mert elmúlt szeptember...

...avagy errefelé szépek ezek. Ilyenek.

Biedermann Gattacában

Amikor vizsgázom, akkor elég idegbeteg tudok lenni. Nem a készületlenség, hanem a genom miatt. A belém épített stresszgén miatt kifejezetten izgulós vagyok, és ez még akkor is igaz, ha kompetenciaalapú tesztet kell írni.
Persze az sem segít, ha a kapott emailekből legalább háromféle verzió bontakozik ki, és csak a harmadik levél után fogalmazódik meg a gyanú, hogy az hagyján, hogy angolul, de spanyolul is kompetensnek kellene lennem. A mellékelt mintatesztek pedig sajnos még az előző kiválasztási koncepcióból maradtak itt, szövegfordításról már végképp nincs szó, bocs. Ilyen EU-s dolog ez, na.
Hogy tovább emeljék a rendezvény fényét, természetesen csak és kizárólag Budapesten lehet vizsgázni, illetve ez így nem teljesen igaz, mert például lehetett volna Zágrábban is. Szóval hajnalban MÁV eszközre fel, késve le, tesóm szerencsére vállalta a szállítmányozást a szigorúan őrzött objektumba aka Gattaca.
Ezzel nem viccelek, szerintem a Magyar Nemzeti Bank széfjét nem őrzik úgy, mint a tesztközpontot. Belépni csak a regisztrált időpontban lehet, de akkor is csak egy kis szobácskába, ahol azonosítás után (itt mondjuk volt biztonsági rés, mert DNS tesztet nem alkalmaztak) mindent szekrénybe kellett zárni, cuccot, órát, ruhákat (még szerencse, hogy volt, amit magamon tarthattam), a zsebek tartalmát, még a papírzsebkendőt is. Cserébe a a következő szobában a búvaltbélelt csaj megkérdezte, hogy 'Megkínálhatom egy papírzsebkendővel?' Tényleg szűrreális volt.
Kaptam bevonatos táblácskát és hozzá való letörölhető tollat a számoláshoz, meg egy számológépet. Aztán a nem annyira búval bélelt csaj bekísért, mint a filmekben a sorozatgyilkost a szigorítottba, leülhettem a gép elé, aztán szevasz. Kérdezni, gyanúsan gondolkodni, szemöldököt 1 millimétert meghaladóan felvonni szigorúan tilos, és azonnali főbelövéssel jár.
A teszt, amit a Prometric teszközpontban kellett megírni, egy verbális, matematikai és absztrakciós kompetenciaterületeket vizsgáló feladatsor volt. A magyar és az angol szövegértés volt az, amire legalább az idő elég volt, azt mondjuk nem mondom, hogy biztosan minden válasz helyes is, mert azért sokszor volt két nagyon is valószínű válasz, úgyhogy csak remélem, hogy viszonylag nagy százalékban tudtam eldönteni, melyik a valószínűbb. A matematikai kompetencia feladatok utolsó két feladatára simán nem volt időm, túl sokat kellett számolni, én meg nyilván túl lassan számoltam. Az absztakciós feladatsor az olyasmi, mint ami az IQ tesztekben a kis ábrás, hogy mutatok 3 ábrát, melyik a negyedik. Van szabály, ismerd fel, satöbbi. Na most ebből tíz darab 10 percben, a felismerhető szabályok egyre bonyolultabbak, az ötödiknél pölö már 6 elemből állt. Jó, az utolsó hármat már tippeltem. Az ember lehet hülye, de a hülyék általában szerencsések.
A hab a tortán a spanyol szövegértés volt, egy C1-es szint kábé, majdnem felsőfok, de mindenesetre szakirodalom olvasására alkalmas nyelvtudás. Én kb. B1 szinten vagyok, ami nagyjából a magazincikkek megértése. El nem tudom mondani, micsoda nyugalom vett rajtam erőt, amikor megláttam az alváskutatással kapcsolatos, meg az óceánok sótartalmát taglaló szövegeket. Az esélyteleneké persze.
Gondoltam is, gyors betippelem az összes választ, aztán elmegyek, iszom egy pálinkát, de eszembe jutott, hogy az egész vizsgát filmre veszik, úgyhogy maradtam, és olvastam lelkesen. Tényleg zsenivé nyílváníttattom magam, ha egynél több helyes válaszom lesz.
Bár az eredmény természetesen azonnal ismert lehetne, tekintettel arra, hogy ugyebár kompjúterizált tesztről beszélünk, majd csak hetek (hónapok) múlva értesítenek. Bár bevallom ennyi macera után inkább reménykedem abban, hogy nem kerülök be a második körbe. Csak a jó ég tudja, ott majd mi mindent kell csinálni.

Szeptember 30.

Egészen biztosan nem lehet tudni. Még az is lehet, hogy a Liszt Ferenc csendes fáinak is van ehhez valami köze, vagy a megnyúló árnyékoknak, esetleg annak a falevélnek, amelyik úgy hullott le, ahogyan az egy falevéltől szeptember utolsó napján elvárható.
Mindig tervezem, hogy fontos kérdéseket teszek majd fel, ha találkozunk, hogy lesz egy íve a beszélgetésnek, amit majd fejben beilleszthetek a Beszélgetések egy nagyszerű emberrel című kötetbe. 210 oldal, kötve, fűzve.  Azt is tervezem mindig, hogy nem hebehurgyán, meg pláne nem a semmiről, mert mindig kevés az idő, mindig  kár az utolsó mondatért, mindig el sem kezdtünk semmit, mindig az utolsó kérdésnek kellene lenni az elsőnek, mindig meg kellene kérdezni még száz dolgot, a válaszokat akkurátusan feljegyezve.
Aztán nem kérdezem, csak ami hirtelen eszembe jut, a választ pedig nem jegyzem meg, csak a mosolyt, inkább csak hallgatom, amit mondasz, mert mindig kevés az idő, inkább csak nézlek, mert el sem lehet kezdeni semmit, inkább nem kérdezek, mert azt az egy dolgot sincs merszem megkérdezni soha, amit már régen meg kellett volna.
Tényleg nem lehet tudni. Még az is lehet, hogy a Liszt Ferenc csendes fáinak is van ehhez valami köze, vagy a megnyúló árnyékoknak, esetleg annak a falevélnek, amelyik úgy hullott le, ahogyan az egy falevéltől szeptember utolsó napján elvárható.

Múló rosszullét

Nincs is ősz.
Nem állítom, hogy ellopták, lehet, hogy önszántából marad távol, de ez egyáltalán nem javít a helyzeten semmit.
Nem a meleggel van bajom különben, nem is azzal, hogy süt a nap. Nem az sok, ami van, hanem az kevés, ami nincs. Hiányzik a merengésre szánható esős délután, az ágyban marasztaló szombati esőkopogás, a vizes falevelek illata.
Nekem kell az elmúlás. A sütőtök édességét ellenpontozó keserűség. Nekem kell a halál ígérete.
Én nem akarok örökké élni, nem akarom a szívességből hulló faleveleket, a hőgutától a sétányra ájuló vadgesztenyéket, a szeretkezést már elunt langyos éjszakákat.
Olyan ez az örökké nyárnak látszani akaró ősz, mint a saját öregedését festékkel és gumírozott bugyival rejtegető nő, aki a bohócmutatványért leginkább önmagát kénytelen szánni.
Pedig nagyon kell az idő az öregedésre, nagyon kell az elmúlásra való felkészülés, nagyon kell a méltó halál. A természetnek is.
Legyen egy kicsit ősz már végre.

Tárgykultusz

Nem, valójában nem ragaszkodom tárgyakhoz.Talán jobb is így, túl gyakran veszítem el őket, túlzottan is feledékeny vagyok ahhoz, hogy velem maradjanak. Mégis van néhány olyan tárgy ami kultikus-misztikus jelentőséggel bír. A nézés, a használat, és nem a birtoklás szempontjából.
A teljesség igénye nélkül:
A szappan. Modern, tusfürdő által meghatározott korunkban a szappan háttérbe szorulását voltunk kénytelenek végigasszisztálni. Pedig a szappan látványra és érzetre is többet 'tud', mint egy tusfürdő. Először is szebb, szimmetriájában a világ koncentrikus hatalmait hordozza, opálos színét, türelmes és tartózkodó modorát egyetlen tusfürdő sem tudja felülmúlni. Szállítani nehéz, ezzel is önmaga köreihez láncolja az embert. A szappanozás rutinmozdulataiban évezredes tudás összegződik, mely a tusfürdőzés (látjuk, még a nyelv is tiltakozik, hiszen a vonzó beszappanozlak, kedves mellé nemigen adja magát a betusfürdőzlek, kedves kifejezés) esetén aligha érhető tetten. Egy szappan opálos habjában a megnyugtató időtlenség lakik, míg a tusfürdő habjában a világ sietve mond le a látomásokról. A szappan olyan, mint a fürdés kandiscukra. Lassít, megnyújtja a lábra szánt időt.
A Crocs. A Crocs, az nem műanyagcipő, hanem a Crocs az egy intézmény. Nem olyan, mint gyerekkoromban a húsomba vágó műanyagszandi fémcsattal, hanem valami mesterségesen létrehozott organikus lábbeli. A Crocs olyan, hogy felveszi az ember, és megy, de a lábának természetes meghosszabbítása a Crocs. Nem tör, nem panaszkodik, nem szereti a cipőkrémet, és az iránta érzett rajongás nem teszi túlzottan magabiztossá.
A Cedevita. A Cedevita egy Horvátországban készített vitaminozott italpor. Ami az igényesebb kémeknek a Highball, ami a New York-i nőknek a Margarita, az nekem a Cedevita. Valamikor középiskolás koromban ittam először, azóta gyakorlatilag a klinikai függés jeleit tudom produkálni. Narancssárga zacskóban is árulják manapság, régen csak dobozban lehetett kapni, és húsz éve ugyanazzal a  betűtípussal csábít. Az íze, az ... cedevitaíz. Két kanállal egy pohár vízbe kell tenni, aztán felidéződik az Adria összes napsütötte kikötője.
Mások is szoktak lenni, de most pillanatnyilag ez a három.

Középen

Érettségi találkozónk volt, a huszonötödik. Az öt évvel ezelőttihez képest meglepően kevesen voltunk, amit csak részben magyaráz, hogy viszonylag sokan élnek már közülünk külföldön, hiszen az osztály közel egyharmada orvosi egyetemet végzett. Az orvosaink közül csupán hárman jöttek el, igaz, egyikük egyenesen Portsmouthből.
Sajnos az itthon élőkből is sokan döntöttek úgy, hogy nem jönnek el. Vagy egyenesen meg sem lehetett őket találni. Nyilván, mert nem is szeretnék, ha megtalálhatók lennének. Érdekes, hogy a manapság oly divatos mércével mért legsikeresebbek, és a legkevésbé sikeresek társaságát voltunk kénytelenek nélkülözni. A gazdagok ki tudja a Föld melyik szegletében múlatták gyorsan tovafutó perceiket, a társadalom peremén élőket pedig talán a sikertelenségük tartotta távol.
Pedig... Pedig az élet értéke nem pénzben mérhető, még akkor sem, ha Lázár János vagy sok-sok millió ember éppen az ellenkezőjét gondolja.
Azt hiszem, azokban, akik eljöttek a találkozóra egy dolog mindenképpen közös volt, még akkor is, ha egyébként olyan különbözőek vagyunk. És ez az egy dolog, most nem a Madáchi pátosz miatt, a küzdelemre való képesség.
Mert, legalábbis nekem úgy tűnt, az objektív szemüvegen keresztül olyan különbözőnek tetsző társaság minden tagja úgy döntött, nem adja fel. Nem adja fel akkor sem, ha elveszítette az állását, ha elhagyta a férje vagy a felesége, ha megcsalták és megcsalt, ha a rengeteg munkáért kevés pénzt kap, ha a rengeteg munkáért kapott rengeteg pénzből élete végéig napozhatna a Bahamákon, és akkor sem, ha éjszakai egyetlen társként világéletében csak a laboratórium kísérleti állataira számíthatott.
Hogy kit mi visz előre, nem tudom. Valami általános emberi dolog, azt hiszem.
A huszonötödik találkozón már minden bizonnyal az élet felénél járunk. A szerencsések mármint. Elkerülhetetlen az értékelés, a mérlegelés, végig kell gondolni, mit csináltunk eddig, lesz-e még időnk valami fontosat tenni az életben.
Ahogy elnéztem a volt osztálytársaimat, egészen büszke lettem rájuk. Nem azért, mert benne vannak a lexikonban, sem azért mert az életük csupa boldogság, napfény és csillogás, hanem mert teszik a dolgukat, bármerre is kanyarodik a sorsuk.
Remélem, a harmincadikon egy újabb találkozással leszünk gazdagabbak, és akkor nem csak tizenhatan.

Kalitkákról

Cirkóniumkalitkája van az időnek. Hol nagyobbacska, hol egészen kicsi, mindenesetre az oldalán számminta fut végig, a teteje pedig nyitott, mert az időt nem a zárszerkezet, hanem a szándék tartja odabent, de az is csak ideig-óráig. Néhol ciráda van rajta, máshol a rács, mint a börtönben, párhuzamosan szigorú.
Az idő csak ritkán hagyja magát erőszakkal kalitkába zárni, és első adandó alkalommal meg is lép. Inkább csak akkor marad szívesen, ha maga dönthet, ha maga szánja önmagát az emlékezésre.
A hétvégén sokan voltak a kalitkában, középiskolai időpillanatok, akik az érettségi találkozó kedvéért jöttek el, nevetgélve, az egyik kedvesen rácsodálkozva a másikra, a másik kicsit feszengve az egyik látványától. Vasárnap gyerekpillanatok jöttek, óvodás idők egy régi lakásból, csecsemő idők, kiskamasz idők, régen látott fiatal idők.
Egy másik, egy sokkal kisebb kalitkába apám halál előtti ideje látogatott. Az ő kalitkáján a hetvennégyes szám volt kirakva valami apró, tengerkék kőből. Ennek a kalitkának az az egyik érdekessége, hogy mindig itt van, de nem mindig lehet látni.