Egy év, három hónap, tizenkét nap

Elég sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e a nevét, de mindegy. Mindegy, mert a vége úgyis az lesz, hogy arccal az árokban... Ő mondta.
Azt hiszem, azóta ismerem, amióta gondok voltak vele. Azok meg nem tegnap kezdődtek, nem is tegnapelőtt, legalább tíz évvel ezelőtt.
Persze tényleg lehet, hogy igaza van, az egész azzal kezdődött, hogy megszületett, meg az első csokoládéfüggéssel ... vagy  inkább mégis csak tizenegy éves korában, amikor az édesanyja meghalt.
Szerinte azt rögtön lehet tudni, hogy valaki függő vagy sem, és ha jól értem, egy darabig leginkább csak szereket vált a többség. Csokiról cigarettára, cigarettáról gyógyszerre, gyógyszerről heroinra, heroinról csokoládéra... Nem folytatom. De amíg ez van, amíg egyikről a másikra, addig nincs jelentős különbség. Mondja ő. Itt persze lehetne vitatkozni, hogy azért ha az ember heroint injekcióz magába, az azért rosszabb, mintha naponta felzabál két tábla csokit, de ... Na igen. A vége tényleg ugyanaz, csak sikerül beledöglenie abba, hogy menekül az élete elől.

Udvarias vendég volt, nem beszélt sokat, azt is a majdnem mindent látott emberek egyszerű, rövid, állító mondataival. Persze izgult, hiszen azért jött, hogy segítsen, hogy megmutassa az életét. Tanulságul. Nem mintha azt gondolná, nem mintha azt gondolnánk, akkor mások nem lesznek függők. Csak talán mástól. Talán valamitől, ami nem rögtön öl. Csak lassan. Mintha az jobb lenne tulajdonképpen...
Arról nem írok, amit mesélt. Neki elég volt átélni, nekem meghallgatni. Arról írok, hogy úton van. Egy éve három hónapja és tizenkét napja.
Egyszerre bölcs és bolond. Áldozat és bűnös. Ember. Egy reggel majd arccal az árokban. Velünk együtt.