2012. február 25., szombat

Korai tavasz




Én úgy szeretem nézni a világot,
hogy közben észre sem veszi,
mi tetszik benne olyan nagyon.

Én úgy szeretlek nézni,
hogy közben észre sem veszed,
mi tetszik bennem olyan nagyon.


Bocsánat. Nézzük el nekem a lírai bejegyzéseket. El fognak múlni.


Lenni vagy nem

Attól tartok, nehéz azt megmagyarázni egy egzisztencialistának, hogy ha átmenetileg is, de néha nem ártana felhagyni a köldöknézegetéssel, felállni az íróasztala mellől, és élni egy kicsit az életről való puszta elmélkedés helyett.
Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy léten és időn elmélkedni hiábavaló. Dehogy. Érdekes, élvezetes, de éveken keresztül... Vagy egy örökkévalóságon keresztül ...
Simone de Beauvoir különben egy nagyon érdekes és okos nő volt, de mit csináljunk, Sartre mellett ugye óhatatlanul köldöknézegetésbe fogott időnként. Aztán megírta a Minden ember halandó című regényt, ami igazi egzisztencialista regényecske, tömény filozófiára aggatott történettel, olyan kis egyszerűséggel, hogy akkor mit kezdjen az ember a halhatatlansággal, meg persze, hogy akkor van-e valami értelme az emberi életnek.
Az derült ki a regényből számomra, hogy az emberi élet is elég szívás, de a halhatatlanság az meg pláne. Jó, ennél sokkal bonyolultabb az egész, én itt most csak ilyen hülyegyerek módra egyszerűsítek. Sose szerettem volna egzisztencialista filozófus lenni.
Egészében véve különben meglepően (még sosem olvastam Beauvoirtól semmit, ezért a meglepetés) jól olvasható a regény, a sok filozófiai dagonya ellenére haladós, és a történelmi panorámaképek ellenére is érdekes tudott maradni. Azt gondolom, Beauvoir egy jó nő volt, és tényleg nagyon jól írt, csak ezek a pasik, akik körülvették, odavoltak mindenféle filozofálásért. Lelkük rajta.
Lehet, hogy tévedek, de szerintem van értelme az emberi életnek, és igenis fontos az időhöz kötöttsége, mert mi más volna, ami értelmet ad az ittlétünknek, ha nem a születés és a halál között kialkudott néhány év. Az pont annyi, amennyire szükségünk van. És mindegy, hogy ez nyolcvan vagy negyven év.
Ettől a nőtől még majd olvasnom kell valamit.  Remélem, nem csak ilyesmiket írt.


2012. február 24., péntek

A mi időnk















Lehet olyan, hogy a tér és az idő akaratlanul, kéretlenül, lehetetlenül kitágul, átfordul, átváltozik valami mássá, mint ami. A pécsi délután így változhat időtlen Lengyeltóti délelőtté, terasszá a szoba, nyárrá a tél, békés napsütötte boldogsággá a mindennapok szürke nyűgjei. Magunk varrta, meleg, levendulaillatú zsebbé az idő durva vászonzsákja.
Ha ezt a mi időnket, ezt a mi terünket megadná nekünk egyszer az Isten, én nem kérnék tőle többé semmit.

Észveszett a világ



Addig-addig olvastam Iain McGilchrist könyvét, míg lett belőle poszt. Erre jó a betegszabadság.
ITT lehet elolvasni, hogy minek örülne Nietzsche és Spengler, ha most feltámadnának.

2012. február 23., csütörtök

2012. február 22., szerda

Hősökről










Volt igazi hősöm. Nem ismertem, és csak egyszer beszéltem vele életemben, de volt. Hogy anyám hogy van, kérdeztem a flörtben gyakorlatlanul, és szégyenkeztem, hogy ostoba klisékkel töltöm ki azt az igazi két percet, ami az ábrándozás órái után megadatott. Hát jól van persze, hogy lenne másképp, láttam én is, a doktor meg jókedvűen nevetett, hogy a drága édesanya jól van, de hát látom én is, nem?
Én meg csak ráncoltam a homlokom a folyosón, hogy hmmm ... hát igen-igen. Azt azért mégsem kérdezhettem meg, hogy sikerült a műtét, egy tályog, drága, nem nyitott szívműtétről beszélek na, tíz perc a műtőben, de az már a maximum. Nem is tudtam addig, milyen kínos, ha az ember nem tud semmit a tályogokról.
Megsajnált, azt hiszem. Megsajnálta bennem a lányruhából kikívánkozó nőt. Pontosan, szakszerűen mesélte el a műtétet, a hátát a hideg ablaktáblának támasztva. Közben tavasz volt, a szeme meg égszínkék.
Amikor megköszöntem, kezet nyújtott. Nagyon szép keze volt, sebészkéz, hiába, és már nem sajnálkozva mosolygott.
Miatta évekig hittem, hogy minden sebész hős. Igazából, kicsit még most is azt hiszem.

2012. február 21., kedd

A fájdalomról














Nem a szívfájdalomról, ugyan már, a szív elvileg nincs is beidegződve. A fizikai fájdalomról inkább, mert ez utóbbi minden esetben elsődlegességet élvez. Egy kis szívfájdalommal az ember hónapokig elmuzsikál, de a fizikai fájdalom úgy tartja markában a tudatot, hogy nem lehet semmibe venni. Olyan nincs, hogy fáj, de nem gondolsz rá egy-két órát.
Amikor fáj, az ember nem mélázik a világot összetartó világfolyamatokon, esetleg a szellem napsütéses vagy árnyékos oldalán. A fájdalom kitúr mindent az agyból, nem marad más, csak a csupasz idegvégződések elektromos kisülései, az általuk generált ingerültség, a hányinger, meg a kétségbeesett és hiábavaló endorfintermelés.
A fájdalomnál önzőbb ingert én nem ismerek. Persze bölcsebbet sem, hiszen kíméletlenségében az ember igazi valóját tanítja.

2012. február 20., hétfő

Rövid, nem lírai jellegű poszt a mobiszolgáltatókról

Ez egy mese. De nem jó a vége.
Van egy munkahelyi telefonszámom. Szolgálati szám. A készülékem alkalmas internetes adatforgalom bonyolítására, de erre nem ezt használom, mert van erre a célra egy privát előfizetésem privát okostelefonnal. A szolgáltató az üzleti ügyfél csomagjához automatice (ó közbeszerzési tenderek gyöngye) szolgáltat méregdrága internetet is. Az üzleti ügyfél aláírja a szerződést. Az ugye nem én vagyok. Én az a hülye vagyok, aki használom a szolgáltatást. A kis félintelligens telefonom meg időnként frissíti magát, és forgalmaz némi adatot suttyomban.
Eltelefonálok havi 2,000 forintot, aztán kapok  egy 9,800 forintos számlát. Kérdezem a számla aláíróját, mi a  rossebb? Mondja, hogy a netezés. Mondom nem netezek, mondja, ja, ez automatice. Tiltsam le, mert bizony-bizony ő is így járt. De ezt intézzem el én. Ehhez kinyomozom a nem az én nevemen megkötött, nem az én általam aláírt szerződés kódjait. Felhívom a szolgáltatót, letiltom. A számlát ki kell fizetnem. Meg majd a következőben jelentkező adatforgalmat is. Amiről nem tudják megmondani, hogy mennyi. (????)
Van egy csomó kérdésem. Ha engem nem tájékoztattak a szerződés feltételeiről, miért én szívok? Persze valószínű, hogy nem olvastam volna el, de miért nem kaptam egy másolatot a munkaadómtól? Miért nem figyelmeztettek, ha ez már megtörtént mással is?
Aztán ott a szolgáltatói oldal. Miért érzem én azt átverésnek vagy legalábbis nem etikus üzletpolitikának, hogy olyan szolgáltatások szerepelnek egy csomagban, amit nem kértem, de nekem kell lemondani?
Ebben az esetben persze nem hibás senki. Az etikátlan ügymenetet kifizethetem én. A havi fizetésem közel egytizedéből. A gyerek menzabefizetésére meg legfeljebb majd hitelt veszek fel.

Igen rövid, lírai jellegű poszt a boldogságról










én nem tudom ezt a boldogság dolgot most elmondani
sok apróság talán
sima kavicsok az úton
ha ráesem, se fáj
ez jut eszembe
nem az, hogy elhagytál


(Ez persze attól, hogy líra, még nem vers.)

2012. február 19., vasárnap

Vállkűr - nyitány

Aki nem viselkedik szépen...

Milyen érdekes, hogy tényleg, az ember pillanatok alatt megtanulja értékelni, azt amije van, ha egy rövidke időre elveszik tőle. Akimotonak igaza van, ha depressziós az ember, keressen valamit, csak egyet, aminek örülni tud. Ez annyira nem egyszerű persze odabentről, mint amilyennek idekintről hangzik, de előbb-utóbb az élet, Isten, a gondviselés (válasszon kedve szerint mindenki)gondoskodik róla, hogy így legyen.
Én pillanatnyilag annak örülök, hogy nem tört el a karom, nem szakadt el a vállízületben a szalag, sőt hogy egyáltalán van jobb kezem. Egy sérülés alaposan helyre tudja rakni az ember fejében uralkodó káoszt, szépen figyelmeztet arra, semmi értelme bajokat generálni saját magunknak, jöhet/jön az amúgy is.
Magáról a tegnap délutáni 'triplaszaltó becsukott szemmel a márványlépcsőn' rekordkísérletemről nem szeretnék túl sokat mondani, elég legyen annyit megemlíteni, hogy jeges-vizes márványlépcső előtt hülyéknek ki kellene tenni valami sebességkorlátozó táblát, vagy egy nagy feliratot, hogy 'Barom, ne siess annyira!' Tábla nem volt, csak a lendület, a fizika meg nem játék, kérem szépen.
Az egész nem tűnt vészesnek, hazavezettem, és csak egy kicsit volt hányingerem a fájdalomtól. Gondoltam, majd elmúlik. Bekentem, pihentettem, de a hálátlan dög csak nem hagyott békén. Két óra múlva már semmiféle pozíció nem működött, kezdtem gyanakodni, hogy hiába nem törött el, hiába nem ficamodott ki, ez a gyengéd rábeszélés részemről nem lesz elegendő.
Mit csinál ilyenkor egy tanult ember? Neeeem, dehogy megy orvoshoz. Felhívja a sebész barátját. Mert ugye telefonon keresztül legendásan jól lehet gyógyítani. A kicsit nyűgös barát persze mi mást mondana, mint hogy húzzál már befele a traumatológiára. És csak azért nem hülyéz le, mert előző éjjel ügyelt, és arra sincs ereje. És akkor mit csinál a tanult ember? Neeem, dehogy megy be az ügyeletre. Bízik. Hogy az akarat csodát tesz. Persze lehet, hogy tényleg, csak nem rövid távon.
Este fél tíz tájban aztán rájöttem, hogy ezzel a fájdalommal nem hogy aludni nem lehet, de lassan már élni is nehéz. És akkor irány a traumatológia. Na mondjuk, abból azért látszik, hogy milyen rohadt okos vagyok, hogy addigra egy nyomorult beteg se volt, úgyhogy az egész traumatológiai apparátus (két álmos nővér, egy halálfáradt doktornő, egy röntgenes) velem foglalkozhatott.
A kedves fiatal orvosnő megvizsgált, de természetesen nem említettem neki a sebész barátunk nevét, mert utálom a protekciót. Sajnos, amilyen a formánk, Zé úr egyik prof ügyfele naná, hogy szintén ott őgyelgett, úgyhogy bár addig is tök tisztességes volt az ellátás, a főember azon melegében inspekciózta a röntgenjeimet, és megnyugtatott, hogy nem fog megoperálni, sőt gipszelni sem kell. Nem tűnt túl szimpatikusnak, úgyhogy örültem a hírnek. A doktornő aztán szépen elmagyarázta, hogy ennek ellenére ő most akkor rögzíti az ízületet, és felír egy gyógyszert, amitől majd nem fáj, meg egy másikat, amitől az első nem marja ki a gyomrom.
Most itt ülök push-up jelleggel rögzítve, és csak Zé úr hatalmas ingjét tudtam magamra applikálni egy izgalmas zuhanyzás után. A fájdalomcsillapítótól éjjel látomásaim voltak, és gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni, amihez eddig mindkét kezemet használtam. Ilyen például az öltözködés, különösen a gombok és a zoknik izgalmasak, a főzés, a teregetés, a vasalás, a takarítás, a hajmosás, mindenféle vágás, az autóvezetés és a kettőnél több billentyűt tartalmazó kombinációk lenyomása a billentyűzeten. Ja, és mivel a jobb vállam, naná, hogy írni sem tudok.
Jó hír viszont, hogy ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom mellett a hányinger is rám tör, ha viszont hat, akkor szép, módosult tudatállapotban lebegek. Így talán még pár kilót is leadhatok a héten.
Mindegy, majd olvasok, nagyon rövid posztokat írok, és szétfilmezem az agyam. Oda van a család az örömtől. Nekem viszont elmúlt a depresszióm.