. De még ez is hagyján, mert meg is mondják nekem.
Kicsit olyan ez, mint amikor a falusi nénik megmondják a tutit a Jockey-ról. Hogy nincs bennük egy csepp kétely sem. Ilyennek látom manapság a tanítványaim, a kollégáim, a körülöttem élők, a világ meglehetősen nagy részét.
Ahogy Esterházy Péter olyan szépen szavakba öntötte: "Már csak azért is, mert ez az egyik mostani (társadalmi) problémánk, ez a futballistás hangvétel. Mindenki kiabál, és ebben a zajban legföljebb a saját hangunkat halljuk, vagy azt se, csak az értelmetlen csörömpölést, amelyből a saját igazunkat olvassuk ki, kiabálnak az újságcikkek, de kiabál az újságkihordó is (ha van még), a közbeszédből, de a mindennapiból is egyre inkább hiányzik a halk, figyelmes tűnődés, a hangerő következtében mindenki magabiztos, mindenki ért mindenhez, a morális válságtól a monetárisig, és mindenki mindenkit küld az anyjába ... "

A baj az, hogy a tapasztalatok alapján, a világ kevésbé működik kinyilatkoztatások és az egyetlen igaz út követésével vagy a mások odaerőszakolásával. A világ a próbálkozások és a gondolkodás rögös útján szokott előre jutni.

Tim Hardford a próbálkozások fontosságáról beszélt, no meg arról, nem hasznos, ha tévedhetetlennek gondoljuk magunkat. (Sajnos egyelőre csak angolul érhető el az előadás, de pár hét múlva biztosan fent lesz az oldalon a magyar felirat is.)

Vasárnap

Az ébresztőórának igen sok haszna van. Júliusi vasárnapokon például az, hogy arra emlékeztet, alhatok tovább büntetlenül. A szabadság legbékésebb órája ez, amikor lenyomom a gombot, és hagyom, hogy a testem visszasüppedjen az alvás tündérmocsarába. Furcsa, de ilyenkor még a rémálmok is megkegyelmeznek. Ez az egy, ébrenlétből ellopott óra többet ad, mint az egész éjszaka.
Lénárdnak igaza van, boldogtalan az az ember, akinek az álmát és a gondolatait ébresztőóra vagy telefon berregése szakítja szét. (Nem pontosan így mondja, de már bedobozoltam az ő könyveit is, úgyhogy nem tudok szó szerint idézni.)