Zene 1.

Február

Ma reggel már éppen olyan rezzenéstelenül néztem a hóvihart az ablakon keresztül, mint ahogy az ember tulajdonképpen a szenvedéshez is hozzászokik. Nem beletörődve, hanem ahogy a düh is tud a mély lélegzettel együtt az utolsó utáni kapillárisokon keresztül az ujjbegyig eljutni, úgy átitatódva a megmásíthatatlan gyűlölettel a hideg iránt. Egy gyilkos indulat nélküli keserűségével.

A napfény hiánya lesz, gondolom, a mesterséges fény lélekrombolása, ami így tudja a kedvetlenséget az ember agyáig rágni. 

Majd egyszer ilyenkor kapok infarktust. A tél dögeiből falatozó hiénapettyes februárban tömődik el az artériám kilátástalansággal. (A kilátástalanság vajon milyen vegyület? Zsírsav, gondolom.)

Nem hosszú már a tavaszig az idő, ha napokban számolom. Ha túlélésre kárhoztatott pillanatokban, legyőzhetetlen végtelen.

Nem lehet semmit sem csinálni. Aludni kellene. Csend kellene. Egyedül kellene lenni a világban. Télen mindig egyedül kellene lenni. 

A karkötőkről

Az elsőt nagyon régen kaptam. Két egyformát vettünk, és egymás csuklójára kellett kötni ahhoz, hogy amikor majd lefoszlik, akkor újra láthassuk egymást. Szép volt, egyszerű, fonott, testszínű bőr. Az ilyesmit hónapokig lehet hordani, ha az ember sosem veszi le magáról. Pár hét után pedig már pontosan olyan illata van, mint a saját bőrünknek; ugyanaz a szappanillat, ugyanaz az izzadtság.
Azt a barnát, emlékszem, jó sokáig hordtam. Aztán amikor elszakadt, a kívánság, a másik hiánya, mint a csomózásnál a bőr, szertefoszlott.
A karkötőben egyszerre van benne az oldás és a kötés. A ragaszkodás, a másik testének, lelkének, gondolatainak birtoklása, meg az elengedés, az önmagunk eloldása a másiktól. Van, hogy egy karkötőt kétszer, akár háromszor is vissza kell kötni, mire rendesen le tud szakadni.

Ezek nem azok a napok

Tulajdonképpen vége van a télnek még akkor is, ha tegnap éjjel kinéztem az ablakon, és nem ezt láttam.   Jövő héten állítólag olvadni fog. Az hiszem, mindenkinek elege van a télből.
Tegnap az utolsó orvosi körön is túlestem, szemésznél voltam. A bácsika, akihez évekig (évtizedekig) jártam, végképp nyugdíjba ment. Kilencven felé jár már, de mindig nagyon friss volt szellemileg, és legendásan jó szemész. Az utódja egy idősebb hölgy. Mondjuk kedves. Azt mondta, most már kellene olvasószemüveg, ha hosszasan olvasok. A test engedetlenségének újabb jele.
Mire minden orvost körbejárok, kezdhetem az egészet elölről.  Pedig beteg sem vagyok, mi volna, ha valami bajom lenne?
A diákok is huzatosak szegények a héten. Az egyik csapkod, a másik sír, a harmadik a padon fekszik üveges szemmel. Van olyan, hogy valaki egyik nap nem jön valamiért, aztán nem is jön többet. Egy fiú például nem akar iskolába járni. Bár még csak tizedikes, nagykorú. Nem lehet csinálni semmit, mondja az osztályfőnöke. Fene tudja, lehet, hogy nem is kell.
A kollégák is furcsák. Ki csendes depressziós, ki egyszerűen csak bolond. Bridge erélytelen, de legalább néha jó felé kapisgálja a problémák gyökereit. Az etikátlan viselkedést tetten érni is nehéz, meg megelőzni is. A gerinctelenek lázadónak állítják be magukat.
A márciust várom különben, leginkább azért, mert megyünk a teraszra. Addigra elkészül TSB meg VM névnapi ajándéka is talán. De ezt szeretem bennük. Ők ketten azok, akik soha, semmilyen körülmények között sem sürgetnek, nem szépelegnek, és nem bántanak. Majd ma ebédnél megcsókolom őket, VM-et különösen, mert neki ma van a neve napja.

Csipke

Elállt különben. És ahogy elállt, hirtelen az egész tél olyan törékeny lett.

Mindenféle

Olvasom az ÉS-t. Elég drága, de pár hónapja beláttam, hogy ez a lap is el fog tűnni a süllyesztőben, ha senki nem veszi meg papír alapon. Most meg már nem is lehet a neten mindent elolvasni, csak akkor, ha előfizet az ember. Érthető, csak így nem lehet többé belinkelni az írásokat. Nem tudom, hosszú távon melyik a rosszabb, mert biztos több fogy most a lapból, de szerintem így kevesebben olvasnak egy-egy jó írást.
Mindegy, nem az én döntésem, nem az én felelősségem. Azért kár, mert most nagyon szívesen idelinkelném a kedves Tatár György írását. Könyvajánl, Peer Gideon könyvét, Ja és még valami címmel. Nem ismerem a szerzőt, de kedvet kaptam hozzá. Tatár egyébként még azt is mondja a cikkben, hogy Magyarország kivándorló-ország. 'Kivándorló-országnak azt nevezzük joggal, ahonnan ezek a melegszívű nevetések ragadnak vándorbotot.' Igaza van különben. A könyvet majd elolvasom, ha sikerül megszerezni. De azért jobb lenne, ha Tatár György többet szólna. Pedig, emlékeim szerint, sokat, szívesen és jól beszél. Az is milyen régen volt...
Még a Bartist olvastam ki az újságból. Egyelőre. Ő mindig jól ír, csak nem mindig olyan jókat.
Különben hétvégén próbáltam olvasni az olvasóköri 'kötelezőt' is. Már megint egyszerre két könyvet olvasok, ami elég nagy hülyeség. Becsapnám az időt, ha lehetne, mert nagyon szeretném a kedves ismeretlentől kapott agyféltekés könyvet is gyorsan elolvasni, de nincs időm. Hacsak nem lesz hószünet. Egyáltalán minek kell kimozdulni???
Közben a vilag.ma oldalon az időről, meg az algoritmusokról egy ted előadás nyomán.
Új hét. Hideg, havas. Azért túléljük. Ha eláll a havazás, talán fotózni is lehet. Meglátjuk.
Ja igen, és ezt még nézzétek meg, Cippo film noirba rendezett szupernyolcas jeges Dunáját. Nagyon jó. Katt.

Hideg

Hideg testet a fagyott földbe. Jégből lettél, jéggé leszel.
A halál könyörtelenségét az élni akarásé győzi le. Az élni akarásét az illem és a gyász.
Csákány kell, nem ásó, gondoltam. De nem kellett, elég volt az idő kérlelhetetlen logikája, hogy az anya előbb hal, mint a lánya. Halálművek normál üzemmenet. Csak gyereket ne kelljen temetni.

'Ti jól vagytok, az a lényeg.' Nekem az a lényeg, neki meg mindegy, egy év után is fekete. Tizenhat évig szerette a fiát, és soha nem fogja nekem megbocsátani, hogy az enyém még él. Megölelem. Hideg.

Az ember magát is mindig eltemeti kicsit. Koporsó, szemfedő, sírgödör. Szokni kell.

Amíg az ember eszénél van, addig kellene mindent elgondolni, mert a betegség, a fájdalom, az öregség elhomályosítja az elmét. Én nem akarok zokogást, és hideg földet. Mulatságot akarok. Porból lettem, porrá legyek. Időben le kell írni, mert aztán az ember megsajnálja magát.