Késői örömök

Középiskolai tanárnak lenni nem az az instant öröm kategória manapság. Régen, mondjuk húsz éve, sem volt feltétlenül az, de akkoriban még néha az is előfordult, hogy érettségi táján egy-egy diák megveregette az ember vállát, és azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is utálta az angolórákat annyira.
Az elmúlt néhány évben ez szinte kiveszett az életemből, és úgy fest, 2-3 éves csúszásban vannak a mi kis diákjaink. A többségüknek ugyanis legalább ennyi időre van szükség, hogy elszakadjanak az aktuális iskolaélménytől, és valamiféle perspektívában lássák mindazt, ami itt zajlik.
Két-három évvel a végzés után viszont érdekes módon egyre több diák látogat vissza, ír levelet, és gondol arra, tulajdonképpen mégis kapott valami tudást az itt töltött 4-5-6-7 év alatt.
Tegnap egy két éve érettségizett diákommal futottam össze a folyosón, aki ugyan nem miattam, hanem egy emelt magyar óra miatt jár vissza, előző nap pedig az a lány ugrott a nyakamba a folyosón örömében, aki súlyos drogfüggőségéről fog majd beszélni jövő héten TSB új osztályában.
Lehet, hogy én is öregszem. Nekem is tovább tart már, hogy ne az jusson eszembe, annak idején, mennyit ökörködött az órán, milyen sokszor nem írt házit, hányszor akadékoskodott csak a szórakozás kedvéért. Ilyenkor, amikor az idő bennem is elmosta a rossz emlékeket, már úgy tudom nézni őket, mint csodálatosan új és értékes felnőtteket, akikből nagyszerű gyógypedagógus, tűzoltó vagy jogász lesz. Vagy akik egyszerűen csak nem süllyednek a drogfüggés kilátástalan mocsarába.
Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy hátha mégis van egy kis értelme annak, amit csinálok. Egy nagyon kicsi értelme.

szolid - szelíd....

...állítólag ma volt az utolsó nyári - verőfényes nap. Holnaptól hűvösre fordul, állítólag. Szóval ma délelőtt láttam pár galambot (is).

Boldog-boldogtalan

Holnap elmegyünk a teraszra. Szerintem addig már kibírom.

Koncepció

Tisztelt Kollégák! Satöbbi. Úgyismind a koncepciómról annyit, hogy egyetlen dologhoz ragaszkodom ebben az ügyben, mégpedig ahhoz, hogy a kísérőtanár kilencedikes vagy tizedikes osztályfőnök legyen. Rengeteg dologgal tudom indokolni. Most nem mondom, mikkel, de tényleg. És már csak annyit, hogy aki önként jelentkezik, az ne tizedikes osztályfőnök legyen. De ennél nem mondok többet.
(Kicsit később.)
- Á, Biedermann, csak nem hazafelé? (fél kettő van, fél 12-kor volt az utolsó órám) - De igen. - De jó is neked! - ?
(Még egy kicsit később, délután négy körül.)
-Á, Biedermann, csak azért hívlak, mert szeretnék nyugodt szívvel elmenni a háromnapos kinyaljákaseggemreprezentációs kirándulásra. -?? -Sajnálsz ugye, hogy három napig nem tudok senkit basztatni az iskolában? - Ja, hát igen, ez borzasztó. -Na, csak azért hívlak, hogy szeretném, ha te lennél a kísérőtanár Ursula mellet. - Ó. -Akkor ezt megbeszéltük.

Most azon gondolkodom, hogy mi alapján esett rám a választása. Mert se kilencedikes, se tizedikes osztályfőnök nem vagyok. Sőt idén egyáltalán nem vagyok osztályfőnök. Ursulának sincs kilencedikes csoportja, úgyhogy egy szál gyereket nem ismerek. Viszont itthon van három gyerek, akit munkám, és főnököm iránti lelkesedésből magukra hagyok két napra. Nem vagyok magyar szakos, sem történelem szakos. Abdára megyünk kirándulni.
Még az a szerencse, hogy Bridge-nek volt egy világos koncepciója.

Normál állapot

Az ember mindig jobbat remél, mint ami van. Így marad életben. Van biztosan erre valami lelki állandó, mint a fizikában a normál állapot, hogy akkor normál hőmérsékleten és normál nyomás mellett, csak hát emberek esetében, attól tartok elég nehéz a normál hőmérsékletet biztosítani, a normál nyomásról meg már ne is akarjunk beszélni.
A szó teremtő ereje mellett a lélek rombolásáról alig esik szó. Pedig önmagát semmi sem rombolja hatékonyabban, mint a lélek. Hogy ez mi: biológia, kémia, esetleg fizika, azt nehéz megmondani. Vagy vírus. Depresszióvírus... Kell azért ennek valami nagyon egyszerű magyarázat.
Biológiailag az idegrendszer alultápláltságában keresgélhetünk, B vitamin vagy magnézium, kémiailag esetleg a test savasodása adhat okot aggodalomra, fizikai magyarázatként a mágneses változások hatására gondolhatunk. Már ha akarunk egyáltalán gondolni valamire.
Pedig tulajdonképpen szépen süt a nap. Meleg is van. Mégsem vagyok jól.
Vagy a nyomás nagy, vagy a belső hő, vagy a B vitamin, vagy a magnézium, vagy a savak, vagy a mágnesek, vagy valami vírus ... vagy egyszerűen csak elégnek tűnik az itt eltöltött idő. Van ilyen.

Kórtörténet

Az ember néha melléfog a vasaláshoz választott filmekkel, ami alapvetően nem nagy baj, csak bizony a vasalás megsínyli a dolgot. Több az ingekbe belevasalt véletlen vonal. (A varróshéten azt mondta valaki, ezt zsidónak hívják, de sehol nem bukkantam a nyomára, vajon tényleg-e.)
A film Jodie Foster rendezése, ami jó hír, mert kedvelem ezt a nőt. A film főszereplője Mel Gibson, aki (bármennyire is balfék volt az utóbbi években) nagyszerű színész.
A film egy megkeseredett, depressziós férfi drámai küzdelme az életben maradásért. Walter Black élete értelmet veszít, a család széthullik, a vállalkozás zuhanórepülésben, mélydepresszió, halálvágy - körülbelül ezt az ívet vázolja Foster az első fél órában. Aztán jön a hód, vagyis a Hód, egy báb, aki kezébe veszi Walter életét, és gatyába rázza az életunt férfit.
Igen, de ami működik a mesékben, működik az kis érzelmi kapcsolatokkal terhelt szituációkban (munka), nem működik a családban. Illetve hosszú távon nem működik. Mert az ember otthon mégsem hordhat álarcot. Vagy ha hordhat, akkor a kapcsolattal elég nagy gondok vannak.
A nagyon bénán A hódkórosnak fordított, eredetileg a The Beaver című film akár nagyon jó film is lehetne. Jó a témaválasztása, elég jók a színészek, zene rendben... Mi a bajom vele?
A legfontosabb probléma pont a filmben egyszerűen megdöbbentően zseniálisan játszó Mel Gibson. Túl jól játszik. Ez nagyon hülyén hangzik, de van, amikor a túl jó, sok egy filmben. Ha ez a film egy monodráma lenne, nem lenne bajom, de nem az, és Mel Gibson úgy játszik le maga körül mindenkit, hogy gyakorlatilag megsemmisíti a körülötte lévő színészeket. Az ő alakítása miatt érdemes a filmet megnézni, de sajnos ez kibillenti a filmet.
Kár, tényleg kár, pedig marha jók a mellékszerepeket játszó színészek is, Jodie Foster például, de Anton Yelchin kiváló is lehetne, csak ...
A másik gond a film ritmusa. Szeretem a lassú filmeket, csakhogy a lassú filmeknek is mindig gördülniük kell tovább a saját ritmusukban.  A hódkóros esetében ezt nem éreztem, nekem túl gyakran tűnt úgy, hogy elakadt.
Persze nem vígjátékról beszélünk, sőt drámában is az igen nyomasztó kategóriáról. A fényképezés igényes, az operatőr kiválóan oldotta meg a feladatot, érdekes kameraállásokat látunk, kifejező képeket.
Összességében a filmet nem ajánlom vasaláshoz, mert túl gyakran kell megállni gondolkodni, túl gyakran kell önvizsgálatot tartani, túl gyakran kell az élet értelmén és értelmetlenségén elgondolkodni.
Viszont mindenképpen ajánlom, mert jól mutatja be ... mit is? Az ember sokszor sikertelen küzdelmét, hogy értelmet találjon az életében.
A film zenéje is kiváló.

Világnap

Tegnap volt a zene világnapja. Annyit gondolkodtam, hogy mit lehet mondani, hogy kit lehet megidézni, akire azt mondhatnánk, hogy na ilyen A ZENE. Persze nem találtam, mert olyan sok mindenki van. Viszont eszembe jutott a két kisfiú, akik a Takoma parkban zenéltek. Legyenek ők az illusztráció, mert zenélni bárkinek, bárhol, bármit lehet, sőt érdemes is, mert minden zenéléstől mindig egy kicsit  jobb lesz  a világ.
A felvétel minősége nem a legjobb, nem vagyok valami ügyes filmes, ezért elnézést kérek. Azért talán a hangulat átjön.