Medvehagyma-veszély

Én nem olvasok védikus tanításokat, de azt nagy bizonyossággal állíthatom, hogy a medvehagyma valóban radzsasztikus étel. Az előbb olvastam különben, mert eddig ezt nem tudtam róla, illetve tudtam, csak nem tudtam, hogy így kell hívni az ilyesmit.

Én csak azt tudtam, hogy ha egyszer tavasszal rátalálok egy medvehagymás rétre, akkor engem onnan csak egy másik medvehagymás rét ígéretével lehet elcsalogatni. Szóval, hogy van bennem ez a gerjedelem a medvehagyma irányában. De súlyosan.

Persze érdekes ebben ez az ellentmondás, mert hiába, hogy a vágyat erősíti, egy ilyen meghitt kis medvehagymás liezon után férfi aligha kívánja meg az embert. Szóval mi akkor az őrület célja? Megfejthetetlen.

Az biztos, hogy medvehagymát enni veszélyes, mert az ember egészen elveszítheti kapcsolatát a való világgal. És akkor a vérlemezkékről még nem is írtam semmit...

Bele lehet ebbe halni, ez az igazság. De milyen jól. Istenem, milyen jól.

Primavera

Na csak mondom, számban a szerelmes medvehagyma ízével, hogy tavasz van. Képek itt, a csábos Belleruche pedig a lejátszón. Használja mindenki jól, ami megadatik neki ezen a tavaszon.

Nem mondatokban

Ha most bejegyzést írnék a tegnapi ünnepről, lehet, hogy az lenne a címe: Szégyen. Arról írnék benne, szeretem a hazám, szeretem Magyarországot, meg hogy azok, akiknek dolga volna az én szeretetemet megbecsülni, a nyilvánosság előtt szégyenítenek meg. Arról is írnék, mennyi mindent nem értek a hatalmon lévők motivációjából, mennyire értetlenül állok az előtt, hogy másokat eltaposva akarnak emelkedni, pedig régóta tudjuk, ezzel a módszerrel legfeljebb a szemétdomb tetejéig lehet.
Azt is leírnám, lehet itt valami rosszul értelmezése a nemzeti öntudatnak az ő részükről. Hogy súlyosan összetévesztik az önállóságot az önfejűséggel, a szövetséget a gyarmatosítással, a demokráciát a piactéri ordítozással.
Talán arról is írnék, azt sem szeretném, ezek után mások, hasonló szemétdombra igyekvő kakasok követeljék maguknak az én hazaszeretetemet. Mert maradjon az csak az enyém. Én azt senkinek sem óhajtom elajándékozni.
De nem írok bejegyzést a tegnapi ünnepről. Nem azért, mert csendben akarok lenni, hanem azért, mert a nagy hangoskodásban úgysem hallaná meg senki, amit mondok.  Meg azért sem, mert ezt a bejegyzést ma Magyarországon nem tudom olyan mondatokkal leírni, hogy abból mikrofonba kiabáló emberek valamiféle önmaguk igazát dicsőítő fordulatokat kihallani ne véljenek.
Nem írok. Minek írjak?
"Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. "
Weöres Sándor bölcs ember volt. Bölcsebb, mint mi.

Ezt most csak nőknek

Érzek néha ilyen panaszt vagy rosszul mondom, neheztelést, hogy alig-alig viszünk mi magunkkal valakit/valakiket Lengyeltótiba a teraszra, de ez nem véletlen. És ennek csak az egyik oka az idő, mármint, hogy keveset tudunk mi hárman, csak hárman együtt lenni. A másik, amire tegnap azért rá kellett jönnöm az az, hogy meglehetősen nehéz minket ebben a hármas csomagban órákon, napokon keresztül elviselni. Annyira hihetetlenül hülyék tudunk lenni, hogy az másoknak, különösképpen pedig férfiaknak, nemigen ajánlható jó szívvel.
Névnapot ünnepelni voltunk tegnap, és ilyenkor tavasszal már igen el is vagyunk fáradva, ami nagyon veszélyes tud lenni a társasághoz esetlegesen csatlakozók számára. A bevitt alkoholmennyiséget ugyanis a máj heves tiltakozással fogadja, és rezisztenciájában az etilalkoholt nem bontja, hanem szétküldi mindjárt a vérerekbe, szolgáljon nekik örök tanulságul.
Ez persze azzal is jár, hogy három (négy?? öt???) pálinka, és több pohár borok után az amúgy sem igen létező skrupulusainkat végképp a földszinten hagyva remek elméletekkel állunk elő. Ilyenkor szóba kerül, hogy bizonyos gyalogosok nem gyakorolnak megfelelő önmérsékletet, és össze-vissza járkálnak a zebrán, ami rendszabályért kiált, hogy elképzelhető-e az elemes tampon, s vajon milyen funkciókhoz volna szükség az elemre, hogy kinek hajlik maga felé a keze, illetve, hogy nyelvészeti értelemben mi a különbség a Fuck you! és a Fuck me! kifejezések között, valamint hogy most már nincs az a pasi, akiért mi ejtőernyőznénk.
Mindezen elméleteinket ráadásul a körünkben lévőkre mindenfajta tekintet és belátás nélkül részletesen és hangosan röhögve ismertetjük.
Világos tehát, hogy egyszerűen elengedhetetlen, hogy minket rendszeres időközönként hagyjanak elmenni hármasban a teraszra, mert gyakorlatilag így teszünk kárt legkevésbé a velünk kapcsolatban lévő pasik lelkivilágában. Két hét múlva megkönnyebbülhetnek.

Veszett rigó

Szerintem az egész annyira vicces, de tényleg. Hogy azt látod, mindenki ilyen fapofával jön-megy, citromhetek vannak, most nem azért, világos, hogy jogosan, mert lassan már egy robogó tankolásához is a fél fizetésem kellene, meg ugye a demokrácia is, de mindegy. Szóval van ez a tél végi arc, ez a meglepett, életbenmaradtambazmeg arc, hogy így reggel belenézel a tükörbe, és elgondolkodsz a világ és Isten megfejthetetlen szándékán, mert ezek vagy be vannak tépve, vagy ki sem józanodtak soha, mert lássuk be, ezzel a fejjel, meg ezzel az élettel, amit te fel tudsz mutatni, legalábbis egy privát Armageddon kijárna. Egy helyi világvége. Egy tiszta időben lecsapó villám, ami csak egy diszkrét krátert hagy utánad ezen az elátkozott földön. De nem.
Tehát egész reggel sajnálod magad, mert egyrészt még élsz, vonszolod magad a Föld nevű bolygón fel-alá, másrészt tulajdonképpen vonszolni akarod még egy darabig, de akkor legalább azt szeretnéd, hogy más is sajnáljon érte, mert a szervezet vitaminraktárainak lecsupaszítása után önmagadat sajnálni is fárasztónak tűnik. És akkor kilépsz az ajtón, hogy elszívj egy cigit, mert az önsajnálat és a nikotin gyermekkori jóbarátok, és akkor meghallod ezeket az agyament kis madarakat. Meg hogy ezek énekelnek. Jó, persze, ezt már tudod, olvastad is, tavaly is énekeltek, de nem ez a fontos. Hanem az, hogyan énekelnek. Hát ezek drágám, meg vannak őrülve. De nem ilyen szimpla kisvárosi őrültséggel ám, hanem olyan ... nem is tudom, nagyszabásúval.
Állok a teraszon, hallgatom, ahogy szétreped a tüdeje, akkora elszántsággal kiabálja bele a világba, hogy él. Én meg nézem ezt a jelentéktelen tollgombócot a tuján, és röhögök, mert ez vicces. Mert az én egész intellektusom, meg gondolkodásom semmit sem ér, ez a kis dög itt nekem zárójelbe teszi a világ összes lételméletét. Csak van, és ezt szereti, de nagyon. Hát ez a tavasz. Minden értelmet meghazudtolva lenni, élni, és ennek még örülni is. Veszett a világ.

Hisztinap

Mihály szerint hisztinap volt tegnap, és tényleg, magamon is éreztem, hogy legjobb volna mindent a földhöz csapkodva hazamenni, kifeküdni a teraszra egy függőágyba, és élvezni a napsütést. Persze se napsütés, se függőágy a teraszon, szóval ez csak olyan elegemvanmindenből düh.
Hergeltük is egymást persze, mindenkinek fájt valami hülyeség ebben a nagy nemzeti kuplerájban. Valamiért semmi sem működik jól, a hivatalokhoz Kafkának nem volt elég fantáziája, legalábbis azokból a horrorsztorikból ítélve, amiket olvasok, meg hallok.
Annyira elhatalmasodott rajtam a csapkodás (elméleti mármint), hogy a betűfelismerő csoportomhoz nem vittem semmi pedagógiai/módszertani csilli-villi ötletet, hanem mondatokat fordíttattam velük jutalomért cserébe. A legsikeresebb órám volt a tegnapiak közül. Na tessék.
A nap végi megbeszélés semmi jót nem hozott, csak dühös lettem attól, hogy nem értem, miért nem lehet igazat mondani, miért nem lehet beismerni, ha valaki rossz döntést hozott. Jájj, van ez a sánta kutyás történet, de nem izgatja őket. Különben meg az elvonások miatt egyértelmű, hogy el kell bocsátani embereket.
Úgy szeretnék felmondani! Tegnap aztán mérgemben egyszerűen rákerestem a kiadói álláshirdetésekre a neten, és beadtam egy pályázatot külföldre. Blogszerkesztőt keresnek. Na jó, icipici szépséghibája azért van a dolognak, mert gyaníthatóan nem egy vidéki magyar blogszerzőre fáj a foguk, de már az is felvillanyozott, hogy nem kell belesüppedni a kilátástalanságba. Ja igen, és pár óra múlva kaptam egy e-mailt, hogy nagyon szépen köszönik a jelentkezésem, ne haragudjak, hogy ilyen egyen levéllel válaszolnak, de rengeteg a postájuk. Viszont mindenképpen jelentkeznek, ha megfelelek a pozíciónak.
Jó, hát nem gondolom komolyan, hogy majd egy ilyen hiperállást a nyakamba akaszt Amerika egyik legnagyobb kiadója, de legalább embernek érzem magam egy napig, nem valami eltaposandó számnak. Néha ennyi is elég.

Elmélkedések

A jóhoz az is kell, hogy fájjon kicsit. Vagy nagyon.
Ezt értem, azt hiszem.

Paradicsom

Györgyinél olvastam a gatyában dinnyeevést, meg az elégedettséget.
Nekem is van ilyenem, azt hiszem. A földön ülve a napmeleg paradicsom reggeli kenyérrel. Igazi kenyérrel, nem ilyen mostani boltival, mert annak a réginek az ízét megszépíti a most és az akkor között eltelt huszonhét év.
De lehet, hogy nincs is igazam, és az íz ugyanúgy nem változik, mint az illat. Se a paradicsom illata, se a kenyéré. Se a kezedé, ahogyan bizonytalanul hozzáérsz a vállamhoz.