A fényképezés hiábavalóságáról

Dezső, ma megint rád gondoltam.
Hogy megcsalsz-e.
Mint én a parkban hulló falevelekkel.

Nehéz

Nem kimondani például.

Apák és hősök - egy filmklub margójára

Szeretném mindjárt leszögezni, hogy pasifilmet nézni jó, és a kifejezéshez az én fejemben nem kapcsolódik semmiféle, sem pozitív, sem negatív, értékítélet.  Ez pusztán egy kategória.
Tegnap abban a hihetetlen szerencsében volt részünk, hogy Pécs legendás moziklubosa vetített egy filmet a nappalinkban puszta barátságból. Hogy ez egyáltalán hogyan is jött össze, az egy nagy rejtély, de az biztos, hogy igazi időutazás volt Szilágyi Lacival együtt nézni a Frost/Nixon című Ron Howard filmet.
Maga a film nem nagy film, legalábbis nem abban az értelemben, hogy az ember álmatlanul forgolódik utána egész éjszaka. Viszont egy tisztességesen megcsinált amerikai film, amit a Nixont játszó Frank Langella alakítása valóban emlékezetessé tesz.
Az alapötletet a David Frost által készített eredeti beszélgetések szolgáltatták, és a film kiválóan mutatja be a huszadik és méginkább a huszonegyedik század vezető politikusainak kiválasztódási mechanizmusát. A vezetőjét, aki már nem nagy gondolkodó, nem nagy hadvezér, nem nagy közgazdasági géniusz, hanem médiaszereplő.
A film utáni beszélgetésben arra jutottunk (még szerencse, hogy nálam okosabb emberek voltak a társaságban), hogy tulajdonképpen, ha valamiféle elméleti teóriát kellene megfogalmaznunk, akkor valami olyasmit mondhatnánk, hogy a médiában kommunikált erős férfi képével ma a világban szinte bárhol választásokat lehet nyerni. A mai társadalomban ugyanis hiány van a férfias férfiakból.
A dolog történelmi háttere még a huszadik században indul, a világháborúkkal, a kivándorlásokkal. A társadalom férfi híján férfipótlékot keres a politikában is. Egy jóságos macsót, aki a kezébe veszi a dolgokat. Ezt a férfipótlékot szolgáltatta a háború utáni Magyarországon a Párt, és jóságos vezetői, Rákosi és Kádár, a nép apapótlékai. Ezért szerettük annyira Göncz Árpádot is, aki mindenki nagypapája lehetett.
A mai férfiak ugyan nem vesztek oda a háborúban, mégsincsenek meghatározóan jelen a családok életében, mert rengeteget vannak távol az otthontól. A nők gyakran maradnak magukra, férfias döntéseket kénytelenek hozni, macsó szerepekbe kényszerülnek, amit emancipációnak becéznek. Ezektől az emancipált nőktől viszont a férfiak érzik magukat gyenge, tehetetlen embereknek.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század női és férfijai már nem apára vágynak, hanem inkább erős férfiakra. Nagyon sajnálatos, hogy ebben a mi médiavezérelt korunkban ez az erős férfikép felülír minden programot, minden gazdaságpolitikát, minden társadalmi megújulási törekvést.
Megnyerni és elveszteni a választásokat PR kérdése lett. Egy férfias arcél, néhány agresszív mondat szinte mindent visz. Hol választanának meg manapság egy tolókocsis Rooseveltet, egy túlsúlyos Churchilt? - kérdezte Laci, és igaza van.
Az a helyzet, hogy ebben a nehéz világban igazából nem kellene, hogy politikai műmacsók irányítsanak. Hősök kellenének.
Talán ezért nem szeretünk mostanság politikáról beszélgetni. Ezerszer inkább megnézünk pár jó filmet. Abban a főhős legalább nem csak dumál, hanem teszi is a dolgát.

A szív kötelezői

Fényképezni nagyon nehéz. Tulajdonképpen ezt írja Bartis Attila is, annak ellenére, hogy az első mondata ennek éppen az ellenkezőjét látszik állítani. Persze a mondat, egy mondat, éppen olyan félreérthető, éppen olyan kontextus nélküli, mint egy kattintás a fényképezőgépen. Mert az írás éppúgy szöveget teremt, mint a fotográfia. Az egyik szövete a szóból, majd mondatból alkotott szövegtest, a másiké a fényből, árnyékból és a hordozó felület anyagából alkotott fénykép.
Mindkét tevékenységre képes bárki a környezetünkből, mégsem nevezzük fotográfusnak azokat, akik fényképeket készítenek, sem írónak azokat, akik szövegeket írnak. Fotográfusnak nevezzük viszont André Kertészt, akinek a képei december végéig még megnézhetők a Nemzeti Múzeumban.
Én nagyon sokáig azt hittem, nem sok értelme van elmenni egy fotókiállításra, ha a kiállított képeket albumokban is megnézheti az ember. Én nem hittem, hogy van különbség, a fény az fény, az árnyék az árnyék. Pedig tévedtem. De nem csak ezzel kapcsolatban, hanem még sok minden mással kapcsolatban is, ami a fotózás értelmét, lényegét, művészetét adja.
Mostanság, mióta alig írok papírra, a fotókat pedig nem hívatom elő, bocsánat, nem nyomatatom ki,  hajlamos vagyok elfelejteni, a fénykép és a szöveg is egy tárgy. Egy alkotás. Kézzelfoghatóság híján hordozó felületként az agy fehér vásznára vetítve. A fotográfia az elmúlt évtizedekben anyagtalanná lett, kézzelfoghatatlan művészetté, textúra nélküli bitvarázslattá. (A nyomtatáshoz szokott szöveg talán még tartja magát néhány évig.)
Nehéz jól leírnom, miért fotográfia egy háromszor négy centis papír, és miért éreztem mondjuk silány utánzatnak egy ugyanarról a képről a hetvenes években készült nagyítást. Azt hiszem, a textúra hiányzott. A papírnak a fény-árnyékba beleszőtt textúrája. A test.
Kertész képei a maguk teljes valóságában olyan katarzist generálnak, amire egy albumban aligha találunk rá. Hogy mitől nevet fel az ember hangosan egy kiállítóteremben a Jenő öcsém, mint Ikarusz című kép láttán, és mitől sírja el magát, ha a Washington Square-re néz, azt nehéz pontosan leírni. Minden bizonnyal ebben is Bartisnak van igaza, a kulcs a szeretet. Az élet fénnyel és árnyékkal papírba szőtt szeretete, amit ott és akkor, a kép előtt bárkinek át lehet élni.
André Kertész kiállítása a szív kötelező gyakorlata ezen az őszön.

palindrom...

...tegnap itt rövid időt, jártam és körbe.

Értelme pedig csak a teljesnek van mindig.      Talán......

A bánat nacionáléjáról

Ha a szerelmi bánatnak, és egyáltalán a bánatnak lenne nacionáléja, akkor az elég nagy valószínűséggel macedón lenne. Ezt azért merem viszonylag nagy biztonsággal állítani, mert már több, mint huszonöt éve van részem benne. 
Az ember tizenhat évesen persze nem látja át a bánatnak ezt a nacionálé dolgát. Gyanútlanul szeret bele egy jóképű macedón fiúba, és ahogy az tizenhat éves lányoknál elég gyakran előfordul, ugyanilyen gyorsasággal szeret ki belőle. De itt jön a képbe az emberi szívnek a földrajzi szélességi és hosszúsági fokokhoz való különös kapcsolódása. 
Hogy aztán a macedón bánat a hegyek miatt, a kulturális meghatározottság miatt, vagy a genetika miatt lesz sosem múló, azt ennyi év alatt sem sikerült kibogoznom. Életem végéig sem fog.
Tulajdonképpen ez volt az első dolog, ami eszembe jutott Milcho Manchevski filmje után tegnap este. Az Eső előtt persze nem erről szól, ennél sokkal többet tudott mondani ez a kiváló, Amerikában élő macedón rendező.
Hogy mit is mond a film... Ha ezt ilyen könnyen lehetne, hogy csak leírom két mondatban, akkor nem is lenne film. Vagy nem lenne muszáj megnézni.
Kevés olyan film van, amiben a kép, az elhangzott szöveg és a csend ilyen nagyszerűen kerül összhangba. Azt hiszem, az Eső előtt tulajdonképpen a macedón és az albán emberek életéről szól, de ezen keresztül minden ember életéről is. A kizökkent időről, és arról, hogy ha Hamlet már nem időszerű, hogyan lesz a kárhozat lakótársa a modern embernek, függetlenül attól, hogy Macedóniában vagy Londonban él-e.
Az egyes ember számára talán nehezen értelmezhető, balsorsnak gondolt fordulatok a film végére szépen érkeznek vissza egy nagy sorskörbe, ahonnan újra indul minden, élet és halál. A világnak ezt a kulturálisan predesztinált, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul ostoba, tökéletlen, de örök körforgását mutatja a film. A körforgást, amiből a Balkán épp olyan képtelen kiszakítani magát, mint a Nyugat.
A film hangulatát tekintve szerintem valahol a Méz és a Bábel között van. Lassú, gyönyörűen fényképezett, és az emberi kommunikáció gyakori sikertelensége vagy értelmetlensége miatt, állandó készenlétre, állandó értelmezésre kényszeríti a nézőt.
Nagyszerű, katartikus élményt nyújtó film az Eső előtt. Azt hiszem, még sok Manchevski filmet kell megnéznem. Például a Mothers címűt, amit majd csak decemberben mutatnak be Magyarországon.

Mahjong

Meg kell mondjam, hogy énnekem az ősz az kedves. Mert az ember már csak ilyen, hogy a halál közeledtére meggyőzően tudja mondani, hogy elmúlás, az őszre meg azt, hogy az direkte a sült gesztenye, meg a talp alatt illatosan rothadó falevelek miatt lett feltalálva. Hogy az Isten az egy ilyen széplélek na, hogy impresszionista festményekkel búcsúzik. És ebben azért van egy kis igaza, ha sok nem is.
Mindenki fél, mielőtt meghal, mondja a testvérem míg belém karol a temetőben, én meg, hogy jó lenne, ha majd velünk nem így lenne, és bólogatunk, de akkor még nem tudjuk, hogy a nagybátyánk éppen haldoklik, és majd délután mi is zsúrrettegünk egy kicsit kötelességformán, tanácstalanul, mert még a haldoklás sem biztos. Pedig az ember mindig azt várja, hogy legalább az.
Én azt játszom, hogy nem félek a haláltól. Isten meg azt, hogy hisz nekem. Számolom a köveim. A végén majd döntetlen lesz, tudom, de valahogy ki kell tartanom az örökkévalóságomig.

A festészetről

ahol csak az Ősz jár...

Kenyerekről

Szeretek kenyeret sütni. Ritkán van hozzá kedvem, de szeretem csinálni.
Születésnapomra kaptam egy kenyérsütő napot Z úrtól ajándékba, vagyis mint kiderült, tulajdonképpen egy nyolc órás táplálkozástudományi továbbképzést. Ismer már, tudja, hogy ez érdekel. Persze azt is tudja, ha egyébként delegált volna egy ilyen tisztatekintetű szittyákból álló klubba, az életben el nem megyek.
A nap végén elégedett és jóllakott voltam, és szépen halványult a délelőtti halálközeli élmény. 
Délelőtt ugyanis, míg kovászolódott a kenyér, egy növénynemesítő agrármérnök (mellékállásban hobbimessiás,) tartott előadást. Már első látásra megvolt az érzés, hogy nem lesz könnyű napom, de amikor olyan mondatokat hallottam, hogy 'A Jézus korabeli rendszert tudjuk így visszahozni.' meg hogy 'már a sumérok is tönkölybúzát kaptak az asztronautáktól', azt ne is említsem, hogy 'az eredeti genetikai kód egyre inkább előtérbe tör, egyre több ősmagyar születik' - hát itt elég erőteljesen kezdett rángani a bal halántékomon a  baromságot jelző ér.
Amit viszont ezen kívül mondott, amikről beszélt egész nap, az lebilincselő volt, érdekes is, megszívlelendő is. Tulajdonképpen azt mondta, amit múltkor abban az amcsi könyvben olvastam, mégpedig hogy ételt kell enni, nem élelmiszert. Sok érdekes dolgot említett, mint például, hogy milyen növényeket nem tanácsos enni, no meg hogy tessék otthon sütni tönkölyből, mert az rendkívüli módon ellenáll a fertőzéseknek, meg a sugárzásnak. És a legfontosabb, hogy csak olyantól vegyünk ételt, akit ismerünk, akiben megbízunk, és mi főzzünk, süssünk, mert amit a boltban kaphatunk, az nagyrészt nem embernek való étel. Azért ezt egy nagyvárosban nem egyszerű megoldani...
Aztán sütöttünk is, megmutatta, hogyan kell kovászt készíteni, meg hogy a hüvelykujjunk alatt lévő Vénusz dombbal kell dagasztani, mert attól megy bele a szeretet a kenyérbe. És hogy csak azelőtt szabad bevágni a kenyeret bortovaéles késsel, hogy betolnánk a sütőbe. (Ezt sosem bírom kivárni.)
Összességében tehát egy sütőtanfolyamon voltam, amit egy zseniális, ámde kissé zavart fickó tartott, és amit belengett az ősmagyar öntudat, no meg némi diszkrét világvége hangulat. Azt hiszem, a megszállottsága nagyrészt tiszteletreméltó.  Sok bölcs gondolattal lettem gazdagabb, a tetejéről meg lesöpörtem a hülyeségeket.