Élet-képek

A fotózás válasz az ember halhatatlanság iránti vágyára. A világ és benne az ember megörökítése évezredes hagyomány, tiltakozni felesleges. Lehet ebből művészet, ami jó. Lehet ebből emlék, ami jó.
A fénykép lehet öröm a szemnek és a léleknek, és lehet emléktárgy, ami alapján felidézhető lesz majd egyszer egy ember, aki már nincs közöttünk.
Ha a művészet érdekel minket, és megtanultuk tűrni a stresszt, ha megértőek tudunk lenni a Művész gyengeségeivel szemben is, menjünk fotókiállításra. (De vigyünk elemlámpát azért.) Ha csak a világ mulandóságán akarunk merengeni, nézzük a Fortepan képeit vagy adjunk tanítványainknak projektfeladatot.
Én mindent szeretek, ami fotóval kapcsolatos. Két csoportomnak is az az otthoni feladat jutott, készítsenek házidolgozatot egyik nagyszülőjükről fényképes illusztrációval. És bármennyire is tudom józan ésszel, hogy öregszem és szentimentalizálódom (uh!), képes vagyok elbőgni magam, amikor azt olvasom a 84 éves nagymama unokájának szedett-vedett angol mondatai között, hogy 'My grandmother is everything to me.' (A nagymamám a mindenem. ) Ez a most 84 éves asszony, aki szülők halála óta, immár tizennégy éve, neveli az azóta szép nagyra nőtt leánygyermeket, aki megtanította őt olvasni és írni, a kissé elmosódott, beszkennelt képeken egyszerre a világ legszebb nagymamája lesz számomra is.
A kép, ha tud, lehet művészet. Ha nem tud, lesz belőle emlék. Egy élet emléke, ami mesékben élhet tovább.
(Kicsit sajnálom, hogy nincs arra lehetőség, olvasni lehessen azokat a szép és megindító történeteket, amiket projektmunka címén kaptam. )

Nyolcan

Majdnem nem is mentem el. Nyűgös és fáradt napokat generálok mostanában magamnak magamból meg a világból összegyúrva, úgyhogy tényleg, ha mondjuk tegnap nem a lányokkal ebédelős csütörtök van, tényleg el sem megyek. És akkor kimaradt volna egy fontos beszélgetés az életemből.
Persze szóltam előre, hogy nem olvastam végig a könyvet még, lassan jutok benne előre, nem tudom, Rushdie vagy a könyv miatt, mindegy, úgyhogy arra gondoltam, majd elülök a sarokban és kussolok, de bármit inkább, mint a mai beszámolót.
Most már fél éve, hogy összejárunk a hónap utolsó csütörtökjén, hogy könyvekről beszélgessünk, és talán van már valami kapocs közöttünk, ami akkor is összeköt, és ami akkor is elvisz minket ebbe a kis furcsa, félhomályos szobába, amikor nem olvastuk (végig) a könyvet. Nem barátság ez még, azt hiszem, érdeklődés inkább vagy nyitottság, egyfajta belső késztetés, hogy beszélgessünk egymással a világról. Nehéz pontosan körvonalazni.
Valahogy úgy éreztem tegnap estig, hogy csinált csoport ez. Egy egyensúly nélküli vegyület, nem is, talán mint az olaj és a víz. Kevered, kevered, de nem oldódik.
Nem értek a csoportdinamikához, nem tudom, mitől változnak a dolgok egyszer csak, de megváltozhatnak, és ez a világra nézve jó hír. Tegnap többünknek is fontos volt eljönni, és nem én voltam az egyetlen, aki nem olvasta végig a könyvet. Ha jól belegondolok, végül négy-négy volt az állás olvasók-nemolvasók tekintetében. Mégis ott voltunk mind a nyolcan...
Mint az igazán jó beszélgetéseknél, nem lehet pontosan felidézni, miről is volt szó. Pont mintha arról kellene írnom, miről beszélgettem TSB-vel, meg VM-mel. Apróságok jutnak eszembe. A hosszú kávé röviden. Ilyenek. Az estéről meg ... hogy ... fogalmam sincs. Annyi mindenről volt szó, többek közt Frida Kahloról, meg a szobrászatról, Rushdie Sátáni verseiről, aztán végül valahogyan oda lyukadtunk ki, hogy a művész nem tudja kiölni magából az alkotási vágyat, de különös módon azt sem, hogy a művét a világnak megmutassa. Mert van, lesz abban valami patologikus, ha magába fordulva valamelyiknek nem tesz eleget. És hogy boldog harmóniából alkotni nemigen lehet.
Nehéz leírni egy csoport beszélgetését. Nem is lehet jól talán, annyi minden alakítja a beszélgetés menetét, mert lehet, hogy csak egymásra néz két ember gondolkodva, a harmadik pedig emiatt mond egy mondatot, amiből új iránya kerekedik a történetnek.
Összenőttünk egy kicsit, azt érzem, nyolcan, nyolc teljesen különböző ember, szanaszét futó életekkel és gondolatokkal, havonta egy estére, egy író kezében összefogott zsinórok azért. Megszerettük egymást? Nem tudom, minek kell hívni ezt. Szeretetnek mondjam egymás elfogadását? Azt, hogy örömünket leljük abban, ha a másikat meghallgatjuk? Közösség ez most akkor, esetleg valami kezdődő barátságféle? Lehet barátság úgy emberek között, hogy szinte semmit nem tudunk a másikról, csak a gondolatait ismerjük meg?
Beszélgetni kell emberekkel. Talán ez volt a legfontosabb tanulság. Meg az is, elmehet az ember évekre Japánba, szétverhet egy hónapokig faragott kőtömböt, kifordíthatja önmagát, ha nem ez az útja, nem lesz nyugalma. Zavarodottság, értékvesztés és a támpontok teljes hiánya nehezíti ma az alkotók életét. Valami ilyesmit mondtunk, de most először éreztem úgy, reggelig is lehetett volna  beszélgetni.
Egy hónap múlva majd Simone de Beauvoir kapcsán folytatjuk valahonnan. Mert most már lett mit mondanunk egymásnak.

Három az egyben (úti beszámoló bátraknak)

A cím szerintem azért is teljesen jogos, mert ha mi elindulunk hármasban, akkor általában úgy pezsgünk, mint TSB kávépora a kékvirágos bögrében.
Tegnap Budapesten jártunk, vonat oda, vonat vissza. Gondolkodtunk is, egyrészt minek a kiadás, a jegy árát itt vidéken forraltborba is fektethetnénk, másrészt esőt ígértek, marhaság menni. De TSB, aki az együtt töltött órák és a kultúra nagy harcosa, valamint semmiféle meteorológiai érzékkel nem rendelkezik, meggyőzött minket, hogy a) nekünk művelődni kell (ebben igaza volt, ki is derül, mert rengeteget tanultunk), b) ha itthon maradunk, tuti valami vészhelyzet támad, amit nekünk kell elhárítani, c) dehogyisfogesni. Itt nem a három az egyben, hanem a három az egyből elve érvényesült, de azért nem bántuk meg semmit.

A vonaton felfelé például mindjárt rövid betekintést kaptunk egy alapítvány??? (NGO???) bizarr működésébe, és csak áldottuk a sorsot, hogy nem NAV-osnak teremtett minket az Isten, mert mindjárt lett volna dolgunk is. Egy fiatalember (nálunk fiatalabb, na, de csak kicsivel) teljes hangerőn beszélte meg, hogy akkor kellene adni ennek az önkormányzatnak valami papírt a pénzről, hogy akkor el lehetne ezt intézni?, mert ugye, ha ellenőrzik őket, akkor kellene valami papír. Hát ilyen szerződés-szerű előbb, vagy egy ígérvény, vagy valami, amit visszadátumoznak. Persze a hívás elején szépen érthetően bemutatkozott. A negyedik hívásnál a fél kocsi könnyesre röhögte magát. Nem szép tőlünk, tudom, de ennyire azért nem illik jól érthető marhaságokat beszélni egy tömött intercityn.

Mire leszálltunk a Déliben, zuhogott. Ennyit a bizalomra épülő időjárás-előrejelzésről. Mindegy, mentünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az nem ázott be. Bár fűteni nem nagyon fűtötték, de szegény az eklézsia, értjük mi ezt, csak akkor meg hogy a manóba tart el ez a múzeum 25 teremőrt??? Félreértés ne essék, örülök én, hogy van munkájuk, csak eléggé fáztam a kiállítások végére.

Majdnem mindegyiket végignéztünk egyébként, és meg is okosodtunk. Először is ott voltak a fotók. Jó ötlet három nem hivatásos, de érdekes ember képeit kitenni, csak attól nem minden fotó lesz kiállításra való. Világos, két hónappal André Kertész után az is hülye, aki fotókiállításra megy (=én). Volt pár jó kép különben, Lackfi János fotói például tetszettek, a mellé kreált versek nem, de hát az életet be kell osztani. (A teremben viszont volt pár gyönyörű ablakpárkány, ahova szívesen lehevertünk volna.)

Aztán megnéztük a Petőfi állandót (ha jól sejtem), szerintem modern és jó, interaktív, miegymás. Kicsit talán sok a halottakról levágott hajtincs, de mit lehet tenni, ha egyszer ez volt a gumicicájuk. Azért a Szendrey Júlia is őszült kicsit, mire meghalt. Nem csoda. Különben meg nem is tudtam, hogy Petőfinek normális gyerekkora volt. Érdekes. Miért gondolom, hogy minden költőt vertek gyerekként, nem kapott enni és kilógott a feneke a nadrágból?? A Petőfin aztán az volt még a nagy dolog, hogy ki volt írva, hogy: szívemnek gyöngyháza, és akkor arra gondoltam, hogy azért, ha egyszer valaki ezt írná nekem, attól nem sajnálnék pár szenvedélyes csókot.  (Ábrándos hmm.)

Sorrendben utána jött a Tóth Árpád kiállítás. Költőről nehéz kiállítást rendezni szerintem, de ez is tetszett. Tóth Eszternek pedig marha jó humora van, de erre még vissza fogok térni egyszer, mert végig kellene néznem a dokumentumfilmet. Ki volt rakva pár fotóm, már a Török Sophie fotói, így, ami vicces volt, mert odaírták, hogy Tóth Árpád, meg Babits, meg Kosztolányi, meg a többiek, ezen meg Mihállyal röhögtünk kicsit, hogy szegények a futottak még kategóriába lettek belepasszírozva.

Aztán Gárdonyit már csak átsétáltuk, és megállapítottuk, hogy Ziegler volt. Mondta is Vitéz Mihály, hogy gondolkodjak már el, miről mire magyarosítok mostanában, de nem izgat, multikulti világot élünk. Egyébként meg, majd ha már száz nevem lesz, a százegyediken elgondolkodom.

Ami a múzeumban utána következett, arra a teremőrök még majd emlékeznek kicsit, mert lehet, hogy régen láttak három nőt visítva röhögni odabent. Kérem, van mentségünk. Ami ott a legutolsó szobában van! Ennyi hiábavaló gipsz!!! Egy téboly. El nem tudom képzelni, ki gondolta, hogy annak a kreálmánynak ott a helye. Ezer szerencse, hogy még a pálinkázáson innen voltunk, szóval így csak egy rosszalló pillantást kaptunk, majd önként elhagytuk a tett színhelyét. Rám gipsz még nem volt ilyen hatással.

Odakint kissé mintha kevésbé zuhogott volna, viszont éhesek voltunk, úgyhogy elmetróztunk az Ikeáig, ahol 390 forintért kiváló kacsacombot ettünk párolt káposztával. Ez egy másik rejtély, hogy hogy lehet ennyiből, de itt már nem bírtuk tovább és kellett inni egy kis pálinkát is. Volt ingyen wifi is, meg kis kanapék, lehetett netezni, meg lehetett nézni az embereket, amit mindennél jobban szeretek. Hát ezért jó utazni. Különben sosem tudtam volna meg, hogy ebben az étteremben magánórákat is szoktak adni. Mellettünk éppen fizikát. Majdnem olyanok voltak, mintha randiznának, csak a fiatal férfi volt visszahúzódóbb, és fizika füzet volt előttük kiterítve. Érdekes.

A Vörösmarty térre már nem jutottunk el, sötét volt, hideg, és elegünk volt ebből a büdös, koszos, nyálkás emberfolyam-csápjait nyújtogató Budapestből. Régen láttam már ilyen reménytelenül csúnyának. Aztán hazajöttünk, a vonaton végighallgattuk, hogyan szívja rá magát a fiatalember a lányra mellettünk, de a lány ügyes volt, nem hagyta. Én Galeanót olvastam, és néha bizarr idézetekkel fárasztottam a másik két nőt, de jól bírták. Szentlőrincnél eszünkbe jutottak a PIM-ben vásárolt kártyák, amiken magyar költők és írók felnőtt-, no meg gyerekkori fotói szerepelnek. Az első három helyezett konszenzus alapján: Dezső skótkockás szoknyában, Anti puha fehér combikákkal egy medveszőrön, és a gyönyörű, göndör hajú, óvodás Miki.

Most megint itthon vagyunk.

még egy csepp ősz....

az utolsó csepp - immár decemberben

A fényképezés hiábavalóságáról

Dezső, ma megint rád gondoltam.
Hogy megcsalsz-e.
Mint én a parkban hulló falevelekkel.

A szív kötelezői

Fényképezni nagyon nehéz. Tulajdonképpen ezt írja Bartis Attila is, annak ellenére, hogy az első mondata ennek éppen az ellenkezőjét látszik állítani. Persze a mondat, egy mondat, éppen olyan félreérthető, éppen olyan kontextus nélküli, mint egy kattintás a fényképezőgépen. Mert az írás éppúgy szöveget teremt, mint a fotográfia. Az egyik szövete a szóból, majd mondatból alkotott szövegtest, a másiké a fényből, árnyékból és a hordozó felület anyagából alkotott fénykép.
Mindkét tevékenységre képes bárki a környezetünkből, mégsem nevezzük fotográfusnak azokat, akik fényképeket készítenek, sem írónak azokat, akik szövegeket írnak. Fotográfusnak nevezzük viszont André Kertészt, akinek a képei december végéig még megnézhetők a Nemzeti Múzeumban.
Én nagyon sokáig azt hittem, nem sok értelme van elmenni egy fotókiállításra, ha a kiállított képeket albumokban is megnézheti az ember. Én nem hittem, hogy van különbség, a fény az fény, az árnyék az árnyék. Pedig tévedtem. De nem csak ezzel kapcsolatban, hanem még sok minden mással kapcsolatban is, ami a fotózás értelmét, lényegét, művészetét adja.
Mostanság, mióta alig írok papírra, a fotókat pedig nem hívatom elő, bocsánat, nem nyomatatom ki,  hajlamos vagyok elfelejteni, a fénykép és a szöveg is egy tárgy. Egy alkotás. Kézzelfoghatóság híján hordozó felületként az agy fehér vásznára vetítve. A fotográfia az elmúlt évtizedekben anyagtalanná lett, kézzelfoghatatlan művészetté, textúra nélküli bitvarázslattá. (A nyomtatáshoz szokott szöveg talán még tartja magát néhány évig.)
Nehéz jól leírnom, miért fotográfia egy háromszor négy centis papír, és miért éreztem mondjuk silány utánzatnak egy ugyanarról a képről a hetvenes években készült nagyítást. Azt hiszem, a textúra hiányzott. A papírnak a fény-árnyékba beleszőtt textúrája. A test.
Kertész képei a maguk teljes valóságában olyan katarzist generálnak, amire egy albumban aligha találunk rá. Hogy mitől nevet fel az ember hangosan egy kiállítóteremben a Jenő öcsém, mint Ikarusz című kép láttán, és mitől sírja el magát, ha a Washington Square-re néz, azt nehéz pontosan leírni. Minden bizonnyal ebben is Bartisnak van igaza, a kulcs a szeretet. Az élet fénnyel és árnyékkal papírba szőtt szeretete, amit ott és akkor, a kép előtt bárkinek át lehet élni.
André Kertész kiállítása a szív kötelező gyakorlata ezen az őszön.

A festészetről

őszikék...

....ma délután - dűlőutakon jártam.

Látva

Nehéz pillanatokban Isten az általa teremtett világ szépségeivel vigasztal. Ez a kirándulás egyik tanulsága.
A másik, hogy Pannonhalmán napokat kellene eltölteni. Közelebb van Istenhez, mint Pécs.

Sirályos....

"És Tényleg csak pár centire vagyunk a semmitől ide
Milliárd fényév a mindenség, és tényleg látszik, milyen szép...."