Kitekintés

Tekintettel arra, hogy a következő film, amiről itt írni fogok, súlyos dilemmák elé állított, ellensúlyként idelinkelem, amit viszont nagyon szerettem, és szerintem még sokáig fogok is. Nagy öröm egyébként, hogy egy közös blogba írhatok, és kíváncsian várom, milyen is lesz ezt így heten-nyolcan együtt elkövetni hétről-hétre.
Az Oly sokáig szerettelek című francia filmről Vera Woon írt. És a szívemből szólt. :)
KATT

Mesék Sáros gazdáról 3.

Három évbe tellett, amíg elkészült Viola és Sáros gazda háza a falu szélén. Addigra a falusiak is megszerették a fiatalokat, Viola segítőkészségét és Sáros gazda kedves, de szótlanul furcsa természetét.
Viola a kerttel foglalatoskodott, zöldséget és gyógynövényeket termelt, amit senki rászorulótól nem sajnált. Olyannyira, hogy a falusi asszonyok egy idő után szinte mind átszoktak Viola gyógyteáira, a falusi patikus meg egy borongós őszi délutánon összecsomagolt, és visszaköltözött a városba.
Sáros gazda, ahogyan azt fent északon is tette, kora tavasztól késő őszig járta a határt, vigyázta a termést, és bámulta az eget. Csak egyetlen szokásán változtatott, télen, amikor a határban nem akadt munka, néznivaló is kevés, egy hónapban egyszer meghívta magukhoz a falu gazdálkodóit. Azokon a szombatokon Viola hatalmas kondérban babgulyást főzött, az egy kenyér helyett hármat sütött, a vendégek érkezése után pedig csendben leült a kályha mellé varrogatni.
Aki még emlékszik, azt mondja, tulajdonképpen semmi különös nem történt ilyenkor, beszélgettek, ettek, ittak, hallgattak, már ahogyan ez férfiaknál szokás. Egyszer, még a második nagy földrengés utáni évben esett meg, hogy ketten összevitatkoztak egymással egy ilyen estén. Akkor Sáros gazda, aki a sarokban pipázott, felállt, és csak annyit mondott, hogy aki képes a barátaival vitatkozni egy semmiség miatt, annak az égiek a fele termését biztosan elsorvasztják a következő évben, már csak azért is, hogy megtanulja, az ember csak a barátaira és Istenre számíthat, ha bajba kerül. Na akkor erre az a nagyszájú István úgy elhallgatott, hogy két hétig még otthon sem mert megszólalni.
Minden nagyon rendben ment. A földek évről évre jobban teremtek, és sehol a környéken nem ellettek annyit az állatok, mint ebben a faluban. Senkinek fel nem tűnt eleinte, Világszép Viola mosolyába hogyan keveredik hónapról-hónapra mindig egy kicsivel több szomorúság. Csak az ötödik év végén ütött szöget a falusi asszonyok fejében, hogy Világszép Violának vajon miért nem született még egyetlen gyermeke sem. Értetlenkedtek, csóválták a fejüket, vonogatták a vállukat, míg aztán egy tavaszi reggelen egyikük félve megkérdezte, vajon segít-e Sáros gazda és Viola kellőképpen az Istennek abban, hogy gyermekkel ajándékozza meg őket. Viola erre nem szólt semmit, de elfutotta a könny a szemét, és beszaladt a házba ránézni a levesre.
Többet a gyerekkel kapcsolatban senki nem mert kérdezni tőlük, éppen elég volt, hogy azon a nyáron annyit esett, hogy a fél búza kirohadt a határban.
Kilenc esztendeje élt már Sáros gazda és az ő Világszép Violája délen, amikor egy októberi estén ismét beállított András nagynénje. Csak annyit mondott, a gyerekek miatt jött, és marad egy darabig. A fiatalok nem tudtak hova lenni a nagy csodálkozástól, de való igaz, hogy következő aratásra csakugyan megszülettek az aprócska aranyhajú hármasikrek. A két fiú, meg a kislány.

Három az egyben (úti beszámoló bátraknak)

A cím szerintem azért is teljesen jogos, mert ha mi elindulunk hármasban, akkor általában úgy pezsgünk, mint TSB kávépora a kékvirágos bögrében.
Tegnap Budapesten jártunk, vonat oda, vonat vissza. Gondolkodtunk is, egyrészt minek a kiadás, a jegy árát itt vidéken forraltborba is fektethetnénk, másrészt esőt ígértek, marhaság menni. De TSB, aki az együtt töltött órák és a kultúra nagy harcosa, valamint semmiféle meteorológiai érzékkel nem rendelkezik, meggyőzött minket, hogy a) nekünk művelődni kell (ebben igaza volt, ki is derül, mert rengeteget tanultunk), b) ha itthon maradunk, tuti valami vészhelyzet támad, amit nekünk kell elhárítani, c) dehogyisfogesni. Itt nem a három az egyben, hanem a három az egyből elve érvényesült, de azért nem bántuk meg semmit.

A vonaton felfelé például mindjárt rövid betekintést kaptunk egy alapítvány??? (NGO???) bizarr működésébe, és csak áldottuk a sorsot, hogy nem NAV-osnak teremtett minket az Isten, mert mindjárt lett volna dolgunk is. Egy fiatalember (nálunk fiatalabb, na, de csak kicsivel) teljes hangerőn beszélte meg, hogy akkor kellene adni ennek az önkormányzatnak valami papírt a pénzről, hogy akkor el lehetne ezt intézni?, mert ugye, ha ellenőrzik őket, akkor kellene valami papír. Hát ilyen szerződés-szerű előbb, vagy egy ígérvény, vagy valami, amit visszadátumoznak. Persze a hívás elején szépen érthetően bemutatkozott. A negyedik hívásnál a fél kocsi könnyesre röhögte magát. Nem szép tőlünk, tudom, de ennyire azért nem illik jól érthető marhaságokat beszélni egy tömött intercityn.

Mire leszálltunk a Déliben, zuhogott. Ennyit a bizalomra épülő időjárás-előrejelzésről. Mindegy, mentünk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az nem ázott be. Bár fűteni nem nagyon fűtötték, de szegény az eklézsia, értjük mi ezt, csak akkor meg hogy a manóba tart el ez a múzeum 25 teremőrt??? Félreértés ne essék, örülök én, hogy van munkájuk, csak eléggé fáztam a kiállítások végére.

Majdnem mindegyiket végignéztünk egyébként, és meg is okosodtunk. Először is ott voltak a fotók. Jó ötlet három nem hivatásos, de érdekes ember képeit kitenni, csak attól nem minden fotó lesz kiállításra való. Világos, két hónappal André Kertész után az is hülye, aki fotókiállításra megy (=én). Volt pár jó kép különben, Lackfi János fotói például tetszettek, a mellé kreált versek nem, de hát az életet be kell osztani. (A teremben viszont volt pár gyönyörű ablakpárkány, ahova szívesen lehevertünk volna.)

Aztán megnéztük a Petőfi állandót (ha jól sejtem), szerintem modern és jó, interaktív, miegymás. Kicsit talán sok a halottakról levágott hajtincs, de mit lehet tenni, ha egyszer ez volt a gumicicájuk. Azért a Szendrey Júlia is őszült kicsit, mire meghalt. Nem csoda. Különben meg nem is tudtam, hogy Petőfinek normális gyerekkora volt. Érdekes. Miért gondolom, hogy minden költőt vertek gyerekként, nem kapott enni és kilógott a feneke a nadrágból?? A Petőfin aztán az volt még a nagy dolog, hogy ki volt írva, hogy: szívemnek gyöngyháza, és akkor arra gondoltam, hogy azért, ha egyszer valaki ezt írná nekem, attól nem sajnálnék pár szenvedélyes csókot.  (Ábrándos hmm.)

Sorrendben utána jött a Tóth Árpád kiállítás. Költőről nehéz kiállítást rendezni szerintem, de ez is tetszett. Tóth Eszternek pedig marha jó humora van, de erre még vissza fogok térni egyszer, mert végig kellene néznem a dokumentumfilmet. Ki volt rakva pár fotóm, már a Török Sophie fotói, így, ami vicces volt, mert odaírták, hogy Tóth Árpád, meg Babits, meg Kosztolányi, meg a többiek, ezen meg Mihállyal röhögtünk kicsit, hogy szegények a futottak még kategóriába lettek belepasszírozva.

Aztán Gárdonyit már csak átsétáltuk, és megállapítottuk, hogy Ziegler volt. Mondta is Vitéz Mihály, hogy gondolkodjak már el, miről mire magyarosítok mostanában, de nem izgat, multikulti világot élünk. Egyébként meg, majd ha már száz nevem lesz, a százegyediken elgondolkodom.

Ami a múzeumban utána következett, arra a teremőrök még majd emlékeznek kicsit, mert lehet, hogy régen láttak három nőt visítva röhögni odabent. Kérem, van mentségünk. Ami ott a legutolsó szobában van! Ennyi hiábavaló gipsz!!! Egy téboly. El nem tudom képzelni, ki gondolta, hogy annak a kreálmánynak ott a helye. Ezer szerencse, hogy még a pálinkázáson innen voltunk, szóval így csak egy rosszalló pillantást kaptunk, majd önként elhagytuk a tett színhelyét. Rám gipsz még nem volt ilyen hatással.

Odakint kissé mintha kevésbé zuhogott volna, viszont éhesek voltunk, úgyhogy elmetróztunk az Ikeáig, ahol 390 forintért kiváló kacsacombot ettünk párolt káposztával. Ez egy másik rejtély, hogy hogy lehet ennyiből, de itt már nem bírtuk tovább és kellett inni egy kis pálinkát is. Volt ingyen wifi is, meg kis kanapék, lehetett netezni, meg lehetett nézni az embereket, amit mindennél jobban szeretek. Hát ezért jó utazni. Különben sosem tudtam volna meg, hogy ebben az étteremben magánórákat is szoktak adni. Mellettünk éppen fizikát. Majdnem olyanok voltak, mintha randiznának, csak a fiatal férfi volt visszahúzódóbb, és fizika füzet volt előttük kiterítve. Érdekes.

A Vörösmarty térre már nem jutottunk el, sötét volt, hideg, és elegünk volt ebből a büdös, koszos, nyálkás emberfolyam-csápjait nyújtogató Budapestből. Régen láttam már ilyen reménytelenül csúnyának. Aztán hazajöttünk, a vonaton végighallgattuk, hogyan szívja rá magát a fiatalember a lányra mellettünk, de a lány ügyes volt, nem hagyta. Én Galeanót olvastam, és néha bizarr idézetekkel fárasztottam a másik két nőt, de jól bírták. Szentlőrincnél eszünkbe jutottak a PIM-ben vásárolt kártyák, amiken magyar költők és írók felnőtt-, no meg gyerekkori fotói szerepelnek. Az első három helyezett konszenzus alapján: Dezső skótkockás szoknyában, Anti puha fehér combikákkal egy medveszőrön, és a gyönyörű, göndör hajú, óvodás Miki.

Most megint itthon vagyunk.

Semmi

Isten áldása egy hét közbeni szabadnap. A sok nullvektoros nap után már tényleg az is tök mindegy, hova megyünk, csak egy kicsit el innen. Nem érdekel, hogy ki és mit fog csinálni holnap az óráimon, sőt, rosszabbat mondok, az sem zavar, ha nem látok semmi értelmeset Budapesten, mert arra is lusta voltam, hogy utánanézzek, van-e valami program a forraltboron kívül.

Na jó, az is van még, hogy olvasom Eduardo Galeanot és nem értem. Amikor az Ölelések könyvében voltam nyakig, úgy éreztem, ebbe a fickóba elég ingridbergmanosan bele tudnék szeretni. Most meg olvasom a DélLatin-Amerika nyitott ereit, és fel nem foghatom, hogy ez ugyanaz a pali. De elolvasom most már, ha bele is döglöm. Arról viszont letettem, hogy szerelmes, rajongó leveleket írjak neki.

Mintha

Mintha szeretnél.

Adventus 2.

Bori karácsonyi rajza

Nem is tudom. Talán az eső miatt van az, hogy most kicsit kevésbé érzem az örömet. Vagy a néha elém bukkanó nemzeti téboly miatt.
Nyűgös is vagyok, már nem akarok dolgozni Karácsony előtt, szánnám magam a készülődésre. Napok óta hímzek, vasárnap voltunk bastlizni is a Nagytesónál (Bori is így hívja, pedig aztán neki nem nagytesója, mondjuk nekem sem...), azóta meg csak próbálom utolérni magam a listámon, de már tudom ilyen kisstibisen énekelni magamnak, hogy sehol se talállak téged, édesem.
Tegnap konkréten itthon hagytam a határidőnaplóm, szóval vakrepülés volt. Már csak este láttam, hogy ma témazárót íratok. Marha jó. Majd méghajnalabban leszek kénytelen bemenni, pedig a nulladik órákat amúgy sem állhatom. Aki ezt kitalálta, annak a pokol legsötétebb bugyraiban kellene főni az idők végezetéig.
De jól van, még ma, meg holnap, aztán csütörtökön továbbképzés Budapesten TSB-vel meg Mihállyal. Végre lesz időnk beszélgetni. Egy nap karácsony.
Valahogyan jobban be kellene tudni osztani az időt, vagy a fene tudja, szaporodnak a tennivalók állandóan, tennivalószex vagy inkább promiszkuitás.
Egyébként a Karácsonnyal nincs baj más, csak az, mint a mikulásozással, hogy túl sok helyen van kötelező ünneplése, ebben meg elforgácsolódik az ember ideje, aztán a karácsonyfából karácsonyi fogpiszkáló lesz. Iskolai karácsony 1,2,3, tantestületi karácsony, cserkészkarácsony, hangversenykarácsony, jógakarácsony (sic!), tényleg már mire eljön Jézus, el is fárad bele.
Nekem két karácsonyozás elég. A többi időben erre a kettőre szeretnék készülődni.
Például ilyen gyönyörű képeslapokat írni azoknak, akik távol vannak tőlem.

Az örömről

Van olyan is, hogy csendes, meg hogy kialvatlan. Néha még egy kicsit türelmetlen is van. De azért legtöbbször mégiscsak ösztönös.  A meleg vér, ahogyan szétfut a hajszálerekben az ujjvégekig.
Lehet, hogy túl gyakran örülök, de ez jót tesz a vérkeringésemnek.

képírás - ezt is...

Az arc nem a tiéd,
Csak hordod valakiét.
A szemed fénye
Lopott fényszilánk.

Arcunkon az idő
Saját képét hívja elő
És az angyalok
végül nem ismernek ránk.

Állva

Hogy állva érjen a halál. Flóra ezt mondta.

Ma fekve érte a halál egy ismerősöm édesanyját. Évek óta feküdt már. Megfeküdt így értem.
Mesterséges mennyországokat keresett. Hogy mit talált, én nem tudom.
Most azon őrlődik a család, ki kit nem szeretett eléggé. Hát kár. Mert ez az öröm vasárnapja.
Szeretni kell szerintem. Ez az egyetlen fegyver a sötétség ellen. Erről írtam ma reggel, de majd csak jövő héten lehet olvasni egy másik oldalon.