A fotózás válasz az ember halhatatlanság iránti vágyára. A világ és benne az ember megörökítése évezredes hagyomány, tiltakozni felesleges. Lehet ebből művészet, ami jó. Lehet ebből emlék, ami jó.
A fénykép lehet öröm a szemnek és a léleknek, és lehet emléktárgy, ami alapján felidézhető lesz majd egyszer egy ember, aki már nincs közöttünk.
Ha a művészet érdekel minket, és megtanultuk tűrni a stresszt, ha megértőek tudunk lenni a Művész gyengeségeivel szemben is, menjünk fotókiállításra. (De vigyünk elemlámpát azért.) Ha csak a világ mulandóságán akarunk merengeni, nézzük a Fortepan képeit vagy adjunk tanítványainknak projektfeladatot.
Én mindent szeretek, ami fotóval kapcsolatos. Két csoportomnak is az az otthoni feladat jutott, készítsenek házidolgozatot egyik nagyszülőjükről fényképes illusztrációval. És bármennyire is tudom józan ésszel, hogy öregszem és szentimentalizálódom (uh!), képes vagyok elbőgni magam, amikor azt olvasom a 84 éves nagymama unokájának szedett-vedett angol mondatai között, hogy 'My grandmother is everything to me.' (A nagymamám a mindenem. ) Ez a most 84 éves asszony, aki szülők halála óta, immár tizennégy éve, neveli az azóta szép nagyra nőtt leánygyermeket, aki megtanította őt olvasni és írni, a kissé elmosódott, beszkennelt képeken egyszerre a világ legszebb nagymamája lesz számomra is.
A kép, ha tud, lehet művészet. Ha nem tud, lesz belőle emlék. Egy élet emléke, ami mesékben élhet tovább.
(Kicsit sajnálom, hogy nincs arra lehetőség, olvasni lehessen azokat a szép és megindító történeteket, amiket projektmunka címén kaptam. )
