Tegnap láttam néhány előadást, és most függetlenül attól, hogy mennyire voltak érdekesek, előremutatóak és meggyőzőek, találtam egy közös vezérfonalat közöttük, no meg az este félálomban olvasott Magyar Narancsos Esterházy interjú között. (Utóbbit reggel azért átfutottam még egyszer, nehogy az legyen, hogy a Dúzsi Tamással töltött este jelentősen befolyásolja az értelmezést.)
A sok-sok befelé igyekvő információból többek közt azt sikerült kiszűrnöm, hogy az embernek kell, hogy legyen fontossága. Ez most így szörnyen magyartalanul hangzik, bocsánat. Arra gondolok, jó, hogy van egy nagyon erős késztetés arra, hogy az ember valamilyen módon nyomot hagyjon a világban. Egy Taryn Simon nevű nő azt mondta, az ember kísértet múlt és jövő közt, élő halott, ha úgy tetszik, emiatt bizonyos esetekben (vagy mindig??) a fénykép bizonyítékul szolgálhat a tényre, hogy létez(t)ünk. De annyi minden más módja is van ennek.... (Ő mondjuk máshonnan, jogi szempontból közelít, akit érdekel, nézze meg az előadást., amiben a fotók bírósági bizonyítékként való felhasználásáról is beszél.)
Mi a bizonyítéka annak, hogy vagyok? Na jó, nem az, hogy gondolkodom erről, csók Descartesnak azért, hanem hogy saját kisméretű fontosságom tudatában azt teszem, amit hivatva vagyok megtenni: odaadom magam a világnak. Baromságnak hangzik sajnos. (Jobb adni, mint kapni? Ki nem unja már ezt az ósdi szöveget?? Közben meg igaz. )
Próbálok érthető lenni. Én azt igaznak gondolom, hogy minden ember céllal létezik, még ha a célról magáról kevés fogalma is van. De ez az egész kozmosz szempontjából egy kis cél. A semmi és a minden közötti valami, ahol nagyon nehéz egyensúlyozni. Az emberi élet nyomorúsága az én felől nézve jórészt abból áll, hogy hol a nihil, hol az istentudat uralkodik el rajtunk.
Az Esterházy interjú miatt most ezt a mai közállapotokra (politika, társadalom, művészet) is igaznak érzem. Azt mondja ez a nagyszerű író, hogy ha pozícióba kerülünk, más lesz a perspektíva, nehezebben látjuk meg saját nevetségességünket, és akkor most mindegy, hogy államférfiról, íróról, tudósról beszélek-e vagy másról. A politikus, a tudós, a közgazdász, az író vagy túl fontos ebben az országban ma, vagy egy senki. Ezt már nem Esterházy mondja, hanem én. Nemzeti mániás-depresszió.
(Lehet, hogy csak annyi a gyógymód, hogy oda kell adni az életből azt, ami odaadható, és meg kell tartani magunknak azt, ami a miénk? Nem tudom.)
A világban kicsi fontossággal bír egy-egy ember, de ez a kicsi fontosság mégis óriási. Tudom, hogy ez ellentmondásosnak hangzik, de a két dolog nem egy dimenzióban létezik, így a centiméterekben vagy grammokban mért nagyság nem releváns fogalom ebben az esetben.
Visszatéve Reesre, az ember, mind szellemi, mind konkrét fizikai valójában, a kozmosz és a kvantumvilág határán áll, és mindkettőnek része. Sem elkeseredésre, sem bizakodásra nincs oka. Dolga van.
Ezt üzenem ennek a megdermedt, magatehetetlen országnak én, Biedermann Izabella. Már ha érdekli.
