 |
| Aki nem viselkedik szépen... |
Milyen érdekes, hogy tényleg, az ember pillanatok alatt megtanulja értékelni, azt amije van, ha egy rövidke időre elveszik tőle. Akimotonak igaza van, ha depressziós az ember, keressen valamit, csak egyet, aminek örülni tud. Ez annyira nem egyszerű persze odabentről, mint amilyennek idekintről hangzik, de előbb-utóbb az élet, Isten, a gondviselés (válasszon kedve szerint mindenki)gondoskodik róla, hogy így legyen.
Én pillanatnyilag annak örülök, hogy nem tört el a karom, nem szakadt el a vállízületben a szalag, sőt hogy egyáltalán van jobb kezem. Egy sérülés alaposan helyre tudja rakni az ember fejében uralkodó káoszt, szépen figyelmeztet arra, semmi értelme bajokat generálni saját magunknak, jöhet/jön az amúgy is.
Magáról a tegnap délutáni 'triplaszaltó becsukott szemmel a márványlépcsőn' rekordkísérletemről nem szeretnék túl sokat mondani, elég legyen annyit megemlíteni, hogy jeges-vizes márványlépcső előtt hülyéknek ki kellene tenni valami sebességkorlátozó táblát, vagy egy nagy feliratot, hogy 'Barom, ne siess annyira!' Tábla nem volt, csak a lendület, a fizika meg nem játék, kérem szépen.
Az egész nem tűnt vészesnek, hazavezettem, és csak egy kicsit volt hányingerem a fájdalomtól. Gondoltam, majd elmúlik. Bekentem, pihentettem, de a hálátlan dög csak nem hagyott békén. Két óra múlva már semmiféle pozíció nem működött, kezdtem gyanakodni, hogy hiába nem törött el, hiába nem ficamodott ki, ez a gyengéd rábeszélés részemről nem lesz elegendő.
Mit csinál ilyenkor egy tanult ember? Neeeem, dehogy megy orvoshoz. Felhívja a sebész barátját. Mert ugye telefonon keresztül legendásan jól lehet gyógyítani. A kicsit nyűgös barát persze mi mást mondana, mint hogy húzzál már befele a traumatológiára. És csak azért nem hülyéz le, mert előző éjjel ügyelt, és arra sincs ereje. És akkor mit csinál a tanult ember? Neeem, dehogy megy be az ügyeletre. Bízik. Hogy az akarat csodát tesz. Persze lehet, hogy tényleg, csak nem rövid távon.
Este fél tíz tájban aztán rájöttem, hogy ezzel a fájdalommal nem hogy aludni nem lehet, de lassan már élni is nehéz. És akkor irány a traumatológia. Na mondjuk, abból azért látszik, hogy milyen rohadt okos vagyok, hogy addigra egy nyomorult beteg se volt, úgyhogy az egész traumatológiai apparátus (két álmos nővér, egy halálfáradt doktornő, egy röntgenes) velem foglalkozhatott.
A kedves fiatal orvosnő megvizsgált, de természetesen nem említettem neki a sebész barátunk nevét, mert utálom a protekciót. Sajnos, amilyen a formánk, Zé úr egyik prof ügyfele naná, hogy szintén ott őgyelgett, úgyhogy bár addig is tök tisztességes volt az ellátás, a főember azon melegében inspekciózta a röntgenjeimet, és megnyugtatott, hogy nem fog megoperálni, sőt gipszelni sem kell. Nem tűnt túl szimpatikusnak, úgyhogy örültem a hírnek. A doktornő aztán szépen elmagyarázta, hogy ennek ellenére ő most akkor rögzíti az ízületet, és felír egy gyógyszert, amitől majd nem fáj, meg egy másikat, amitől az első nem marja ki a gyomrom.
Most itt ülök push-up jelleggel rögzítve, és csak Zé úr hatalmas ingjét tudtam magamra applikálni egy izgalmas zuhanyzás után. A fájdalomcsillapítótól éjjel látomásaim voltak, és gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni, amihez eddig mindkét kezemet használtam. Ilyen például az öltözködés, különösen a gombok és a zoknik izgalmasak, a főzés, a teregetés, a vasalás, a takarítás, a hajmosás, mindenféle vágás, az autóvezetés és a kettőnél több billentyűt tartalmazó kombinációk lenyomása a billentyűzeten. Ja, és mivel a jobb vállam, naná, hogy írni sem tudok.
Jó hír viszont, hogy ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom mellett a hányinger is rám tör, ha viszont hat, akkor szép, módosult tudatállapotban lebegek. Így talán még pár kilót is leadhatok a héten.
Mindegy, majd olvasok, nagyon rövid posztokat írok, és szétfilmezem az agyam. Oda van a család az örömtől. Nekem viszont elmúlt a depresszióm.
