Landfill

Tegnap délután még egészen biztos voltam benne, hogy írok egy káromkodós posztot, mert volt egy igen rövid megbeszélésünk, mely során Bridget tulajdonképpen azt mondta, hogy szerinte a törvény megszegése indokolható azzal, hogy kevés a pénz. Pedig a törvényszegés nem indokolható semmivel. Vagy indokolni éppen indokolható, de az attól még törvényellenes.
Bridget ugyanis takarékoskodni szeretne, a megszorítások miatt az intézménytől elvontak több, mint öt millió forint bért, tehát egyre világosabb, hogy ki kell rúgnia mondjuk kábé három-négy embert viharsebesen, amit viszont, mint annyi mást, nem akar nyíltan felvállalni. Helyette éreztet.
Most éppen Gofri volt soron az éreztetésben, hiszen 'túl sokan' tanulnak emelt szinten magyar nyelv és irodalmat, holott ez egy más profilú iskola, nem kellene(=tilos) ezentúl ilyesmire motiválni a diákjainkat. Tanuljanak szakmai tárgyat, és punktum.
Pedig a diáknak törvény adta lehetősége, hogy az öt kötelező érettségi tárgyból emelt szinten tanulhasson, ha akar. Most mosolyognom kell. Pláne, hogy miután erre emlékeztettem, burkoltan megfenye felhívta a figyelmemet arra, hogy lesz olyan iskola jövőre, ahol nem lesz idegen nyelvből emelt szint. Csak hogy ne ugráljak. Most már röhögök.
Szóval arra gondoltam tegnap délutáni igazságérzetemtől hajtva, hogy írok egy káromkodós posztot. Aztán este elmentem színházba, és okos, szép és értelmes embereket láttam a színpadon. Megvigasztalódtam. Ezek szerint vannak a világban normális emberek is.
Most azt gondolom, ma már nem pazarlok érzelmeket Bridgetre. Egyszerűen csak teszem a dolgom, és nem érdekel, mivel fenyegetőzik. Attól, hogy az ember a felmászik a világ legkisebb szemétdombjára, és onnan kukorékol, még nem a Mont Everest csúcsait hódította meg. Ez a szemétdomb ráadásul egy mélyföldön fekszik. És ez pillanatokon belül ki is fog derülni.

Leningrád kóvbojz menni találkozó

Na ha már ajándékozás, legyen úgy, hogy Gofri is kap ajándékot ma, mert tegnap nagyon hősiesen bírta a napot, holott ő énnálam a Richter skálán legalább 8.4 tizeddel szociopatábbnak minősíthető.
Persze ha jobban végiggondolom, én is megérdemlek valami kis szegedi szuvenírt miután hogy ma meg ön fel is áldoztam magam, és bementem egy csapat tirpákhoz (márelnézést) diákhoz, és az utolsó órám után őt csupa szívjóságból helyettesítettem, magamat szívességi magyartanárnak kiadva. Ezt most csak azért írtam ide, hogy a jó hosszú tavaszi szünet után (kettő nap) ne felejtsem erre könnyek között emlékeztetni.
Na de az ajándék, hogy legyen neki min röhögni ott a messzi távolban, az mégiscsak a tegnapi komikus, nem a mai tragikomikus napról kell, hogy szóljon. Próbálok hű krónikásként semmit sem kihagyni.
Szóval reggel hétkor indultunk egy bazi nagy busszal, amin persze az udvarias fiatalok már elfoglalták a lenti üléseket mind, így mi odafent foglaltunk el helyünket a focicsapat tagjainak jókedvű reggeli bazmegolása közepette. Minden másra ott volt a Mastercard. (Persze hazafelé kiderült, hogy van ennél lejjebb is, focisták izzadtan, főnök előttünk lévő ülésen...)
A célállomásra, úgyis mint a Vendéglátó Kisváros=VK, érkezve azonnal a helyi Művközpontba sereglettünk, ahol kicsit megriadt VK segítők észlelték a vendégözönt, majd gyorsan kiderült, nem ide kellett volna, hanem az oktatási intézménybe. Erről persze sajnos senki nem tudott, mert Bridge 20 évre titkosította a rendezvény programját, így nekünk a vállhúzogatáson és a bárgyú mosolyon kívül nemigen maradt fegyverünk.
Szóval akkor OI (oktatási intézmény), pacsizás, egy zavart néni arcon csókolt, pedig én csak be akartam mutatkozni. Na jó, senkinek az élete nem habostorta. Isten tudja, milyen ijesztően nyújthattam a kezem.
Volt süti, pogi, üdítő cukros levek. Majd ismét visszaterelődtünk a művházba, ahol kezdetét vette a héthatárra szóló megnyitő. Ott aztán a VK OI-jének első asszonya sok meleg szeretettel és valamint a vendégeket különösen tekintettel a nemes versengésre. És valamint különös meghatottsággal a polgármestert, akitől azt kérte, légyszi ne zárják már be ezt a pöpec kis sulit. Na nem pont így.
A nő énnálam fiatalabb vagy nyolc évvel, de igen a szívembe zártam, mert meg kell mondjam, hozzá képest rohadt jól tartom magam. Másokhoz képest nem, de ezt ugorjuk.
Aztán jött a nemes, meg a versengés. Az én kis kölcsöndiákjaim meglehetős bénán szerepeltek, mert valamiért a tesztet totónak gondolták, és hát a plakátjuk is dizájncenter-díj esélyes lehetne, de nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Én szépen bátorítottam őket azért.
A négy órás nemes versengés számunkra szűk egy óráig tartott, utána csatlakoztam Gofrihoz a színházteremben, ahol a VK OI -jének szupergörcs irodalom tanárnője szervezésében egy 'Ki tud többet Szabó Magda önmaga előtt is titkolt énjéről' vetélkedőn vettek részt. Mintegy három órában. Szerintem csak azt nem kérdezte meg, hányadik oldalak utolsó szava volt a 'könyv', de ezt is csak azért, mert a kollégái ellopták az utolsó papírját.
Egyébként nekem mondjuk nagyon izgalmas volt a színpadi jelenetek sora, de hát világ életemben bírtam a színjátszó csoportokat. (Megjegyzem, Gofrinak kellene néha rendeznie ezt-azt, nem csak mindig kritizálni, mert ezt is egész jól csinálja.)
Aztán osztottak-szoroztak, és jól kihozták, hogy ééérdekes, VK OI-jének csapata mintegy 450 ponttal megelőzte a többi csapatot. Nem gond persze, nemes a versengés.
A titkosított programból aztán annyi kiszivárgott, hogy további pogi-szendvics-bájcsevej után kettőkor eredményeket hirdetnek. Ott egyébiránt különösen meleg szívvel a szponzort. Nagyon jó. Díjak, ajándékeső: szponzortoll, műcsoki, dizájnos oklevél, búcsúzkodás. Most különösen meleg szeretettel  minket, akik majd jövőre. Bridget mosolyog, fejben archiválja, mely diákok öltöztek matróz helyett farmernaciba, őket majd megtorol alkalomadtán. Buszba be ablakot le, ja nem, légkondit fel, diszkrét és agresszív lábszag focistairányból, főnök közelségéből eredően csökkent bazmegolási szint. Békés hazautunkon már olvasni is lehetett, sőt, én még zenét is hallgattam. Bármit, csak ne az előttem ülőket.
Gofri nyűgösködött, de miután lehűlt, határozottan kevesebb lett a homlokán a ránc.
Alig várom, hogy jövőre mi rendezzük azt a szép találkozót. Javasoltam Gofrinak, legyen egy Shakespeare darab színpadra állítása a magyaros feladat, az angolos meg, hogy egy felvonást angolul, szeptemberben elkezdünk próbálni, márciusban meg elküldjük a többieknek is a feladatot. Nemes a versengés, ó, magyar!
Nincs erre valami frappáns idézet Kölcseytől?

Jet lag

Egy óra nem sok idő, de ha egy napos a hétvége, akkor arányait tekintve ez a veszteség mégiscsak jelentőssé lesz. Én legalábbis ma reggel így éreztem, mert bizony édesen aludtam tovább mindkét ébresztőóra lenyomása után...
Szóval 6.15-kor ébredtem, ráadásul úgy, hogy se arról nem volt fogalmam, milyen nap van, se arról, hány óra, de talán még arról sem nagyon, melyik földrészen ért az ébredés. Nem lehet, hogy az ember alternatív életet él álmában mondjuk Afrikában vagy Ausztráliában? Na mindegy, ilyen reggel után a nap is kábé úgy telt, mint amikor az ember leszáll Washingtonban a repülőről, mellbe vágja a párás 90 Fahrenheit, és napokig bolyong cél és időérzék nélkül vadidegen emberek között.
Mindjárt értekezlettel indítottunk, csak hogy jó legyen nekünk, de szép okosan és intelligensen hallgattam, így nem került szóba az ominózus szombati rendbontás, amikor is egy kolléga, nyilván előre megfontolt szándékkal, teásbögrével ment órára. A fegyelmi vétség igazi súlya nyilván abban állt, hogy a bögrében tényleg tea volt.
Az óráim kiválóan sikerültek, a diákok, mint partra vetett halak a tantermi negyven fokban, a kollégák pedig kissé megzavarodva a rövid hétvégétől igazi sztahanovista hangulatban vetették bele magukat a munkába. Ma csak öt órám volt, remek, az egyikben volt alkalmam betekintést kapni a mai középiskolások egyik intoleráns és rasszista csoportjának életébe. Ezt nem szeretném kiheverni, és ha lehetne szó ilyesmiről, hogy a tanár is megválaszthassa a diákjait, akkor én a magam részéről nem szeretném őket tanítani többé, mert életemben először tapasztaltam, hogy még csak el sem gondolkodtak azon, amit mondtam. Csukott fül, ordít, vörösödik, hogy a cigányok mind lopnak, és csak az az igaz magyar ember, aki ööööö, aki magyar. Mondtam nekik, akkor gondolkodjanak el a nevemen. És ugye még csak nem is a Biedermannal kellett megküzdeniük, hanem a polgárival.
Zárásként a kis gyógycsoporttal voltam, bevezettem őket az online szótárhasználat rejtelmeibe. Az egyik kislány azt kérdezte aggódva óra végén, nem lesz-e baja a számítógépnek, ha ő az utolsó keresett szót nem törölte ki. Hát így. Hétfő van. Négyet kell aludni a teraszig.

Tegnap

Kezdem érteni, miért nem jönnek a szülők fogadóórákra. Nem a gyerek nem érdekli őket, hanem a tanárok.
Tegnap a két nagyobbik gyerek iskolájában voltam monstre, egész estét betöltő összevont-szülői-szülői-fogadóóra tárgykörben. A végére nagyon elfáradtam, és nagyon mérges voltam. Semmi sem működik rendesen, de legsürgetőbb lenne mégis valami mentálhigiénés ambulancia a tanároknak. Még ennyi önértékelési zavarral küzdő embert! Ki a fene kíváncsi erre?! Komolyan mondom, ha ilyen leszek pár éven belül, inkább most lőjön valaki fejbe.
Az osztályozóvizsga-sagában az igazgató úrig jutottam. Meglátjuk, történik-e valami.
Különben meg szétdolgozom az agyam mindenféle látható eredmény nélkül. A diákocskáim néznek bele a homályba. Tegnap a végzős csoportomnak fogalma sem volt arról, ki az a Gustav Klimt. (Pedig Klimt még divatos is.) Viszont szeretnének velem múzeumba jönni. Nem tudom eldönteni, szívatnak vagy komolyan gondolják. Hmmm...

Az intézményesült középszer

Az előbb majdnem azt írtam egy kommentben, hogy már hála az égnek nem látok ki a hó alól, de remélem a főnököm bejáratát is betemette alaposan, így hétfőn nem lesz alkalmam végighallgatni polgári körmondatokban kifejtett véleményét intézményünk szalagavató báljáról. Aztán ott visszafogtam magam. (Én egy hős vagyok.)
Azért néhány gondolat kikívánkozik belőlem, úgyhogy ezeket ide mégiscsak leírom. Ettől aztán semmi sem változik, de legalább nyugodtan alszom.
Ezt a bált ott rendeztük, ahol évek óta szoktuk. Most az előzetes szervezés kisebb fiaskóiról nem szólok, nem is voltam érintett, és, hála az égnek, nem nekem kell levonni az esetleges konzekvenciákat. Én most csak arról a megvalósult és intézményesült középszerről szeretnék néhány szót ejteni, amivel ilyenkor egy vendég szembesül. Hagyomány így is lehet ezt hívni, de hadd higgyem azt, az igénytelenség nem teremt hagyományt, csak ... hát csak valami olyasmit, mint a tegnap este.
A műsornál vagy minél kezdem, mert mindig azt hiszem, ha ugyebár hagyjuk kibontakozni a diákokat, akkor majd utat tör magának a kreativitás, és látunk csodát. Ez minden bizonnyal így is lenne, ha nem a megszokott Egoharcosok állnának mindennek az első sorában, és kényszerítenék saját akaratukat, ízlésüket, értékrendjüket a náluk szerényebb, kevésbé nagypofájú osztálytársakra.
De az iskola a világot tükrözi, az erősebb ego ... na és akkor készül a műsor, ami ha jóindulatú akarnék lenni, akkor annyit mondanék rá, hogy sekélyes, ötlettelen, unalmas. Ha nem ... de nem is érdemes. Szóval hagyományosan (jajj!!! hogy a hagyomány az nem a nincsmásötletünk szinonímája, azt nem tudják)
A: Van egy osztálytánc, amin ha nagyon akarok, végeredményben röhöghetek, mert olyasmiket adnak elő, amihez se testük, se mozgáskultúrájuk, se hallásuk, se ritmusérzékük. És akkor higgyem el még azt is, hogy az a koordinálatlan vékonyka kamasz tulképpen egy szétgyúrt, fekete drogdíler, mellékállásban rapper. A csaj meg, aki az első sorban vonaglik, az meg maga Beyoncé esetleg, nem egy középkategóriás luxuskurvának kinéző tanítvány. Ezek persze a felismerhető kategóriák ugyebár. Ezen felül vannak még a 'nemtudommiezazene aláfestéssel a színpadon valamit csinálók csoportja kockás ingben, de pont ez volt tavaly is' típusú produkcióból kettő.
B: Van minden osztálynak saját magára emlékező műsora, melyben évek óta három ugyanolyan zenére vágnak össze képeket. (Hogy mi kerüljön be, és mi ne, azt, gondolom, megint az Egoharcosok döntik el.) Na itt aztán van nagyon 'ötletes és újszerű' gyerekkori kép- mostani kép párhuzam, osztálykirándulós piázós-cigizős képek, és itt-ott egy-egy smárolós is. És akkor ezt jól végignézi az osztály, meg a vendégek is. A nagyi meg gondolom, különösen örömét leli abban, amikor Pistike seggrészegen vigyorok le a vászonról.
Na ez van, a műsor után szerencsére korrekt nyitótánc, majd ünneplő seregek a parkettre. Mind a tizenkét pár, mondjuk. A lányok fel-, s alá vonulnak a méregdrága selyem nagyestélyikben, de közben a személyiség nem változik, vagyis az összhatás, mint tehénen a gatya. A mellettem eloldalgó öt lányból minimum négy ott a folyosón nyúl bele a ruhába felrángatni a pánt nélküli push-upot, ami szigorúan diszharmonizál színben a ruhával, méretben a mellével. A nagymellű lányok kicsikét vesznek fel, a kismellűek meg nagyot. Majd ha megint lesz osztályom, ne felejtsem el megemlíteni a lányoknak, hogy a push-up és a mellplasztika az nem egészen ugyanaz. Tehát az előbbinél nem játszik, mi a kívánt méret.
Aztán egy-két óra múlva már a vendégség kilencven százaléka unja az egészet, a végzősök az afterpartyra gyúrnak maligánban. (Persze szeszt elvileg nem lehet fogyasztani, csak akkor ugyebár a tanárok meg hogyan ihatnak. Ami egy jogos kérdés, bár engem is csak a jogosítványom épsége tartott vissza, az is igaz, csak tényleg hol jogos ez a diszkrimináció.)
Aztán egyszer csak elhúznak mulatni úgy, ahogyan ők szeretnének, a tanárok közül páran kötelességből adódóan kitartanak és bugyikat meg üres piásüvegeket szednek éjjel egyig.
Nem tudom, ez a semmi, ez az intézményesült középszer mégis ki a fenének kell.

Ma egy másik

Vannak reggelek, amikor az ember hitetlenkedve néz maga elé, mert nem tudja biztosan, hogy amit előző este gondolt az életéről vagy a világról, az tényleg úgy van-e. Hogy a kiadós alvás átírta-e az előző este a gondolat bakelitjébe öntött kényelmetlen sláger refrénjét, vagy ugyanaz a kicsit szomorú, kicsit szerelmes nóta szól aznap reggel is. Hogy ugyanott reccsen-e a lemez az öntési hiba miatt vagy ez most nem, ez most tisztán szól, és a zongora meg a hegedűk is jókor lépnek be, és kivételesen nem sietik el.
A ma reggeli szám különben elég sok helyen recseg. A legtöbb a munkahelyi recsegés, mert tegnap raporton voltam az igazgatóhelyettesnél, aki látomásos napjai egyikén megosztotta velem, hogy nálunk baj van a nyelvoktatással. Tényleg baj van különben, de hogy ez azt kell jelentse, hétfőtől kapok egy újabb nehéz (értsd reménytelen) csoportot, azt nem gondoltam volna. Pláne úgy, hogy nyilván akkor még kevesebb lehetőségem lesz órákat látogatni, pedig kellene, de ezt a kétes 'kinevezésem' előtti tíz percben mindketten meg is állapítottuk.
Hát baj van igen, persze nem csak a nyelvoktatással, de én valóban ezért vagyok felelős, szóval ma le kell ülnöm Bridge-dzsel, és négyszemközt el kell erről beszélgetnünk az irodájában, mondta tegnap mélyen a szemembe nézve. Csak sajnos az van, hogy nem akarok vele beszélgetni, de azt mégsem mondhatom, hogy csendes periódusomat élem, bocs, meg azt sem, hogy unom az értelmetlen körmondatait, mert semmi előremutató nincs bennük. Tehát ma bemegyek, és elmondom neki, hogy az van, szar ez így, de majd semmi okosat nem tudunk kitalálni együtt sem arra, ha egy tanár rosszul végzi a munkáját. Maximum idén is meg tudom nekik mondani négyszemközt, hogy szerintem változtatni kellene. Aztán majd minden marad a régiben, mi meg kivakarjuk a nehéz helyzetekből, átadjuk a csoportjait valami mentőangyalnak érettségi előtt, és bazmegolunk elkeseredettségünkben. Illetve az utóbbit, habitusomnál fogva, csak én.
Nagyon jó lenne, ha lenne munkahely ma Magyarországon, és azt lehetne mondani kollégáknak, figyelj, tök jó ember vagy, tehetséges ebben-abban, de nem a tanárságban, mert azt nagyon szarul csinálod, emiatt nem is szereted, csinálj valami mást holnaptól, az életed is rendben lesz. De nincs más, az élete nem lesz rendben, és naná, hogy ha bemegy és a kutyájáról beszél negyven percet magyarul, az még mindig jobb, mintha nem lenne állása és éhen halna.
Nincs értékelés gyakorlatilag, se ön se másmilyen. Ami van, az meg nem működik. Én eljutok egy évben X órára, megnézem, van egy képem, ezt elmondom a tanárnak, teszek javaslatokat, gondolok valamit az egy óra és a személyisége ismeretében, aztán következő tanévben igyekszem ennek megfelelően eljárni, amikor beosztom a csoportokat. A véleményemet leírom a rendelkezésemre álló 3 (!!) sorba a megfelelő nyomtatványba, aztán ennyi.
Tegnap Gofrinál látogattam, jó volt látni, ahogy tanít, de holnap bejelentkezem a kutyás nőhöz, és hülye picsa leszek. Minden napom más. Nem tudom őket előre.

Isteni minőségbiztosítás

Mi a minőség? Vagyis, tulajdonképpen mit is vizsgálnak az auditorok?
Ha tisztességesen teszik a dolgukat, jó sok mindent.
Mit vizsgálnak az auditorok egy iskolában? Nyilván ott is jó sok mindent. Egy jó audit, ugyanis nem elégszik meg egy felszínes kérdőívvel, meg egy kis látogatással, hanem igyekszik mindennek a végére járni.
Az a helyzet, hogy az én iskolámban még soha nem jártak ilyen emberek, találkoztam viszont velük Amerikában, amikor meglátogatták az órámat, és tegnap találkoztam velük a legkisebbik gyerekünk iskolájában is. Különösen ez az utóbbi volt érdekes tapasztalat itt Magyarországon.
Már napok óta szó volt arról, az iskola szeretne felkérni néhány (130!!!) szülőt, álljon a vizsgálóbizottság rendelkezésére. Borit is megkérdezték tegnap egy kérdőív formájában, hogyan értékeli az iskoláját. Azt mesélte, csak a kajára adott egyest, mert gyakran koszos a tálca, és nem ízlik neki az ebéd.
A szülők tegnap este gyűltek össze az ebédlőben, ahol találkoztunk a vizsgálatot végző bizottság összes tagjával (négy fő), és ahol Klára nővér (sic!) részletesen elmesélte, mi mindent vizsgálnak, kezdve az infrastruktúrától (tantermek állapota, felszereltség) a nevelők munkáján át (óralátogatások, interjúk) a diákok, illetve a szülők elégedettségégéig. Megvizsgálták a hivatalos dokumentumokat, ellenőrizték a törvényesség meglétét, az elszámolásokat. Meghallgatták az iskola igazgatónőjét, és a fenntartót, vagyis ez esetben a zirci apátot.
Ezek után az igazgatőnő és Sixtus atya megköszönte a szülőknek, hogy időt szántak a vizsgálatban való részvételre, és arra buzdítottak minket, hogy őszintén mondjuk el a véleményünket mindarról, amit az iskolában tapasztalunk. Majd leléptek.
Persze gondolhatja az ember, a szülőket alaposan megválogatják ilyenkor, keresnek olyanokat, akik csak jókat mondanak, de ez korántsem volt így. A kérdőív kitöltése előtt az auditorok beszélgetést kezdeményeztek, és a szülők nagyon tisztességesen elmondták a pozitív és a negatív tapasztalatokat is. Aztán a kérdőívben rákérdeztek az iskola szellemiségére, oktató és nevelő munkájára, a felszereltségre, a szülő és a tanár közötti együttműködés minőségére, meg még mit tudom én mire.
Nekem tetszett, az az igazság. Egyetlen szépséghibát találtam csak az egészben, mégpedig, hogy ezt a fajta vizsgálatot kizárólag a katolikus egyház által működtetett iskolákban végzik el. Pedig örülnék, ha az ország összes iskolájában lenne valami ilyesmi. De mit tegyünk, úgy fest, Magyarországon pillanatnyilag csak Istent érdekli az oktatás minősége.

Míting 5.0

Jó reggelt! De régen találkoztunk. Hát, hiányoztam magamnak, mit ne mondjak. Hogy nektek mennyire, nem is kérdezem. Látom a szemetekben az életvitelszerű csillogást.
Akkor a pénzzel kezdjük, jó? Mert szeptemberben rosszul értelmeztük a törvényt, de most megmondták, hogy értelmezzük, úgyhogy most így lesz. Hogy akkor mondjad csak el hű segédem. (Hát hogy levonjuk, a gyereknapra járó óráitokat vagy a távollét óráit, és akkor nem lesz annyi túlóra.) Na így. 
Most mit nem értetek? Nem is olvastátok a törvényt. Én olvastam. Ja, nem mondom meg, hol van. Most azt hiszed, nem tudok olvasni? Én tudok olvasni. 
Na. Ne vitatkozzatok. És most ne húzzuk az időt, mert már húsz perce beszélek, ti meg legalább öt perce szórakoztok ezzel. És, hát nem hiszem el. Ti vitatkoztok velem? Jó, akkor másról beszélek.
Mindenfélék vannak. Ami 24.-én lett volna, az 23.-án lesz. vagy fordítva. Majd valami. 
Na mivel csöngettek, csak még húsz perc. Semmi gond, nekem is órám van. Ja, és Biedermann fél kettőre itt akarom látni a levágott fejeket az asztalomon. Birkózz meg vele. Jut eszembe veled még nagyszünetben is akarok beszélni, mert rá kell bólintanod az elképzelésemre, hogy majd ha szidnak, rád tudjam kenni az egészet. Hogyhogy dolgozatot íratsz? És? Majd kicsit kevesebb idejük lesz.
Ez a nagyszünet? Ja igen. Persze, hogy most kell jönni. Most ezt itt még elintézem. 
Na. Hol vannak a levágott fejek? Nekem ne magyarázz, hogy ennyit sem tudsz megoldani. Jó, akkor írj listát, és akkor majd magam elintézem. Mindent én csinálok ebben az iskolában. 
Mielőtt elmész, csak annyit akarok kérdezni tőled, hogy van frankkölcsönöd? Mert ezt a listát fel kell küldenem még ma.

Blogtúra

Az ember végül egy mezőre ér. Vagy persze, ki hova. De én mégis a mező mellett tenném le a voksom, nem egy szomorú vizes sík mellett. Egyelőre.
Véget ért a heti kulturális tour de force. Lezajlott az iskolai rendezvény, aminek az egyik szervezője voltam, és ami idén részben az utazás témája köré szerveződött. Ez a rendezvény, ha jól emlékszem, talán hat évvel ezelőtt fogalmazódott meg igényként a nyelvtanárokban, részben az általunk tanított idegennyelvek kultúrájának, hagyományának népszerűsítésére, másrészt az iskola diákjaiban a Halloween, illetve a Márton nap megünneplése miatt.
Az első néhány évben tulajdonképpen nem is volt másról szó, mint hogy lehessen tököt faragni, meg hogy lehessen libamintás lámpást is készíteni, vagyis inkább volt kézműves délután jellege, mint bármi más. Mindenesetre élveztük, hiába kellett tökmagokat takarítani az osztálytermekben délután.
Az utóbbi években a versenyszellem begyűrűzött az iskola életbe is, az osztályok vetélkedni is szerettek volna, mert a verseny pillanatnyilag egy kicsit jobban motivál, mint a csapatmunka. Így aztán kerekedett osztályverseny is, hogy lehessen azt mondani, mi jobbak, szebbek, ügyesebbek vagyunk, mint mások.
Ma a nyelvtanulásban erős motiváció, hogy utazás során kommunikációs eszközként használjuk a nyelvet, ezért gondoltam, legyen akkor ez a téma idén, és szerintem nem is volt ez olyan rossz választás.
A program maga mindössze egy óra az iskola életéből, hiszen péntek délután a diákok már nem akarnak, illetve a vidékiek nem is tudnak, bent maradni az iskolában. Mivel egy óra az nem túl sok, szoktunk előzetes feladatokat is adni az osztályoknak. Az egyik feladat idén a Halloweenhez és a Szent Mártonhoz kapcsolódó szokások megismerése volt. Ezt a nyelvtanárok nyelvórákon abszolválták. A másik előzetes feladat egy osztályblog készítése volt, a szervező kollégáim rábeszélésére anyanyelven, aminek az volt a kitétele, hogy utazós blog legyen minimum négy bejegyzéssel, és képekkel.  Plusz pont jár majd az értékelésnél azért, ha a bejegyzésekhez kommenteket is fűznek, ha a bloghoz készül angol és/vagy német nyelvű összefoglaló, valamint ha a blog sok lájkot kap a Facebookon. Mondanom sem kell talán, hogy az utóbbi nagy felbuzdulást keltett a diákokban, még akkor is, ha többször hangsúlyoztam, ez arányait tekintve sokkal kevésbé fontos, mint a kiírásban szereplő szempontok. De már csak ilyen ez a Facebook generáció.
A 'kicsik', vagyis a 9-12-dikes osztályok mindegyike készített blogot, sőt, a szakképzősök, a 'nagyok' közül is bevállalta egy osztály ezt a munkát. Az elkészült művek persze igen változatos színvonalúak. A bejegyzések egy része saját élmény, saját írás, mások a ctr-c billentyűkombinációval dolgoztak. Vannak igen látványos, képekkel szépen illusztrált webnaplók, vannak kevésbé dekoratívak. Van olyan blog, ahol az alapötlet nagyon ötletes, a megvalósítás kevésbé sikeredett. Én mindenesetre igen jól szórakoztam, és még fogok is, hiszen a hétvégén majd alaposan végigolvasom mindegyiket. Az értékelés ugyanis hátravan.
Azt hiszem elégedett vagyok. Na nem magammal, hanem azzal, hogy a diákok számára talán emlékezetes marad az idei rendezvény. Sőt, titkon abban is reménykedem, hogy az osztályblogok egy része megmarad  majd aktív kommunikációs eszköznek, vagyis esetleg további utazások benyomásai is felkerülnek az oldalakra. Ha nem, az sem baj, az osztályközösségek legalább egy fél centivel összébb kovácsolódtak. És talán lett egy kis iskolamarketing is.

A beszélgetésről

Nem mondom, hogy különösebb meglepetést okozott, hogy nyűgösen telt az első szünet utáni munkanap. Se a diákok, se a tanárok nem voltak túl lelkesek, hogy látják egymást. A tanároknak nem volt kedvük tanítani, a diákoknak meg tanulni. Mi a fenétől ilyen fáradt mostanában mindenki? Gondolom, attól, amitől én.
Persze, hogy az első munkanapot megkoronázza, Bridget értekezletet is tartott, melyben szózatot intézett az ő népéhez. Nagyrészt átaludtam az öndicséret félóráját, és már csak a hozzám intézett ultimátumra ébredtem fel. Hogy adjak magyarázatot. Ez a mániája. De mi vagyok én? Minden titkok tudója???
Azt kell Bridgetnek megmagyaráznom, miért nem szeretnek a mi kis diákjaink idegen nyelven megszólalni. Mondjuk, ez az elődjének is mániája volt.
Jó. Megmagyarázom. Egyrészt van a hagyományos elmélet, ami még mindig tartja magát itthon, hogy hibásan idegen nyelvet beszélni előre megfontolt gyilkossággal egyenértékű. Tökéletesen kell beszélni. Elsőre. Ha nem így lesz, jön a nyelvkommandó, és ott rögtön felnégyeli az elővigyázatlant. Sajnos ezt az ostoba elméletet mi nyelvtanárok is pártoljuk titokban, amikor olyan nagyon szeretnénk tökéletesen megtanítani a nyelvtant, és olyan kevés örömet hagyunk a beszélgetésekben.
Én magam sem vagyok ebben vétlen, tudom, mert szeretem a világos rendszereket, szeretem, ha ki tudom, és ha ki tudnák, fejezni, amit gondolok/gondolnak. Szeretem a szabályokat, mert engem megnyugtatnak. Ezt a vonzalmat egy rendezett világ felé persze a diákjaim nagy része nem osztja. Számukra a nyelvtani szabály valami ördöngösség, valami nem Istentől való dolog, aminek a közelébe sem óhajtanak menni. Hogy mindezt ráadásul meg is lehetne tanulni, az egészen elképzelhetetlen számukra.
A kommunikáció másik gátja a gondolat, illetve a hiánya. Mert a tanórákon legalábbis az én diákjaim leszoktak a gondolkodásról. Ebben szerencsére vétlen vagyok. Nekem úgy tűnik, gondolatokban is fogyasztásra rendezkedtek be. Ha kérdezek valamit, értetlenül néznek, hogy de ők erről magyarul sem tudnak mit mondani. Persze ilyenkor azt mondom, nem baj, az engem nem is érdekel. De különben persze, hogy baj, mert 15-16 évesen új agyi idegpályákat, idegkapcsolatokat kiépíteni nem egy egyszerű vállalkozás. De ha én megmondom, ha ő meg azt megtanulja, akkor az miért nem jó nekem? Ha lerántja az internetről más életét, más családját, más lakóhelyét, más véleményét, akkor mi a francért kérdezgetek? Miért akarok én beszélgetni?
És nem megy. Nem tudnak beszélgetni. Kérdezek valamit, amire az a válasz, hogy hát ez nem volt a kérdéslistán. Pedig ő készült, tanárnő kérem.
Na ezért áll nyekegve, amikor megkérdezi tőle az olasz cserediák, hogy hol a vécé. Mert egy csomó kérdés nincs a listán.
Nem tudom, mit fogok erről írni Bridgetnek kedvest, szépet, amitől megnyugszik. Majd azt, hogy a jövőben még nagyobb hangsúlyt fektetünk a szóbeli kommunikációra a nyelvórákon. Ez persze lehet igaz, csak ettől nem biztos, hogy bármi is változni fog. Vagy írjak egy nagyon hosszú listát? Vagy egy nagyon rövidet? Tényleg nem tudom.

Amiben mérleg létemre elviszem a balhét, de ez nem tetszik

Nem vagyok bak. Mérleg vagyok, annak is nagyon a vége, és enyhén szólva is utálom a bűnbakosdit.  
A tegnapi napból két pozitív dolgot szeretnék kiemelni: az egyik, hogy Kapitány Gabival ebédeltem, a másik, hogy a Dreher gyár szerveréről valaki beleolvasott a blogomba. Az utóbbinak persze, hacsak nem gondolná szponzorálni az alkotási folyamatot, semmiféle jelentősége nincs.
Ami nem annyira pozitív viszont, hogy a munkahelyemen áll a bál. Bridge, miután a hétfői iskolavezetőségin ecseteltem a kirándulás szépségeit, példát óhajt statuálni, úgyhogy szerény személyének figyelmeztetésével szeretné sújtani a bűnösöket. Meg is hagyta, készítsek listát.
Na most, én nem készítek listát. Tulajdonképpen már a bevásárló listákat sem kedvelem, mindig lemarad róluk valami fontos. Persze ez a mondjatok neveket felszólítást komolyan vagyok kénytelen venni, így, valóban nem túl igazságosan, három név Bridge elé kerül, aki elégedetten utasítja hobbirabszolgáit, hogy írják be, amit megkövetel .... mondjuk a nemzeti lelkiismeret?
Az a baj, hogy én kifejezetten nem vagyok híve a beírogatásnak, mert nem tartom hatékony pedagógiai eszköznek. Soha életemben nem adtam szaktanári figyelmeztetést, mert mindig arra gondolok, hogy a probléma az órán keletkezik, ott kell megoldani, a szülő nyilván nem óhajt azzal foglalkozni, nekem mi bajom a gyerekkel. Van neki elég baja otthon. Ő sem ír nekem erről. (Ugye a klasszikus 'Pistike nem ette meg a spenótot' példára lehet hivatkozni.) Osztályfőnökként persze más a helyzet, a kötelezettség elmulasztását, az iskolai szabályok megszegését kötelezően szankcionálja a házirend. De ez nem érzelmi kérdés, és a szabálykövető magatartás elsajátítása fontos dolog. Gondolom, ez utóbbi vonatkozik egy iskolavezetőre is, bár lehetséges, hogy azért nem ártott volna elmondani a diákoknak, pontosan miben is hibáztak, az egyen házirend megsértése kitétel ugyanis nem ugyanazt jelenti mind a három esetben.
A három diák természetesen háborog, mert szerintük mások bezzeg többet ittak, többet csajoztak, satöbbi. Ezt nem kétlem, gyanúm van alapos több diákra vonatkozóan, de a gyanú nem elég ilyen esetben sem. Másrészt ugye, mivel nem tanítunk kilencedikeseket, sötétben, tíz méterről egy zseblámpával nehéz azonosítani a többrendbeli szobaelhagyókat. Nem mintha szeretném.
Ez eddig, hogy úgy mondjam pszichésen, indokolható. Bár erre mondhatnám, amit Louise mondott mindig, hogy egy amerikai rendőrnek aztán magyarázhatom, hogy a többiek is gyorsabban mentek a megengedettnél, ha engem állít meg a sok közül egyként, akkor is fizetnem kell. Mert a büntetés nekem szól, aki megszegtem a szabályt.
Hogy egy 15 éves diák ezt nem nagyon érti elsőre, az nem baj, el lehet magyarázni neki higgadtan és kedvesen, hogy ő akkor is megérdemli a büntetést, ha adott esetben másnak is jogos lenne. Hogy ezt az osztályfőnöke valami számomra megmagyarázhatatlan védelmi ösztöntől vezetve nem hajlandó felfogni, az meglepő. És bosszantó.
Most úgy tűnik, én viszem el a balhét. Engem hívnak a szülők, akik tök normálisak, hogy akkor mondanám el, hogy is van ez. Én meg elmondom. Ők pedig megértik. Én sajnálom, ők is sajnálják. Eljutunk oda, hogy a gyerek is sajnálja, és megtanul valamit nagyon fontosat; hogy minden esetben felelősséggel tartozunk azért, amit teszünk. Függetlenül attól, hogy ezt rajtunk aktuálisan számonkérik-e vagy sem.
Persze egyszerűbb lett volna mindenkinek vállalni a felelősséget, nem pedig másra mutogatni. Különösen bosszant, hogy az említett kolléganőm gyermektelen létére sem volt hajlandó elutazni kísérőtanárként, most viszont úgy érzi, nagyon jól el tudja nekem magyarázni, mit hogyan kellett volna csinálni.
Mindegy, már sikerült begyűjtenem egy stresszes izomgyulladást a jobb lapockám mellé, így legalább aludni sem tudtam.
Ma megpróbálok beszélni Bridge-dzsel, hogy üljünk le egymással kiránduló diákok, osztályfőnökök, meg a két kísérőtanár megbeszélni a dolgokat, mert semmi értelme külön-külön anyázni. Hátha. Addig meg éljenek a legális drogok.

Két nap letötendő

Elmegyek kirándulni. Siófoki Tesco (???), Zirc, Csesznek, Győr, Abda, Pannonhalma, Veszprém, Pécs. Egy nővel, aki feszt beszél, sok diákkal, akik dettó, a netbookommal, meg a fényképezőgépemmel. Remélem lesz valahol net, és remélem, nem fog zuhogni az eső. Ilyesmik.

Egy év, három hónap, tizenkét nap

Elég sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e a nevét, de mindegy. Mindegy, mert a vége úgyis az lesz, hogy arccal az árokban... Ő mondta.
Azt hiszem, azóta ismerem, amióta gondok voltak vele. Azok meg nem tegnap kezdődtek, nem is tegnapelőtt, legalább tíz évvel ezelőtt.
Persze tényleg lehet, hogy igaza van, az egész azzal kezdődött, hogy megszületett, meg az első csokoládéfüggéssel ... vagy  inkább mégis csak tizenegy éves korában, amikor az édesanyja meghalt.
Szerinte azt rögtön lehet tudni, hogy valaki függő vagy sem, és ha jól értem, egy darabig leginkább csak szereket vált a többség. Csokiról cigarettára, cigarettáról gyógyszerre, gyógyszerről heroinra, heroinról csokoládéra... Nem folytatom. De amíg ez van, amíg egyikről a másikra, addig nincs jelentős különbség. Mondja ő. Itt persze lehetne vitatkozni, hogy azért ha az ember heroint injekcióz magába, az azért rosszabb, mintha naponta felzabál két tábla csokit, de ... Na igen. A vége tényleg ugyanaz, csak sikerül beledöglenie abba, hogy menekül az élete elől.

Udvarias vendég volt, nem beszélt sokat, azt is a majdnem mindent látott emberek egyszerű, rövid, állító mondataival. Persze izgult, hiszen azért jött, hogy segítsen, hogy megmutassa az életét. Tanulságul. Nem mintha azt gondolná, nem mintha azt gondolnánk, akkor mások nem lesznek függők. Csak talán mástól. Talán valamitől, ami nem rögtön öl. Csak lassan. Mintha az jobb lenne tulajdonképpen...
Arról nem írok, amit mesélt. Neki elég volt átélni, nekem meghallgatni. Arról írok, hogy úton van. Egy éve három hónapja és tizenkét napja.
Egyszerre bölcs és bolond. Áldozat és bűnös. Ember. Egy reggel majd arccal az árokban. Velünk együtt.

Benne vagyunk a Mátrixban

Már elmenőben voltam, amikor a lépcsőházban összetalálkoztam Gofrival, aki zavartan bolyongott, s azt mondta, úgy érzi magát, mint a Mátrixban, én meg jól megörültem a hasonlatnak, mert tényleg.
Azt azért nem állítanám, hogy én lennék Neo, azt, meg pláne nem, hogy Morpheus, esetleg a fekete macska szerepét bírom felvállalni ebben a hülye szereposztásban. A macskáét, aki megjelenik, csak éppen időnként olyan, mintha adáshiba lenne, szóval ahogy Smith ügynökék újra és újra átírják a rendszert, úgy kényszerülök én is újra és újra ugyanabba a szerepbe, csak éppen fogalmam sincs, ki kivel van, és mit akar.
Ma újabb órarend problémákra ébredt a Mátrix, szóval az, hogy reggel a rohadék csúcsforgalom és útlezárások miatt éppen nyolcra beestem, még semmit sem segített rajtam, mert mindjárt az igh irodájába lettem hívatva, hogy értésemre adja, az az óra, amit ő nem méltóztatott berakni az órarendbe, az nem lehet akkor, amikor én kitaláltam, mert az egy olyan óra, ami arra van fenntartva, hogy HÁTHA megbeszélés lesz. Akkor ott eljátszottuk a bazdmetebarom kezdetű játékunkat, mondjuk  csak udvariasan ordítozva, és kizárólag csak a kollégákkal együtt káromkodtam a folyosón, ami pedagógiailag helytelen, de megbeszéltük, hogy mentálhigiénés céllal hetente egyszer engedélyezzük magunknak, hogy csúnya szavakat gyűjtsünk csapatépítő gyakorlat címén.
Így most akkor nulladik órát fogok tartani, kértem hozzá számítógépes termet, majd nézünk TED-es előadókat, meg bóbiskálunk, míg a nyálunk a billentyűzetre nem csorog. Nem érdekel.
A 15 perces nagyszünetben 25 perces megbeszélést tartott Bridge, melyben meghallgathattuk 'Tejóistendesokadolgom' című monológját, melynek végén sajnálatos módon nem szaggatta meg csini ruhácskáját, valamint ismertette, kinek melyik lesz a szerencsenapja, amikor egész nap ügyelhet a folyosókon, továbbá felhívta a figyelmünket arra, milyen nehéz az ő élete. Nekem személy szerint is könny szökött a szemembe.
Utána aztán kiderült, hogy tulajdonképpen az is lehet, hogy a nap első felében még a tegnap érvényben lévő órarend szerint, a nap második felében azonban már az új szerint kell tanítani. Én mindenesetre elhúztam, amint sikerült az összes eddigi órámat visszamenőleg is beadminisztrálni az elektronikus naplóba. Persze mínusz sok órán állok, mert a Nagy Órarendbűvölő a heti 21 órám helyett csak 12-őt osztott be az ideiglenes órarendbe, de sebaj, majd legfeljebb nem kapok túlórapénzt.
Az iskolából viszont újra a Nagy Reálhozam Quest következett, ma két állomást jártam végig, mely jutalma nem maradt el. Kénytelen leszek a meghatottságtól csupa nagybetűvel: HOZZÁJUTOTTAM A REÁLHOZAMOMHOZ!!! Augusztus 9-dikén adták postára, ma ugye szeptember 13-dika van. Ez idő alatt egyetlen értesítést sem kaptam, viszont eltelefonáltam kábé hatezer forintot, és elautóztam ennél egy kicsit többet. Amikor megkérdeztem, a postán, vajon miért nem kaptam egyetlen értesítőt sem, a nő csak pislogott. Pedig hálistennek ő nem is a Sanyival volt nyaralni.
Minden jó, ha a vége jó. Itthon vagyok. Remélem, TSB nem vágja fel az ereit, mert őt ma még a szőnyeg szélére is akarta állítani Bridge, csak sajnos közben el kellett mennie ebédelni, úgyhogy TSB nagy plénum előtti beszólása kis időre megtorlás nélkül maradt. Hiba a Mátrixban. Nem gond, holnapra megint átírják.

Minden nap

Minden nap egy újabb kaland, de tényleg. Azt semmiképp sem mondhatom el magamról, hogy valami nagy rend uralkodik körülöttem és bennem, de azért odabent mégis vannak fogódzók. Ha minden felborul az életemben, legalább azt tudjam, hol a fent, és hol a lent.
A napokban a munkahelyemen sajnos azt tapasztalom, van olyan rendszer, ahol nincsenek ilyen kapaszkodók, nincs x és y tengely, a rendszerben lévő pontok elhelyezkedése random, viselkedésük kiszámíthatatlan.
Az az érzésem, egy ilyen rendszer nem lehet hosszú távon működőképes. De az is lehet, hogy tévedek.
(Amikor képet kerestem illusztrációnak, arra jutottam, a természetben semmit nem érzékelek káoszként, mert minden összevisszaságban ott az új teremtésének ígérete. Kár, hogy az iskolában ezt most nem érzem.)

Szegény Bridget táborzáráskor

Kedves kollégák, Kedves Én!
Ismét az az öröm ér mindannyiunkat, hogy itt lehetünk Velem. Remélem pihentetek, és élveztétek a nyári vakációt úgymond, mert én mondjuk sokat dolgoztam nyáron is, szóval bekövetkezett, amitől tartottam zárójelben. Még szerencse, hogy most már ti is itt vagytok, úgyhogy azt azért meg tudom ígérni, hogy ez a dolog változni fog. Mindenkinek sokkal többet kell dolgoznia, de sebaj, én majd úgymond ellenőrizlek titeket.
A fenntartó részéről úgymond forráselvonásra került sor, úgyhogy átszervezéseket eszközöltem, részint kirúgtam azt az egy embert, aki igazán hatékonyan tudott foglalkozni a nehéz helyzetben lévő diákokkal,  őt most úgy hívom, hogy vezéráldozat, mert ezt egyszer olvastam valami cikkben, részben pedig sikerült úgymond megfélemlítenem néhány kollégát a zárójeleimmel.
A diákok létszáma csökken, és ha ez marad úgymond idézőjelben a tendencia, rosszul fogom érezni magam. És ha én rosszul érzem magam, akkor ti is. De hát ez nem is kell mondjam. De megoldom ezt is, majd nem bukik annyi gyerek. És a nyolcadik osztályosok beiskolázásának úgymond gerillamarketingjét el is kell kezdeni.
Az iskola szervezeti átalakulását modelleztem (utasítottam a számítástechnikai szolgáimat, hogy csinálják meg), na most itt az a kocka nem azért van feljebb TSB, a tiéd meg lejjebb, mert hogy hierarchia, hanem azért, hogy a négyszögekből kijöjjön a kör. Az ellenőrzési jogkört és a következményeit természetesen mi hajtjuk végre ketten a helyettesemmel.
No, akkor szavazzunk az SZMSZ módosításáról. Ki van ellene? Senki? Akkor egyhangúlag elfogadtuk. Milyen tartózkodás? Most az mit jelent ebben az esetben, hogy tartózkodsz? Kifejtenéd? Na mindegy, szerintem a tartózkodást úgyis hamarosan eltörlik.
Akkor nézzük az éves munkatervet. Nos, ahogy látjátok is, az első félévben letudódik a szakmaiság, azért javasolták páran, hogy legyen ez a projekthét. Ez a javaslatom, és ez az elvárás is, úgy gondolom. Hogyhogy nem tudod, hogy mi ez? Ez az, amit én találtam ki, hogy legyen dolgotok második félévben is. Majd létrehoztok valami terméket idézőjelben. Mi nem világos? Nem beszéltétek meg? Mindegy, majd később megfélemlítem a munkaközösségetek vezetőjét. Most menjünk tovább.
Ami a vezetést illeti, egy fővel kevesebben vagyunk ettől a tanévtől, de én hiszem, hogy ez csak átmeneti dolog, mert szerintem jövőre úgymond részben meg tudjuk duplázni a tanulói létszámot. Persze ehhez jó sokat kell majd dolgoznotok. Most tehát szűkebben vagyunk, de arra gondoltam, a helyettesítések esetében átláthatóvá kell majd tennünk egy személynek ezt az automatizmust. Úgymond idézőjelben. Mindenesetre Vera Drake, bár már nem igazgatóhelyettes, bent marad az irodában, és ott fog minket szolgálni.
Ami a pályázati nyereményeinket illeti, azt már kitaláltam, hogy fogjuk november végéig idézőjelben elkölteni.
Nos mi is van még, amit felírtam? Ja igen, ennek a tanévnek a során ennek is fel kell úgymond állnia. Mit minek? Ja? Nem tudom, gondolom mindennek, ami csak elképzelhető úgymond ebben a témában.
Akkor végül csak annyit, hogy nehéz tanévetek lesz, de hamarosan a százéves centenáriumot fogjuk ünnepelni, ami rengeteg munkát jelent majd nektek. Az a kérésem, hogy ha van egy kis szabadidőtök, és nem tudtok magatokkal mit kezdeni, akkor gondoljatok az iskolára. És rám is, mert én vagyok úgymond idézőjelben a főnök.
Akkor most akit le kell basznom valamiért, az mindjárt jöjjön is az irodámba. A többiek meg használják ki a törzsidőt, és nézzék a falat, mert később visszanézem a kamerán, hogy ki ment el korábban.
A bejegyzés viszonylag nagy része szó szerinti idézet. (Az úgymondok és a zárójelbenek teljes egészében.) Az érthetőség kedvéért azonban kénytelen voltam néhány mondatot beleírni.

Munkanap 1.1

Azért a legkegyetlenebb mégiscsak az, hogy reggel még sötét van, amikor ébreszt az óra, és meg nem tudom mondani, hogy mikor lett a kedves-hűvös derengésből egyszerűen csak lámpakapcsolós hülye sötét.
Örömmel tudok viszont beszámolni arról, hogy az első munkanapot sikerült különösebb agybaj nélkül túlélnem, bár jónéhányszor kellett elmantráznom, hogy 'nemazéndolgomnemazénfeladatommajdmegoldják', de működött.
Én keserű szájízzel mentem, és úgy is jöttem haza. Nem az én iskolám az, ahol a vezető saját kényelme és boldogulása érdekében beáldozza azt a munkatársát, aki talán a legfontosabb volt a gyerekeknek. Tényleg nem.
A gyerekeknek ma még azért örülni fogok, hiszen a pótvizsga és osztályozóvizsga remény- és örömteli napjára virradtunk, de már az új diákok egy kicsit kevésbé érdekelnek, mint a régiek. Innen tudom a legjobban, hogy nem nagyon kell nekem már tanítani.
A könyvtárosunk viszont az én Lénárdomat olvassa, mármint az én könyvemet, és ez nekem nagy öröm. Legalább ennyi legyen, ha idéntől már csak félállásban van szükség az 500 fő alatti iskolákban könyvtárosokra. (De tényleg, miért is?)
A nap legszomorúbb percei meg naná, hogy azok voltak, amikor reggel nem várt VM kardigánja a székén, meg ő sem  szaladgált a folyosón. A legviccesebb meg kétségtelenül az volt, amikor fel kellett hívnom, hogy hova tettem a papírokat, ő meg szépen elmagyarázta, hogy hol találom őket a saját asztalomon. Jesszusom, már most mennyire hiányzik. Még ezer szerencse, hogy ma együtt fogunk ebédelni, és ezt az orra alá is dörgölhetem. És hogy a veszteséget igazán fel lehessen mérni: tegnaptól három magyar szakossal osztozom a tanári szobán. Isten legyen hozzánk irgalmas.