Ó, az az igazság, hogy nem tudom megállni, hiába szeretném, egyszerűen be kell számoljak az én nagyvárosi kiruccanásomról. Mert Nagypéntek ide vagy oda, van az az élmény, amiért megéri felszállni az utálatos IC-re még ilyenkor is.
Pedig a vonat indulása utáni percben kis híján megütött a guta, ugyanis csak egyetlen dolgot hagytam otthon, a netbookom aksiját, amitől a három órás út kínszenvedéssé változott, hiszen a netbookra letöltött párszáz oldal Spiró Fogságot (a papíralapút Zé úr kölcsönadta valakinek), terveztem olvasni az úton. Noteszt sem vittem, gondoltam, majd beírom a gépbe, amit akarok. Végül az okostelefonomra ugyan sikerült rátölteni egy kis olvasnivalót, de az fél óra után ki szeretett volna gyulladni... Hát így utaztam én Kelenföld állomásig.
Jó különben, praktikus, hogy a tesóm Budapesten lakik, ilyenkor megszállok nála, és rögtön át is értékelem az életem. Szicíliai rokonokra vágyom.
A kiruccanás célja persze nem valami nagypénteki családegyesítés volt, hanem alapvetően és majdnem kizárólag az A38-as kis összejövetel, ahol a VilágMa blogot író szerzők összetalálkoztak, hogy végre szemtől szemben is lássák egymást, és élőszóban is beszélgessenek egyet.
Én, azt hiszem, viszonylagos előnnyel indultam, mert Myrtille-t és Csepeli Györgyöt kivéve már mindenkihez volt szerencsém élőben, de Myrtille-lel már legalább neten beszélgettünk, szóval ő egészen ismerősnek tűnt, leszámítva, hogy a képei alapján hirtelen nem ismertem fel, amikor ott állt előttem, tehát nem borultam már bemutatkozáskor a nyakába. Ennek valószínűleg kifejezetten örült is. (Csepeli Györgyről nem is szólva, aki viszont sokkot is kapott volna, azt hiszem.) A többieket viszont, ahogy az nálam lenni szokott, nem kíméltem.
A rendezvény színvonalát emelte még a ruccolás-halas hidegtál, de a cseh sörfőzdék is kitettek magukért, merthogy az este folyamán alkalmam nyílt biodíszlet szerepemből adódó hozzáadott értékemet több pohárnyi Staropramenre váltani. Ugyanezen okból kifolyólag most sajnos képtelen vagyok mindazon szellemes és bizarr mondatokat felidézni, melyek megjegyzésére felesküdtem ott helyben. Na mindegy, a lényeg az, hogy szerintem mindenki jól szórakozott, legalábbis én így láttam.
Én biztos, mert rengeteg dolgot tanultam internetes izékről meg bigyókról, de azért azt alig várom, Myrtille megírja, hogyan kell kiszámolni, hány bit egy ember. És arra is fogadalmat tettem, az elkövetkező egy évben biodíszletként további hozzáadott értéket generálok a közös blogon, melyet egy esetleges újabb találkozó alkalmával további Staropramenekre és/vagy pálinkára tervezek beváltani.
És még három: 1. Indiáner táskája álomszép volt, de könnyű annak, aki gazdag asszonyként feszt színházba jár; 2. életemben először függetlenségi harcosként cigiztem egy szombathelyi liberálissal (yeah), 3. elfelejtettem megkérdezni Kapitány Gabitól, amit ezer éve szeretnék, hogy hol az a piros kabát, amit egyszer emlegetett.
Most ennyi, a délutáni fotótörténeti kínzattatásaimról Lucziferrel, és ennek létfilozófiai lecsapódásairól majd a VilágMa oldalon.
(Ja igen, hazafelé is vonattal jöttem, és basszus, Kunderát olvastam, de úgy, hogy most a Spiró szegény a sarokba van hajítva, én meg a lét elviselhetetlen könnyűségéről meg nehézségéről fogok vartyogni napokig. Nagyon könnyű belehabarodni egy férfiba, ez a helyzet.)
