A következő címkéjű bejegyzések mutatása: konyha. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: konyha. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 9., hétfő

Kamra


Néha érthetetlen, az ember miért vágyik olyan csendre, hogy az ujjperce is belezsibbadjon, hogy a levegő is megálljon kilégzés után a következő belégzést már nem kívánva. Nem nagyon lehet megmagyarázni. Se pillanatnyi rosszkedvvel, se semmivel.
Csak ülni kellene ebben a csendben, nézni a tuják tetején a reggeli napfényt, kellene persze,  vagy hát jó volna a háttérbe egy vízfelület csillanása is, meg egy völgy hossza, amin végigfutna  a tekintet, de az nincs. Se tó, se völgy. Spájz van.
Az embernek ilyen mélycsendben lehet odabent rendszerezni, rakosgatni. Azt mondják, a félelmeket külön-külön kicsi csatos üvegekbe kell elzárni, hogy egymással semmiképpen ne léphessenek reakcióba, az örömöket pedig, mert ilyenkor van idő pepecselni velük is, érdemes kirakni a polcokra, egyiket a másik mellé, címkével kifelé. Vigyázva, szenvtelenül kell őket kirakni, nehogy gyanút fogjanak, nehogy azt higgyék, fontosabbak vagy veszélytelenebbek a félelmeknél.
A csalódásoknak anyám szerint sűrű fonatú kosárban a helyük a földön, de fedelesben, ne mászkáljanak kedvükre akkor sem, ha a csend már odalesz.
A szerelmeket csak akkor érdemes a kamrában tárolni, ha már túl vannak a tartósításon. Ehhez a szenvedélygyümölcsöt cukrozzuk le, hagyjuk állni egy ideig, majd zselésító anyaggal forraljuk fel, és főzzük kis lángon a használati utasításon olvasható ideig. Még forrón töltsük nagyon tiszta üvegekbe, aztán egy (vagy több) éjszakára tegyük dunyha alá. Ha teljesen kihűlt, tegyük végleges helyükre őket, a polc bal oldalán, szívmagasságban.
Romlékony holmit, múló haragot, ijedtséget, flörtöt, ne tároljunk a kamrában. Csak keveredést okoz.

2011. december 3., szombat

Szarvas classic












Bár a tudósok szerint a kalóriamegvonás a kísérleti állatokban egyértelműen életkor-növekedéssel járt, ez nem szegte kedvem, hogy egyfajta kellemesen értelmezett öngyilkossági kísérlet jegyében tegnap szarvast egyek barnamártással, áfonyalekvárral és lángossal.
Pécsett létezik egy Csillag nevű étterem, ami ezer és egy éve sikeresen működik, és ezer és egy éve semmit sem változott. Értsük ez alatt a berendezési tárgyakat, a kiszolgálás jellegét, a pincérek modorát, az elszívóberendezés működési hatékonyságát, a málnaszörpöt, és még majdnem az árakat is.
Részletezem: minden hónap első péntekén zárt körű vacsora van az étteremben. Ide bejutni nem egyszerű, mert tulajdonképpen nagy adag szerencse, jó ismeretségi kör, és az előző vendégek néhányának elhalálozása árán lehet csak bekerülni a meghívottak közé. Ezeken az estéken két fogásból lehet választani, amiből az egyik mindig valami klasszikus, mint a szarvas, a libacomb vagy a hagymásrostélyos például. Van mellé mindig valami Bé verzió is, de az azt választó vendégek majdnem annyira kilógnak a környezetből, mint a hamburgerező egy Michelin étteremből. Az étel minden esetben és minden részletében kifogástalan.
A felszolgálás külön kunszt, mert ezekre az alkalmakra visszalátogat a Tibi pincér, aki már régóta nem ebből él, de akit mintha a századfordulóról penderített volna oda a jóisten. Klasszikus figurája az étteremnek, és igazi showman. Természetesen van kisegítő is, például a nagyothalló bácsika személyében, akinek mindig háromszor kell elmondani, hogy Jager és málna, de valahogy a Csillagban ez is jól van.
Az étterem berendezési tárgyai és szagelszívója az ötvenes évek környékéről valók. Ha bemegyünk, soha ne nézzünk körül egy lakberendező szemével, és télen lehetőség szerint mosható kabátot válasszunk. Dohányozni szigorúan az udvaron lehet csak, és a vécé is odakint van, retrobudi jelleggel. Tényleg már csak a téglalapra hajtogatott, fényes vécépapír hiányzik.
Az egész este összességében véve valami rendkívül szürreális, időutazással egybekötött, kulináris mennyországlátogatás. Mondanám, hogy ajánlom mindenkinek, aki erre jár, de a péntekre úgysem juttok be. Azért vigasztalásul mondom, a Csillag hétköznapi étlapja sem semmi, úgyhogy ha mégis úgy adódik, feltétlenül érdemes beugrani egy ebédre.


2011. október 30., vasárnap

Kenyerekről










Szeretek kenyeret sütni. Ritkán van hozzá kedvem, de szeretem csinálni.
Születésnapomra kaptam egy kenyérsütő napot Z úrtól ajándékba, vagyis mint kiderült, tulajdonképpen egy nyolc órás táplálkozástudományi továbbképzést. Ismer már, tudja, hogy ez érdekel. Persze azt is tudja, ha egyébként delegált volna egy ilyen tisztatekintetű szittyákból álló klubba, az életben el nem megyek.
A nap végén elégedett és jóllakott voltam, és szépen halványult a délelőtti halálközeli élmény. 
Délelőtt ugyanis, míg kovászolódott a kenyér, egy növénynemesítő agrármérnök (mellékállásban hobbimessiás,) tartott előadást. Már első látásra megvolt az érzés, hogy nem lesz könnyű napom, de amikor olyan mondatokat hallottam, hogy 'A Jézus korabeli rendszert tudjuk így visszahozni.' meg hogy 'már a sumérok is tönkölybúzát kaptak az asztronautáktól', azt ne is említsem, hogy 'az eredeti genetikai kód egyre inkább előtérbe tör, egyre több ősmagyar születik' - hát itt elég erőteljesen kezdett rángani a bal halántékomon a  baromságot jelző ér.
Amit viszont ezen kívül mondott, amikről beszélt egész nap, az lebilincselő volt, érdekes is, megszívlelendő is. Tulajdonképpen azt mondta, amit múltkor abban az amcsi könyvben olvastam, mégpedig hogy ételt kell enni, nem élelmiszert. Sok érdekes dolgot említett, mint például, hogy milyen növényeket nem tanácsos enni, no meg hogy tessék otthon sütni tönkölyből, mert az rendkívüli módon ellenáll a fertőzéseknek, meg a sugárzásnak. És a legfontosabb, hogy csak olyantól vegyünk ételt, akit ismerünk, akiben megbízunk, és mi főzzünk, süssünk, mert amit a boltban kaphatunk, az nagyrészt nem embernek való étel. Azért ezt egy nagyvárosban nem egyszerű megoldani...
Aztán sütöttünk is, megmutatta, hogyan kell kovászt készíteni, meg hogy a hüvelykujjunk alatt lévő Vénusz dombbal kell dagasztani, mert attól megy bele a szeretet a kenyérbe. És hogy csak azelőtt szabad bevágni a kenyeret bortovaéles késsel, hogy betolnánk a sütőbe. (Ezt sosem bírom kivárni.)
Összességében tehát egy sütőtanfolyamon voltam, amit egy zseniális, ámde kissé zavart fickó tartott, és amit belengett az ősmagyar öntudat, no meg némi diszkrét világvége hangulat. Azt hiszem, a megszállottsága nagyrészt tiszteletreméltó.  Sok bölcs gondolattal lettem gazdagabb, a tetejéről meg lesöpörtem a hülyeségeket.