Levelek

Drága Sándor,


Te jó ég, de régen írtam Magának! Egy teljes éve. Neheztel? Ne nehezteljen. Ha ritkán is, de írok, mert látja, tanulok. Nem tudok azzal dicsekedni, hogy az egyetlen nője vagyok, aki tanulékony, de nem számít. 
Emlékszik? Egyszer azt írta nekem, a túladagolások adják a mindennapi élet tragédiáit. Most akkor én aluladagolom magam Magának, jó? Remélem, most elégedett.
Nem, nem bosszantani akarom. Tudja mit? Elismerésre vágyom. Milyen tragikus az, hogy éppen a Magáéra, akitől ezt sosem fogom megkapni. 
Nem írtam még, hogy olvastam a Római történeteit. Tudja, hogy az első könyve, amit legalább ötször vágtam a sarokba? Mondja, hogy csinálja ezt? Hogy ennyire tudja minek örülök, és mi idegesít halálra. Mióta ismer engem ennyire?
Velem nem sok történt az elmúlt egy évben. Olvasok, írok, beszélek, és a legutóbbi levelem óta csak egyszer költöztem, viszont egészen hozzászoktam az új nevemhez. De azért ne bízza el magát, ehhez kivételesen semmi köze. 
Jól van, ugye? Azt hiszem, Magának nem hiányzik az itteni felfordulás. De tudja mit? Nekem meg hiányzik Maga. Minden évben egy kicsit jobban.
Sándor, vigyázzon magára. Egyszer még játszania kell nekem valamit attól a Johanntól, akiért annyira odavan. Ígérje meg nekem!
Addig is ölelem.


Izabella

Korai tavasz

Én úgy szeretem nézni a világot,

hogy közben észre sem veszi,

mi tetszik benne olyan nagyon.

Én úgy szeretlek nézni,

hogy közben észre sem veszed,

mi tetszik bennem olyan nagyon.


Bocsánat. Nézzük el nekem a lírai bejegyzéseket. El fognak múlni.

Mihálynak szeretettel

Csak nehogy már nyomtalanul múljon a nap, az egyetlen az évben, amikor minden emberi számítás szerint egyidősek vagyunk.

Isten éltessen Vitéz Mihály, Te hackerek gyöngye, a végtagspecialisták majdnem unikuma, megbízható társam a feledékenységben és a komódszerelésben!

18

Akármi is történik az emberrel, az életben azért vannak olyan pillanatok, amelyeket nem koptat meg az idő. Ilyen az én életemben a 93-as BL döntő utáni éjszaka. Meleg volt, jól emlékszem, egész nyáron is, meg még szeptemberben is.
Éjjel kettőkor ébredtem, gyorsan lezuhanyoztam, aztán szóltam Zé úrnak, hogy mennem kell. Félálomban csak annyit mondott, ott a slusszkulcs a konyhaasztalon ... Persze mire kimondta, fel is ébredt, és már kapkodta is magára a ruháit.
Éppen tizennyolc éve ilyenkor pedig ott hunyorgott a lámpafényben egy hosszúkarú, hosszúlábú lányka. Nem sírt egy pillanatig sem, nagy szemekkel pislogott, és nyálbuborékokat fújt a doktor kezében. Kicsit aggódtunk, hogy miért nem sír, de akkor a drága jó doktor azt mondta, ne izguljunk, majd otthon. Ezzel az egy bölcs mondatával nyolc hónapi álmatlanságra predesztinálta a családot.
Eszter már akkor nagyon szép volt, és már akkor nagyon egyedi módon látta a világot. Egyik sem változott tizennyolc év alatt semmit.
Ma nagykorú lett, de ő az a gyerekünk, aki mindig önállóan döntött, mindig vállalta a felelősséget azért, amit tett, és soha nem engedett beleszólást senkinek az életébe. Hogy úgy mondjam, mindig is önálló kis szigete volt a világnak, úgyhogy a mai nap legfeljebb annyiban változtat a dolgok állásán, hogy mától legálisan is vehet sört magának, ha éppen ahhoz van kedve.

:)

Adjon az Isten neked annyi szeretetet, amennyit én kapok tőled. Isten éltessen TSB!