A pofonokról

Azt olvasom szerte a hírportálokon, egy fiatalember leparasztozta a vidéket úgy an blokk. A dolognak van előzménye is, hiszen a fiatalembert Pécsett egy koncertje alkalmával valóban pofán vágták.
El lehet ezzel a hírrel kapcsolatban gondolkodni elég sok mindenen, hogy egyrészt aki a művészi produkciójának érdekességfaktorát úgy látja jónak fenntartani, hogy minden egyes koncertje alkalmával lesmárol egy lányt, az ugye kicsit azért egy kicsit gyengécskének tűnik, (lehet, hogy nem az persze, és ennek van valami mélyen művészi mondanivalója), másrészt azt is jelzés értékűnek vehetjük, hogy a 'vidék' nem olyan megértő, mint a felvilágosult főváros művészetekben jártas nagyvilági közönsége.
Most egy pillanatra tekintsünk el attól, ki a bunkó ebben a történetben, mert nem ismerem a feleket, és nem is ez a lényeg. Nézzük egy kicsit általánosabban a jelenséget, mert szerintem van relevanciája az egész mai magyar társadalmi közhangulat szempontjából.
Ha nagyon lecsupaszítom, mi történt, akkor azt kell mondanom, van egy magát isteni szerepben látó ember, aki túl régen saját magánigazságai alapján felépített világban él. Ez az ő világa, szerinte ez a lehető világok legjobbika. Van ilyen. Ebben a világban ő Isten, lábai előtt hevernek az alsóbbrendű lények, akiken átgázolva Ő megvalósíthatja az önmaga által felépített Rendet. Aki ebbe beleszól, aki ez ellen lázad, gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással, az az Ellenség, a Sátán maga.
Ma Magyarországon sok ilyen ember él.
Amíg az önmagát Istennek képzelő egyén nem rondít bele a közösség életébe=nem óhajtja saját világát egyedülinek, másoké felett állónak elismertetni, nincs is baj. De általában nem ez a helyzet. Ez a fajta világlátás igen hamar átalakul. Ingerültségből, intoleranciából paranoiává.
A paranoia persze betegség, a lélek betegsége, melyet jó esetben értő emberek igyekeznek gyógyítani, enyhíteni. Nem ilyen jó esetben a türelmetlen, és pszichológiailag képzetlen átlagember, a köz egy hatalmas pofonnal kúrál. Minél nagyobb a paranoiás által birtokolt hatalom, annál nagyobb a pofon.

Élet-képek

A fotózás válasz az ember halhatatlanság iránti vágyára. A világ és benne az ember megörökítése évezredes hagyomány, tiltakozni felesleges. Lehet ebből művészet, ami jó. Lehet ebből emlék, ami jó.
A fénykép lehet öröm a szemnek és a léleknek, és lehet emléktárgy, ami alapján felidézhető lesz majd egyszer egy ember, aki már nincs közöttünk.
Ha a művészet érdekel minket, és megtanultuk tűrni a stresszt, ha megértőek tudunk lenni a Művész gyengeségeivel szemben is, menjünk fotókiállításra. (De vigyünk elemlámpát azért.) Ha csak a világ mulandóságán akarunk merengeni, nézzük a Fortepan képeit vagy adjunk tanítványainknak projektfeladatot.
Én mindent szeretek, ami fotóval kapcsolatos. Két csoportomnak is az az otthoni feladat jutott, készítsenek házidolgozatot egyik nagyszülőjükről fényképes illusztrációval. És bármennyire is tudom józan ésszel, hogy öregszem és szentimentalizálódom (uh!), képes vagyok elbőgni magam, amikor azt olvasom a 84 éves nagymama unokájának szedett-vedett angol mondatai között, hogy 'My grandmother is everything to me.' (A nagymamám a mindenem. ) Ez a most 84 éves asszony, aki szülők halála óta, immár tizennégy éve, neveli az azóta szép nagyra nőtt leánygyermeket, aki megtanította őt olvasni és írni, a kissé elmosódott, beszkennelt képeken egyszerre a világ legszebb nagymamája lesz számomra is.
A kép, ha tud, lehet művészet. Ha nem tud, lesz belőle emlék. Egy élet emléke, ami mesékben élhet tovább.
(Kicsit sajnálom, hogy nincs arra lehetőség, olvasni lehessen azokat a szép és megindító történeteket, amiket projektmunka címén kaptam. )

Szonett

Szonettet, mint tegnap kiderült, nem csak papírra lehet írni, lehet azt filmszalagra is. Mi más is lenne akkor mára, megemlékezni a nagy költő születésnapjáról, mint egy édes, bús szerelmes celluloid-szonett.
A film, mint a fotó, ezerarcú művészet, ahol az igényességre, a szépségre nem egyetlen recept létezik, inkább zavarba ejtően sokféle.
Wong Kar Wai hongkongi rendező valami olyasmit tett a filmszalaggal, amit én eddig csak francia rendezőtől láttam. Addig tekergette, szeretgette a celluloidot, míg az már nem is hasonlított magára többé, hanem lett belőle örök vízfolyam, kristályszalag, zene. Nehéz ezt megfogni.
A Szerelemre hangolva olyan film, amiről nehéz jól írni. Története alig van, a címből várhatóan egy nő és egy férfi egymásba szeret, és igen, de tulajdonképpen ezen kívül a vásznon alig történik valami. Ha nagyon megszorongatnának, talán azt mondanám, a film arról szól, hogyan kezdődik a szerelem, és hogyan lesz az ember örök titka az, ami más fülébe soha be nem juthat.
Olyan finoman fényképezik a két főhőst, Chan asszonyt és Chow urat, amilyen kímélettel csak két szerelmes ember tud egymásra nézni. Az ő bontakozó érzelmeiket, és ennek az érzelemnek a későbbi alakulását követhetjük 98 percen át, de mind a 98 perc aranyat ér.
A két színész, Maggie Chaung és Tony Leung Chiu Wai hibátlan alakítása, a csodálatosan összeválogatott zene, a káprázatos ruhák, a zseniális megoldás, hogy két meghatározó jelenetet, a viszony kezdetét és a szakítást, a két főszereplő icipicit eltérő nézőpontjából vettek fel, nos ez mind-mind azt szolgálja, hogy meg lehessen érteni a megérthetetlent, el lehessen mondani az elmondhatatlant: a szerelmet.
Mi ez, ha nem költészet?
Ez most, azt hiszem, nem filmajánló. Shakespere szonettjeit sem ajánlja az ember. Csak azt mondom, meg kell ezt a filmet nézni mindenkinek, aki volt valaha szerelmes.

Az első és az utolsó előtti

Megfigyeltem, hogy a szünet, legyen bármilyen hosszú is, első és utolsó előtti napja édes. Az ember már csak olyan, hogy beosztással él, az örömöt, a tennivalót, a pihenést, az előre bosszankodást is mind beosztja, a tanárember meg még ehhez a beosztáshoz a szünetek napjait is hozzáigazítja. Nem kénytelen, gondolom, lehetne másképpen is, de így alakult.
Az első szüneti nap a békés, hosszú kilégzésé. Az első az a nap, amikor alkalom nyílik a lábfej vagy a kézfej ébredés utáni tanulmányozására, feltéve, hogy az embernek szerencséje van akkor kelni, amikor már világos van. Ha villanyt kell kapcsolni, valami odalesz ebből, de akkor is az első nap nézőpontjából a szünet mégiscsak végtelennek tetszik.
Az első napon az ember a feltámadásban hisz.
Az utolsó előtti nap más. Bárhogyan is telik, egész napos semmittevéssel, vagy épp ellenkezőleg, tevékenyen, még nincs benne az a belefeszülés, mint az utolsóban. Az utolsó előtti nap az a szép hosszú kilégzése a szünetnek, ami végül este egy sóhajba fut ki. A vége van, de szerettelek sóhajba.
Ez a nap még a szereteté, a nem megbánásé, a megbocsátásé, a világon való megosztozásé.
Az utolsó előtti napon az ember az örök életben hisz.

Kamra

Néha érthetetlen, az ember miért vágyik olyan csendre, hogy az ujjperce is belezsibbadjon, hogy a levegő is megálljon kilégzés után a következő belégzést már nem kívánva. Nem nagyon lehet megmagyarázni. Se pillanatnyi rosszkedvvel, se semmivel.
Csak ülni kellene ebben a csendben, nézni a tuják tetején a reggeli napfényt, kellene persze,  vagy hát jó volna a háttérbe egy vízfelület csillanása is, meg egy völgy hossza, amin végigfutna  a tekintet, de az nincs. Se tó, se völgy. Spájz van.
Az embernek ilyen mélycsendben lehet odabent rendszerezni, rakosgatni. Azt mondják, a félelmeket külön-külön kicsi csatos üvegekbe kell elzárni, hogy egymással semmiképpen ne léphessenek reakcióba, az örömöket pedig, mert ilyenkor van idő pepecselni velük is, érdemes kirakni a polcokra, egyiket a másik mellé, címkével kifelé. Vigyázva, szenvtelenül kell őket kirakni, nehogy gyanút fogjanak, nehogy azt higgyék, fontosabbak vagy veszélytelenebbek a félelmeknél.
A csalódásoknak anyám szerint sűrű fonatú kosárban a helyük a földön, de fedelesben, ne mászkáljanak kedvükre akkor sem, ha a csend már odalesz.
A szerelmeket csak akkor érdemes a kamrában tárolni, ha már túl vannak a tartósításon. Ehhez a szenvedélygyümölcsöt cukrozzuk le, hagyjuk állni egy ideig, majd zselésító anyaggal forraljuk fel, és főzzük kis lángon a használati utasításon olvasható ideig. Még forrón töltsük nagyon tiszta üvegekbe, aztán egy (vagy több) éjszakára tegyük dunyha alá. Ha teljesen kihűlt, tegyük végleges helyükre őket, a polc bal oldalán, szívmagasságban.
Romlékony holmit, múló haragot, ijedtséget, flörtöt, ne tároljunk a kamrában. Csak keveredést okoz.

Mert örökkévaló az Ő kegyelme