Ilyen takonyidő volt akkor is. Hogy nem lehetett kimenni a házból, mert a szürkület már napfelkelte után elkezdődött, és az egész nap, mint egy végeérhetetlen haldoklás vonszolta magát a sötétig.
Csak odabent volt jó, jó vigasztaló meleg, a száradó ruha illatától a trópusra lehetett magát képzelni az embernek. Már ha az ember el tudott képzelni egy ilyen szürke trópust egyáltalán. Este meg ... hát estére a ruhák megszáradtak, akkorra már csak a fény nordikus misztériuma maradt.
Abban az évben is nehezen jött meg a hó. Nehéz szüléssel, mint az az első gyerek. Amikor aztán szétszakadt hajnalra a felhő hasa, az asszony is elhallgatott.
És most megint. Megint ugyanaz a csend volt. Már nem is kérdezett semmit az ajtón kilépő asszonytól, nem is ordított, nem esett térdre. Csak fordult, vette a kabátot, ment a fészerbe az ásóért, meg a csákányért. Hetek óta fagyott.
Most azt magyarázza meg nekem egyszer valaki, miért érzik úgy a pasik, hogy ők jobban tudják, mi a a jó nekem, és miért döntenek helyettem, a fejem felett, egyfajta rosszul értelmezett kíméletből.
Vajon mindig visszavágyik az ember valahova? Gyerekkorba, hazába, békés, porcukros kalácsvilágba? Ezt kérdeztem magamtól is, erről is beszélgettünk tegnap este Lénárd láthatatlan házának kapcsán. Meg arról is, hol van az ember otthona. Home is where the heart is- mondja az angol vagy az amerikai. Ahol a gyomor otthoni étel ízét érzi - mondta Lénárd. De mondtunk mást is: ahol a szem otthonos tájélményt fogad be, ahol a látvány kedves ismerős.
Nehéz megmondani, mi mindennek a keveréke az otthon. A gyerekkori szilvás lepény illatának, a régi karácsonyfa formájának, a gondtalan idő szabadságának, egy kanyarnak az úton ... Mi az otthon?
Az ember nem tud bárhol gyökeret ereszteni, írta Lénárd, föld kell hozzá. Hogy otthon lesz-e a sok ismerős, rokon, barát, akiket a jobb élet, a szabadabb világ vagy éppen csak a lehetőség más vidékre csal, nem tudom. Hiszen többségük betonvilágból betonvilágba megy, nem a föld ottani szagát megismerni.
Reménytelennek látom ezt az Otthonkeresést ilyen nagybetűsen, mert ez így, mintha valami örökös elvágyódást generálna a jelenből. Azt kérdezték tőlem, így, hogy éltem máshol, és tudom, milyen mardosó élmény a honvágy, elmennék-e. Azt mondtam, nem tudom. Most mégis azt gondolom, elmennék. Mert az embernek leginkább önmagában kell otthonra lelnie föld híján, gyerekkori kalács híján. Neki magának kell süteményillatú karácsonyokat varázsolnia bárhol is van a világban, már csak azért is, hogy a gyerekei otthonnak érezzék azt a helyet, ahol éppen vannak.
Nem tudom, mi az otthon. Pontosabban nem tudok egy mindenkire érvényes meghatározást mondani. Otthon talán az, ahova visszavágyunk, ha máshol vagyunk. Ahol a lélek szabadságfoka nagy. Ahol azt (is) tehetjük, amihez igazából kedvünk van, és emiatt nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret.
Az otthonnak a szabadsághoz van köze, a szabadságnak a felelősséghez. A másik kérdés, ami tegnap felmerült, éppen ez volt. Szabad-e, erkölcsös-e kivonulni a világból... Azt hiszem, arra jutottunk végül, lehet. Mindenkinek másképpen, más adagolásban. Talán azt is az ember szívdobbanásával kell kimérni, mennyit vonhatja ki magát az ember a mindennapiságból, mennyit lehet a kertjében, anélkül, hogy az általa generált hiány több kárt okozna, mint hasznot. Nincs általános recept, igazat kell adjak a beszélgetőtársaknak.
Hogy az én otthonom hol van? Földrajzi értelemben több helyen is. Talán könnyebb időben meghatározni, mint térben. Azt hiszem, én tulajdonképpen a rend pillanataiban vagyok otthon.
Ilyen ez a munka. Nem is lehet pontosan látni semmit. Valami tükrök vannak, de azok is messze, megtörik rajtuk a fény, megtörik rajtuk az idő. Van, hogy csak öt év múlva látjuk meg a teljes képet. (Nézzük, aztán meglátjuk hirtelen, igen.)
Lassan december, a találkozások ideje ez most. Először is volt ez a fiú, aki rágyújtott az órámon. Nem is tudom, tíz éve lehetett vagy tizenöt? Ez akkor nagyon merész dolognak számított, és vigyorogva várta a reakciót a hátsó padban. Aztán most az utcán megölelt, és csak annyit mondott, jó látni megint. Tényleg jó... Van, hogy kevés szóval is el lehet mindent mondani.
Aztán az is történt, hogy tegnap visszalátogatott az iskolába a görkoris fiú. Nem nyughatott, mennie kellett még tavaly. Sajnáltam, mert nem volt még csak cél sem előtte, és tartottam tőle, hogy bajba keveredik az utcán. Most dolgozik, szaunamester egy másik városban. Ugrattuk egymást a büfé előtt, ahogy régen órán. Nem tudom, hiányzik-e, de örültem, hogy életben van, és egészségesnek tűnik. Nem öleltük meg egymást, talán majd pár év múlva.
TSB hívott tegnap este, telefonált az előző osztálya, hogy a hagyományos forraltborozáshoz idén megint szeretnének engem is. Ezzel most tényleg megleptek.
Ilyesmi munka a tanárság. Hogy aktuálisan az ember gyakran azt érzi, inkább a favágás, mint még egy óra. Hogy kertésznek kellett volna menni mégis. Vagy konzervgyári munkásnak. Vagy bárminek, csak tanárnak nem. Aztán eltelik két-három (5-10) év, és a mindennapi nyűgöket levetkőzve hirtelen ott áll egymással szemben két ember.
Biztosan azt mondják a szakemberek, nem kell (sőt nem tanácsos) szeretni a diákot. Én is ezt mondom egyébként mindig nekik, hogy nem kell szeretni a tanárt, csak tudni kell együtt dolgozni vele.
De azért néha, amikor kedvező a csillagok állása, van, hogy megszeretjük egymást. (A játékszabályokhoz persze hozzátartozik, hogy továbbra is a szenvedő diák, morcos tanár szerepekben maradunk, de többször vigyorodunk el órán, mintsem az a karácsony közeledtével indokolható volna.)
Ilyen elvarázsolt kastély ez az iskola, teli tükrös termekkel, ingovánnyal, forgó hordókkal. Kell idő, és kell távolság, hogy az ember megint biztos talajt érezzen a lába alatt. Hogy ne tükör által homályosan lásson, hanem színről színre.
Tegnap fogadtam. Nem lóra, szülőket. Tulajdonképpen sok értelme nincs, mert segíteni nem tudunk egymáson, mindenkinek önállóan kell megoldania a hétköznapok gondjait. Esetleg lelket önthetünk egymásba, no meg odanyújthatom a vállam, ha sírni kell. Az is érdekes, hogy évek óta egy anyuka biztosan sírva fakad a fogadóórán, úgyhogy szoktam vinni papírzsebkendőt magammal. Az életre a megoldás viszont nincs nálam sajnos.
Egyébként ki sem látszom a sok tennivalóból. Ma szépkiejtési verseny, holnap olvasókör. Lénárdot olvastuk, én hallgattam is az ajándék hangoskönyvemben, mert a könyvet kölcsönadtam. De nem baj, nagyon szeretem Cippo hangját. Kíváncsi vagyok, mit mondanak majd az olvasótársak, tetszett-e nekik.
Varázsolni kell, hogy Karácsonyig minden beleférjen a napjaimba, amit szeretnék. Még hozzá sem kezdtem a Galeano könyvhöz, de Schoeckhöz sem. Tényleg az lesz a legjobb, ha mindjárt hosszabbítok.
Tegnap egy fiú említette Chuck Palahniuk nevét. Érdekes, hogy éppen most, amikor Akimotónál is szóba került egy irodalmár, aki nagy Palahniuk rajongó. Akimotónak igaza van, romantikus a fiú. Mondjuk nem az enyém. (Azt nem tudom megmondani, hogy sajnos vagy szerencsére, mert annyira nem ismerem. Egy estés konferenciakaland volt. Kizárólag szellemi értelemben persze.) Vajon a 'Transgressive fiction'-nek van magyarítása?
Azt beszéltük TSB-vel és Mihállyal, hogy egy napra megszökünk, mert nincs más módja, hogy nyugodtan együtt töltsünk egy napot. Felülünk a vonatra és irány a névtelenség biztonságát adó nagyváros.
Zsúr is lesz hamarosan, meg talán basti is Nagytesóval, csak előbb elment Berlinbe egy kicsit. Irigylem. Bori barátnői idén nem akarnak mézeskalácsot sütni. Vagy Bori nem akar. Mindenesetre ki kell találnom valamit.
Így telnek ezek a napok. Faltól falig. Egyik gondolattól, egyik tennivalótól, egyik határidőtől a másikig. Nagyon kellene egy kis tér már végre a szabadon futó gondolatoknak.
Valaki azt írta egy dolgozatban véletlenül, hogy 'utánad álmodom magam'. Szép, lírai tévedés.
Én a nyár után álmodom magam.
Na most ezt tudom illusztrációként felvonultatni mind a szimpatikus fiatalemberek kategóriában, mind a mai napom szakadós szálaihoz. Egyébként pedig nagyon remélem, hogy használ fejfájás, szemmel verés és érdeklődő szülők ellen. Csoda kell, így kell érteni.
Hogy a férfiak mindig versenyeznek, ahhoz nem fér kétség. Egyszerű lehetne az illusztrálás: hány férfi fejében fordul meg, hogy az őt leelőző autót visszaelőzze. És hány nőében.
Ahol a férfi csatát sejt, a nő ölelést. Ahol a férfi meggyőz, a nő mosolyog. Ahol a férfi első akar lenni, a nő csak lenni akar valakivel.
Így lesz a férfi egyik, ha nem a legnagyobb, félelme a legyőzetés, a nőé pedig ... A nőé nem tudom, mi. Talán a magány.
Almodóvár legújabb filmje igazi és hamisítatlan moziélmény. Már hónapok óta azzal szenvedek, hogy ha végre összeszedem magam és elmegyek moziba, csalódottan jövök ki. Legutóbb éppen a Fertőzés című Soderbergh filmről. Csalódottan, mert 1200 forint egy gyengécske, ráadásul marha hosszú filmért nagy pocsékolás.
Eleve bosszant különben, hogy mióta annyi mozit becsuktak országszerte, az ember kénytelen a multiplexek ízlésvilágához igazítani a modern filmművészetről alkotott elképzeléseit, ami egy nonszensz. Megértek én mindent, hogyne, nem gazdaságos, nincs rá tömegigény, de honnan a fenéből lenne, ha évtizedek szívós munkájával éppen a filmpolitikusoknak (van ilyen???) sikerült az igényes európai, amerikai, ázsiai filmek iránti érdeklődést nullára csökkenteni az átlagnézőben. A rutinos mozizókban maradt még csíra, de az átlag fiatalban nagyon ritkán. A tanítványaim közül is alig van, aki ismeri a filmtörténet nagyjait, és aki van, az is egy külföldi filmes internetes körből hall arról, hogy érdemes mondjuk a Stalkert megnézni. (Az meg tényleg maga a vicc, hogy a helyi egyetemen úgy működik filmes szak, hogy se egy vetítőterem, se egy filmtár.)
De térjünk vissza Almodóvár filmjére. Nem vagyok egy Almodóvár rajongó, összesen talán ha ez a harmadik filmje, amit láttam, úgyhogy nem is tudom összehasonítani az életmű többi darabjával, de nem baj, megállja ez a film a helyét önmagában is.
Azt hiszem, ezt a filmet azoknak ajánlom, akik bírják a groteszket. A cselekmény maga valahol a Pygmalion és a Bárányok hallgatnak történet keveréke, de mindezt egy görög sorstragédia táptalaján Shalespeare-i komédiaként írta-rendezte meg Pedro Almodóvar. A hihetetlen fordulatok, a kiváló színészi játék, a jól megkonstruált jelenetek, a fantasztikus sminkmester majdnem feledtetik a film hosszát, és azt, groteszk mesét látunk, amiben semmi sem az, ami, és senki sem az, aki, és egyáltalán, az egész egy elképzelhetetlenül bizarr mese. Eltitkolt gyerekek, tragédia, megcsalás, erőszak és tényleg minden, amit akartok, csak éppen a herceg nem ért rá ma este, hogy a film végén valami szépet és tanulságosat mondjon. Viszont le a kalappal, mert Almodóvar képes azt is elhitetni velünk két órán keresztül, hogy képesek vagyunk elhinni, amit látunk.
Hogy a film szerethető lenne, azt nem mondom, hogy szórakoztató, azt is inkább csak óvatosan. Azt viszont bátran állíthatom, hogy érdemes megnézni mindenkinek, aki bukik az európai filmekre, elege van a Plázák multiplexeinek pattogatott kukoricás hangulatából, és szeretne valamit visszakapni abból a nagybetűs moziélményből, amit, ha jól emlékszik, régebben annyira szeretett.
