Nyolcan

Majdnem nem is mentem el. Nyűgös és fáradt napokat generálok mostanában magamnak magamból meg a világból összegyúrva, úgyhogy tényleg, ha mondjuk tegnap nem a lányokkal ebédelős csütörtök van, tényleg el sem megyek. És akkor kimaradt volna egy fontos beszélgetés az életemből.
Persze szóltam előre, hogy nem olvastam végig a könyvet még, lassan jutok benne előre, nem tudom, Rushdie vagy a könyv miatt, mindegy, úgyhogy arra gondoltam, majd elülök a sarokban és kussolok, de bármit inkább, mint a mai beszámolót.
Most már fél éve, hogy összejárunk a hónap utolsó csütörtökjén, hogy könyvekről beszélgessünk, és talán van már valami kapocs közöttünk, ami akkor is összeköt, és ami akkor is elvisz minket ebbe a kis furcsa, félhomályos szobába, amikor nem olvastuk (végig) a könyvet. Nem barátság ez még, azt hiszem, érdeklődés inkább vagy nyitottság, egyfajta belső késztetés, hogy beszélgessünk egymással a világról. Nehéz pontosan körvonalazni.
Valahogy úgy éreztem tegnap estig, hogy csinált csoport ez. Egy egyensúly nélküli vegyület, nem is, talán mint az olaj és a víz. Kevered, kevered, de nem oldódik.
Nem értek a csoportdinamikához, nem tudom, mitől változnak a dolgok egyszer csak, de megváltozhatnak, és ez a világra nézve jó hír. Tegnap többünknek is fontos volt eljönni, és nem én voltam az egyetlen, aki nem olvasta végig a könyvet. Ha jól belegondolok, végül négy-négy volt az állás olvasók-nemolvasók tekintetében. Mégis ott voltunk mind a nyolcan...
Mint az igazán jó beszélgetéseknél, nem lehet pontosan felidézni, miről is volt szó. Pont mintha arról kellene írnom, miről beszélgettem TSB-vel, meg VM-mel. Apróságok jutnak eszembe. A hosszú kávé röviden. Ilyenek. Az estéről meg ... hogy ... fogalmam sincs. Annyi mindenről volt szó, többek közt Frida Kahloról, meg a szobrászatról, Rushdie Sátáni verseiről, aztán végül valahogyan oda lyukadtunk ki, hogy a művész nem tudja kiölni magából az alkotási vágyat, de különös módon azt sem, hogy a művét a világnak megmutassa. Mert van, lesz abban valami patologikus, ha magába fordulva valamelyiknek nem tesz eleget. És hogy boldog harmóniából alkotni nemigen lehet.
Nehéz leírni egy csoport beszélgetését. Nem is lehet jól talán, annyi minden alakítja a beszélgetés menetét, mert lehet, hogy csak egymásra néz két ember gondolkodva, a harmadik pedig emiatt mond egy mondatot, amiből új iránya kerekedik a történetnek.
Összenőttünk egy kicsit, azt érzem, nyolcan, nyolc teljesen különböző ember, szanaszét futó életekkel és gondolatokkal, havonta egy estére, egy író kezében összefogott zsinórok azért. Megszerettük egymást? Nem tudom, minek kell hívni ezt. Szeretetnek mondjam egymás elfogadását? Azt, hogy örömünket leljük abban, ha a másikat meghallgatjuk? Közösség ez most akkor, esetleg valami kezdődő barátságféle? Lehet barátság úgy emberek között, hogy szinte semmit nem tudunk a másikról, csak a gondolatait ismerjük meg?
Beszélgetni kell emberekkel. Talán ez volt a legfontosabb tanulság. Meg az is, elmehet az ember évekre Japánba, szétverhet egy hónapokig faragott kőtömböt, kifordíthatja önmagát, ha nem ez az útja, nem lesz nyugalma. Zavarodottság, értékvesztés és a támpontok teljes hiánya nehezíti ma az alkotók életét. Valami ilyesmit mondtunk, de most először éreztem úgy, reggelig is lehetett volna  beszélgetni.
Egy hónap múlva majd Simone de Beauvoir kapcsán folytatjuk valahonnan. Mert most már lett mit mondanunk egymásnak.