Aprókat lépked, sötétkék törölközője a hóna alatt körbetekerve. Slankít. Kiszámított mozdulatokkal törli a felkarját, aztán a nyakát. A hajvégét is. Aztán jön a comb. A ballal kezd, ami a combon még gyengéd volt, a lábszáron már türelmetlen. A lábszárát nem szereti. Másik láb, másik comb, másik lábszár.
A hátizsákból elővarázsolt bugyi a másodperc töredéke alatt kúszik fel. Jobb láb, bal láb. Fenékből becsúszott szélt kiigazít. Siet. Nem akarja látni magát.
A felsőtestnek már semmiféle kímélet nem jár. Alkarfelkarhónaljmellekhát. Kész. Melltartó. Elöl kapcsol, a nyirkos bőrön hátrarángat, a pántot már erőszakkal tépi a vállára.
Póló, farmer, pulóver.
A lábfejénél egy pillanatra ellágyul. (Nincs ember, aki gyűlölné a lábfejét, még akkor sem, ha fájdalmassá lesz öregségére.) A lábfej a legkisebbik gyerek.
Zokni, csizma. Diadal. Hajszárítóval a kezében ront ki az ajtón. Majd még a haja ... De azt nem látom már.
Azt figyeltem meg, hogy a nők mozdulatai az életkorral változnak. A gyereklány merengve törölközik, még minden testrészét örömmel látja, csak a hajgubancokat rángatja a hajszárító előtt dühödten. Sietne játszani. A bakfis komótosan szárogatja a mellbimbóit, de a háta vizes marad. A középkorú asszony siet, elhamarkodik, kevés örömét leli a testében még akkor is, ha tulajdonképpen lelhetné. Az idős nő örömtelenül öltözik. Csalódott, és értetlen.
De az öreg nő lassan öltözik, lassan szárítkozik, kíméletesen és szeretettel nyúl a testéhez. Úgy látszik, meg kell öregedni ahhoz egészen, hogy az ember megint szép legyen.