Errol Gardner

Vagy vagy

A halál soha nem volt szívesen látott vendég, de volt, amikor az élet természetes velejárójának tekintették. És bár a félelem természetes érzés, előre gondolkodni akár bölcs dolog is lehet.
Otthon meghalni vagy kórházban meghalni? Ez egyre kevésbé merül fel reális alternatívaként.
Vajon morbid dolog-e saját halálunkon előre elgondolkodni? A VilagMa oldalon lehet olvasni egy kis gondolatébresztőt erről. Katt.

Helyzet

Tavasz van. Két nap alatt hajtottak levelet a bokrok és a fák. Amelyik nem, az elém hányta a virágait. Nincs a természetben már óvatosság.
Azt olvastam egy cikkben, azon kellene gondolkodnunk, mit és mit ne tanítsunk ennek az új, digitális diétán felnőtt ifjúságnak. A cikkíró szerint tényanyagot, helyesírást, folyóírást már felesleges, azt megoldja a számítógép és az internet. A szakember szerint tanítsuk meg azt, hogyan válassza el egymástól a megbízható és a nem megbízható információt a rázúduló masszából. Google generáció. Screenagers.
Ez egyébként az idézetekre is igaz. Meg annyi minden másra is.
A The Economist azt írta, az elnökünknek már fogalmaznia kellene a lemondó levelét, de legalább is kellene egyet keresnie, amit lemásolhat. Micsoda szégyen ez már! Én meg visszaadom a házidolgozatokat, ha nem eredetiek.
Már csak kettőt kell aludni a teraszig.

Jet lag

Egy óra nem sok idő, de ha egy napos a hétvége, akkor arányait tekintve ez a veszteség mégiscsak jelentőssé lesz. Én legalábbis ma reggel így éreztem, mert bizony édesen aludtam tovább mindkét ébresztőóra lenyomása után...
Szóval 6.15-kor ébredtem, ráadásul úgy, hogy se arról nem volt fogalmam, milyen nap van, se arról, hány óra, de talán még arról sem nagyon, melyik földrészen ért az ébredés. Nem lehet, hogy az ember alternatív életet él álmában mondjuk Afrikában vagy Ausztráliában? Na mindegy, ilyen reggel után a nap is kábé úgy telt, mint amikor az ember leszáll Washingtonban a repülőről, mellbe vágja a párás 90 Fahrenheit, és napokig bolyong cél és időérzék nélkül vadidegen emberek között.
Mindjárt értekezlettel indítottunk, csak hogy jó legyen nekünk, de szép okosan és intelligensen hallgattam, így nem került szóba az ominózus szombati rendbontás, amikor is egy kolléga, nyilván előre megfontolt szándékkal, teásbögrével ment órára. A fegyelmi vétség igazi súlya nyilván abban állt, hogy a bögrében tényleg tea volt.
Az óráim kiválóan sikerültek, a diákok, mint partra vetett halak a tantermi negyven fokban, a kollégák pedig kissé megzavarodva a rövid hétvégétől igazi sztahanovista hangulatban vetették bele magukat a munkába. Ma csak öt órám volt, remek, az egyikben volt alkalmam betekintést kapni a mai középiskolások egyik intoleráns és rasszista csoportjának életébe. Ezt nem szeretném kiheverni, és ha lehetne szó ilyesmiről, hogy a tanár is megválaszthassa a diákjait, akkor én a magam részéről nem szeretném őket tanítani többé, mert életemben először tapasztaltam, hogy még csak el sem gondolkodtak azon, amit mondtam. Csukott fül, ordít, vörösödik, hogy a cigányok mind lopnak, és csak az az igaz magyar ember, aki ööööö, aki magyar. Mondtam nekik, akkor gondolkodjanak el a nevemen. És ugye még csak nem is a Biedermannal kellett megküzdeniük, hanem a polgárival.
Zárásként a kis gyógycsoporttal voltam, bevezettem őket az online szótárhasználat rejtelmeibe. Az egyik kislány azt kérdezte aggódva óra végén, nem lesz-e baja a számítógépnek, ha ő az utolsó keresett szót nem törölte ki. Hát így. Hétfő van. Négyet kell aludni a teraszig.