Posta scriptum

Jó, elmesélem, mert lehet belőle tanulni erről a jógadologról is, meg a relaxációról is, meg az energiákról is. De arra kell vigyázni, hogy nem lesz kedves.
Szóval én türelemmel voltam egy ideje, pedig már egészen elbódított ez az új szerelem, ez a kis hercig netbook, amit kinéztem magamnak. Az iskolai magammal hurcolós notebook ugyanis már igencsak viharvert, meg akkora, hogy minden reggel megkérdezi a postás, végképp az iskolába költözöm-e, és rohadt nehéz is. (Öööö, ez utóbbi persze nem baj, mert egyébként marhára edzett vagyok, és nem is fáj a vállam tőle, ááá dehogy.) A lényeg az, kinéztem egy kis netbookot, hogy majd azon fogom a bejegyzéseket bejegyezni, meg ilyen-olyan magvas gondolatokat képernyőre vetni, miközben van az vagy egy kiló és még be is fér az új ikejafemili hátizsákomba. Nem is volt semmi baj, mert életemben először önerőből terveztem beszerezni egy technikai izét, nem kellett hozzá családi támogatás. Ha a nyugdíjamat az államnak ajándékoztam, gondoltam, ennyi hmm kompenzációt megengedhetek magamnak, és a reálhozamomból megvásárolom.
Ennek megfelelően nézegettem a neten a típusokat, és türelmesen vártam a postást. Vártam-vártam, de nem jött.Érdeklődtem a postán, de kedvesen mosolyogtak, hogy nem dehogy, nem küldtek nekem semmit. Aztán költöztünk, de elővigyázatosságból kint hagytuk a nevet a postaládán az új lakóval egyeztetve, hogy nehogy megzavarjuk a királyi posta olajozottan működő gépezetét. Semmi.
Ma türelmem végére érve felhívtam a biztosítót, mert az elszámolást megkaptam, csak a pénzt nem. Komoly IQ gyakorlat után (ezt a telefonközpontot használja a CIA az ügynökök kiválasztására) az ötödik hívásra (remélem 600 forint per darab) élő emberrel sikerült kapcsolatot teremtenem. Mondom a kedves hangnak, nem vagyok én türelmetlen, nemazér hívom, csak már a sánta Pista bá is elitta a reálhozamát a sarki Kopasz Kutyában, nem kellett volna nekem ezt már megkapni? A mosolygós hang aztán mondta, hogy de, nagyon meg kellett volna, mert augusztus kilenc körül postára adták. De nem köll izgulni, tessek bemenni a postára, és kérdezzek rá.
Pénteken persze nem kellene az embernek dolgokat intézni, mert pénteken ez az egyhegyűség nem annyira megy már, meg a légzés se, legalábbis délután ötkor, mert reggel még egészen békésen sikerült csereberélni a gázokat a nappali szőnyegén, csakhát azóta ugye volt káosz minden mennyiségben, meg vezetés a zsúfolt úton, meg kiskorúnak cipővásárlás, meg két csacsogó harmadikos a hátsó ülésen ... Mindegy, mert ugye az energiák.
Postán ablak mögött ügyfélfogad a nő. Még mosolyog is, benne is megvan ez az egyensúlyratörekvő szándék. Mondom érdeklődöm, mondja, keres. Elnézően mosolyog, hát nem, dehogyis van itt. Mondom, akkor keressük meg esetleg ebben a szép nagy postai elektronikus univerzumban. De azt nem lehet, mert ahhoz kell a szám, és a szám szónál már egy kicsit morcos, és mintha egy cseppet vicsorítana is, hogy a kurvaanyámat kötözködök itt pénteken a szaros száztizenháromezremmel. Nem tétovázom, üdvözült mosollyal tolom elé a postai azonosítót. Erre aztán már a két középső homlokráncolásba kiül egy izzadságcsepp, és a hátsó örlőket kicsit összeszorítva mondja, hogy ez nem elég.  Nagyon uralkodom magamon, hogy ne olvassa le az arcomról a gyanút, hogy azért van így kiakadva, mert simán lenyúlta a pénzem, és elmentek a Sanyival Egyiptomba, és tisztességtelenül még azt is gondolom, hogy peeersze, mert a Sanyi se dugta volna meg soha, ha nem fizeti be erre az útra, de ráadásul még egy normális orgazmusra sem volt képes, mert feszt azon izgult a szerencsétlen, hogy megcsípi a maláriaszúnyog, pedig az ott a négycsillagosban elő nem fordulhatott, és az a szemét Sanyi, amikor lement a bárba, hogy megkeresse, ott fogdosta azt a kis német kurvát, pedig ő csak annyit mondott, hogy migrénje van, és kér egy fél órát egyedül.
Milyen öt szám? Eddig mindig elfogadták minden postán. nincs több szám, ezt a postától kapták. Nem érti, hogy nem elég? Mit nem ért ezen? 13 számot kér a számítógép. Hiába ütöm be ezt a nyolcat. De értse meg, hogy nincs több szám. A picsába, keresd már te is azt a gyürmölőt bazmeg, akarnám mondani neki Cippótól idézve, meg nevetve egyet, hogy ne már, hogy ez egy misönimpásziből, jó nem egy Mol-pakett ára, de akkor is!
De péntek van, kurva melegem van, haza szeretnék jutni végre, először a héten hat előtt, és igen, még a kibaszott netbookot is szeretném megvenni. És már nem tudok türelmes lenni, meg lélegezni, meg koncentrálni legbelülre, hanem szeretném azt ordítani az arcába, hogy ha már lenyúltad a pénzem, remélem, legalább egyszer az életben jól megdugtak, meg hogy azért egy hűtőmágnest bazmeg hozhattatok volna.
De annyi erőm még van, hogy csendben legyek és gyorsan kijöjjek a postáról. A biztosítós megígérte, hogy hétfőre még az utalást intéző Szabóné leánykori igazolványkép azonosítóját is előkeresteti. De a postásnőhöz vissza kell mennem, mert ő minden titkok tudója. Asszem hétfőn már a Gorcsevvel megyek.

Légből kapott

Nagyon nehéz csak befelé figyelni, mert az ember nehezen tudja kizárni az érzékszerveit. Ezt mondta tegnap este a jógaoktató, aki ez alkalommal személyre szabott foglalkozást tartott Emmának és nekem. Nyilván új még az őszi órarend, nem esett le mindenkinek, hogy fél hatkor is lehet menni. Igaz, ezt dinamikus jógának hívják,  leginkább a légzésről volt szó, és összesen talán ha 4-5 testtartást csináltunk végig, viszont ehhez járt maximális figyelem, meg elméleti alapvetés is arról, mi a lényeg.
Nekem nagyon szimpatikus ez a nő. Sosem türelmetlen, mindig érdeklődő, megfontolt és ... azt hiszem, rá még Weninger is azt mondaná, hogy jógi.
Lélegezni tanultam tehát tegnap, de nagyon nehéz volt. Jó, persze, valamelyik jógalégzés ez, meg nem mondom a nevét, nem valami kis oxigén be, kis széndioxid ki, de akkor is. Miért nem tudok én lélegezni?
Egyhegyűség, mondta a jógi. Mint amikor befűzöd a tűbe a cérnát. Egyelőre szétszaladnak a gondolataim minden másodpercben. Majd gyakorlom.
Ha az ember úgy tud élni, hogy önmagára koncentrál, akkor el tudja dönteni, mire szán energiát. Mármint egy adott helyzetben valamin felhúzza-e magát vagy nem. Ha találkozik egy emberrel, akkor abba a kapcsolatba tesz-e energiát vagy sem.
Ma ezt fogom gyakorolni az iskolában. A légzést, meg ezt az energiadolgot, meg hogy egyhegyű legyek, meg ... Tisztára mint a kis Vuk. Nem baj, tanulni nem szégyen. Sőt. Ettől a nőtől érdemes.
A jógafoglalkozásnak több eredménye is van mára. Aludni ugyan megint nem tudtam, de most már teljes bizonyossággal tudom, hogy a hátsó bordák között is vannak izmok, amik tudnak fájni. És bár az óra után elszívtunk egy cigit Emmával, ma reggel az jutott eszembe, hogy hamarosan eljön az idő, amikor nem fogok többé rágyújtani. Jobb lélegezni, mint cigarettázni. Meglepő.
Más nincs, az iskolai káoszra nem pazarlok írási energiát ma. Gofrinak viszont születésnapja van, szóval őt Isten (vagy Buddha :) ) éltesse. Az ajándékáról készülő fényképet majd egy kicsit később beteszem valami gyűjteményes-kézműves-freestyle bejegyzésbe TSB párnájával egyetemben.

Szegény Bridget táborzáráskor

Kedves kollégák, Kedves Én!
Ismét az az öröm ér mindannyiunkat, hogy itt lehetünk Velem. Remélem pihentetek, és élveztétek a nyári vakációt úgymond, mert én mondjuk sokat dolgoztam nyáron is, szóval bekövetkezett, amitől tartottam zárójelben. Még szerencse, hogy most már ti is itt vagytok, úgyhogy azt azért meg tudom ígérni, hogy ez a dolog változni fog. Mindenkinek sokkal többet kell dolgoznia, de sebaj, én majd úgymond ellenőrizlek titeket.
A fenntartó részéről úgymond forráselvonásra került sor, úgyhogy átszervezéseket eszközöltem, részint kirúgtam azt az egy embert, aki igazán hatékonyan tudott foglalkozni a nehéz helyzetben lévő diákokkal,  őt most úgy hívom, hogy vezéráldozat, mert ezt egyszer olvastam valami cikkben, részben pedig sikerült úgymond megfélemlítenem néhány kollégát a zárójeleimmel.
A diákok létszáma csökken, és ha ez marad úgymond idézőjelben a tendencia, rosszul fogom érezni magam. És ha én rosszul érzem magam, akkor ti is. De hát ez nem is kell mondjam. De megoldom ezt is, majd nem bukik annyi gyerek. És a nyolcadik osztályosok beiskolázásának úgymond gerillamarketingjét el is kell kezdeni.
Az iskola szervezeti átalakulását modelleztem (utasítottam a számítástechnikai szolgáimat, hogy csinálják meg), na most itt az a kocka nem azért van feljebb TSB, a tiéd meg lejjebb, mert hogy hierarchia, hanem azért, hogy a négyszögekből kijöjjön a kör. Az ellenőrzési jogkört és a következményeit természetesen mi hajtjuk végre ketten a helyettesemmel.
No, akkor szavazzunk az SZMSZ módosításáról. Ki van ellene? Senki? Akkor egyhangúlag elfogadtuk. Milyen tartózkodás? Most az mit jelent ebben az esetben, hogy tartózkodsz? Kifejtenéd? Na mindegy, szerintem a tartózkodást úgyis hamarosan eltörlik.
Akkor nézzük az éves munkatervet. Nos, ahogy látjátok is, az első félévben letudódik a szakmaiság, azért javasolták páran, hogy legyen ez a projekthét. Ez a javaslatom, és ez az elvárás is, úgy gondolom. Hogyhogy nem tudod, hogy mi ez? Ez az, amit én találtam ki, hogy legyen dolgotok második félévben is. Majd létrehoztok valami terméket idézőjelben. Mi nem világos? Nem beszéltétek meg? Mindegy, majd később megfélemlítem a munkaközösségetek vezetőjét. Most menjünk tovább.
Ami a vezetést illeti, egy fővel kevesebben vagyunk ettől a tanévtől, de én hiszem, hogy ez csak átmeneti dolog, mert szerintem jövőre úgymond részben meg tudjuk duplázni a tanulói létszámot. Persze ehhez jó sokat kell majd dolgoznotok. Most tehát szűkebben vagyunk, de arra gondoltam, a helyettesítések esetében átláthatóvá kell majd tennünk egy személynek ezt az automatizmust. Úgymond idézőjelben. Mindenesetre Vera Drake, bár már nem igazgatóhelyettes, bent marad az irodában, és ott fog minket szolgálni.
Ami a pályázati nyereményeinket illeti, azt már kitaláltam, hogy fogjuk november végéig idézőjelben elkölteni.
Nos mi is van még, amit felírtam? Ja igen, ennek a tanévnek a során ennek is fel kell úgymond állnia. Mit minek? Ja? Nem tudom, gondolom mindennek, ami csak elképzelhető úgymond ebben a témában.
Akkor végül csak annyit, hogy nehéz tanévetek lesz, de hamarosan a százéves centenáriumot fogjuk ünnepelni, ami rengeteg munkát jelent majd nektek. Az a kérésem, hogy ha van egy kis szabadidőtök, és nem tudtok magatokkal mit kezdeni, akkor gondoljatok az iskolára. És rám is, mert én vagyok úgymond idézőjelben a főnök.
Akkor most akit le kell basznom valamiért, az mindjárt jöjjön is az irodámba. A többiek meg használják ki a törzsidőt, és nézzék a falat, mert később visszanézem a kamerán, hogy ki ment el korábban.
A bejegyzés viszonylag nagy része szó szerinti idézet. (Az úgymondok és a zárójelbenek teljes egészében.) Az érthetőség kedvéért azonban kénytelen voltam néhány mondatot beleírni.

Ilyen a popszakma

Ma, két hónap várakozás után, végre bejutottam a menedzseremhez. Most bárcsak azt mondhatnám, megérte ennyit várni, de sajnos egyelőre nem vagyok benne biztos.
Persze időpontra kellett mennem, ami a nap közepét találta telibe, de most éppen nem bántam, hogy két és fél óra Bridge-maraton után leléphettem egy kis időre. (Hogy milyen hajhullató ötletekkel és ötlettelenségekkel állt elő a két és fél óra alatt, azt majd egy másik bejegyzésben egyszer, ha lehiggadtam.)
A recepción kis dulakodás és néhány mosolygós (de szigorúan elfojtott) káromkodás után sikerült átverekednem magam, és tényleg alig kellett 20-30 percet várakoznom az előre kapott időponthoz képest, már bent is voltam a Nagyon Nagy Menedzser irodájában. Hogy Nagyon Nagy, azt onnan lehet tudni, hogy hány apród sürög körülötte, és mosolyognak-e. Értelemszerűen minél több, és minél kevésbé, annál nagyobb emberrel van dolgunk.
A fickó az asztal mögött ült, és természetesen nem engedte meg magának azt a luxust, hogy mosolyogjon. Vérbeli profi, na. Egyébként ránézésre és a neve alapján is a sportvilágból igazolt át a popszakmába, úgyhogy betudom a mosolytalanságot az adrenalinhiánynak. Nyilván agyára megy, hogy naphosszat üldögél.
Miután tüzetesen átnézte a papírjaimat (1 perc), és feltett egy kérdést, miszerint ki vette észre a pajzsmirigyemen a göböt, (fél perc), hosszasan bámulta  a nekem háttal lévő monitort és néha gondterhelten kattintott néhányat az egerével (15 perc). Már ott voltam, hogy mondom neki, nem kell úgy mellre szívni, ha nem jön ki a Fekete Özvegy, mert van, hogy én is lejátszom 5-6 partit, mire ki tudom rakni, de inkább csendben üldögéltem, mert ne vágja el az ember magát a menedzserénél mindjárt első alkalommal.
Aztán teljesen váratlanul felállt, odasétált hozzám, megtapogatta a pajzsmirigyeimet, bólintott, és komótosan visszaült. Ez volt a szakmenedzseri ellátás része a látogatásnak. Röviden vázolta a közös együttműködésünket, amiből kiderült, egyelőre nem én vagyok a fő kliense, konkrétan legrosszabb esetben is csak egy év múlva kell találkoznunk, addigra meg csak belejön az aknakeresőbe is. Majd levelezni fogunk. Yeah! Én elküldöm neki emilen a laboreredményeimet, mert sajnos nem látta őket a rendszerben (Valamér belenyúlt megint), ő meg megírja, mi legyen a következő sikerszámom. Ha nem írna két héten belül, hívjam a mobilján, mert megadta. Értem? Értem. De olvassam el, amit leírt. Hazudik ugye, mert nem is ő, hanem az apródnő. De menjek ki, kint olvassam, aztán ha nem értem, jöjjek vissza. Ez fájt. Most ez mi? Attól, hogy szőke vagyok... Madonna is volt szőke.
Odakint olvasgatom a papírt, amin az áll, legrosszabb esetben is csak egy év múlva kell látnom. Jó esetben két év múlva. És küldjem el a laborleletemet emilen, amire két héten belül válaszol. Ha nem válaszol, hívjam fel telefonon. Aláírás: Nagyon Nagy Menedzser.
Gondolkodtam egy percig, hogy mi legyen, dobjak-e neki egy üzit a Facebookon, hogy értettem ám mindent így harmadszorra is, de aztán annyi volt a várakozó popsztár, hogy hagytam a fenébe. Meg nem akartam megzavarni pasziánsz közben, még elnézi a lapot. Majd írok neki inkább, ha meg nem válaszol, felhívom mobilon. Ilyen jóban vagyok a menedzseremmel.
(Azért meg kell mondjam, kicsit sajnálom, hogy a szép Lendvai doktor nem lett menedzser. Őt ezerszer szívesebben hívogatnám mobilon.)

A kilátástalanság művészete földközelből

A művészet, bármiféle legyen is az, nagy dobása, ha az alkotó a hétköznapokat, az élet mindennapos történéseit manírok, felesleges műérzelmek és hisztériás nagyjelenetek nélkül képes ábrázolni. Mindenféle művészeti ágban akad, aki erre képes. A filmművészetben is vannak olyan rendezők, akik többmilliós látványkiadások nélkül is tudnak olyat mutatni, amitől azt érezzük, a film nem felesleges műfaj. (Nem a látványos filmek ellen beszélek most, hanem a a kevésbé látványos filmek mellett.)
Ryan Fleck olyan rendező, aki a semmit teszi művészetté a Fél Nelson című filmben. Persze nem fogalmazok jól, nem a semmit mutatja, hanem olyan kilátástalan életeket tud ábrázolni, amelyek hétköznapi nyomorúságukban is képesek katartikus hatással lenni a nézőre.
Nem is tudom, már a film főhőse kifejezést sem nagyon érdemes használni, ha a film meghatározó karakteréről, Dan Dunne-ről van szó. A kábítószer- és alkoholfüggő történelemtanár ugyanis aligha hős a szó klasszikus értelmében. Sőt, nem klasszikus értelemben sem. Amolyan megcsúszott élet, 'low-life', ahogy az amerikaiak mondják. Nem rossz ember, de nem is viszi semmire, sem szakmailag (nem készül az a jó kis könyv, amit ki tudja mióta ír), sem magánéletileg (nincs barátnője, csak egy majdnem lehetőség egy kapcsolatra, de azt is elszúrja). Nem lesz ebből a srácból semmi, csak egy roncs, ezt már az elején elég jól tudjuk.
A másik főszerep egy kiskorú tanítványé, aki ugyancsak egyenes úton van a kriminalizálódás: a kábítószer, a prostitúció és az erőszak világába. Jó, hát nem valami villanegyedben játszódik a film, hanem New Yorkban, kevés itt a jókislány, meg a jó kisfiú.
A film tulajdonképpen a tanár és a diák barátságának történetét meséli el. Ennyi. Nincsenek nagyjelenetek, az operatőr és a rendező a lehető legminimalistább eszközökkel dolgoznak, kézikamera, sok párbeszéd, gyaníthatóan kevés rendezői utasítás. Kockázatos megoldás, de ha van két briliáns színész, az eredmény is briliáns.
Mondhatnánk, hogy Flecknek szerencséje volt, de nyilván nem, hiszen tudta, kiket válasszon. Ryan Gosling fantasztikus, Shareeka Epps ugyancsak.
A film azt mutatja, ami az élet, és ezt úgy teszi, hogy az életben szokásos, hétköznapi dolgokat visz filmvászonra. Hogy a végén mégis van katarzis, az a művészet maga.
Fleck arccal az izzadt birkózószőnyegbe nyomva, hátulról mozdulatlanságba szorítva tartja a nézőket. Merthogy végül is erre való a fél Nelson.

A távolságot

Most, hogy amúgy sem tudok éjszakánként aludni az orrnyálkahártyámat berobbantó pollenek miatt (éljen a nagy széllel érkező eső nélküli hidegfront), éjszakánként tévézek. Furcsa élmény, azt hiszem legalább három éve nem néztem hírműsorokat, sőt, talán valahol szeptember 11 környékén szoktam le róla. Most azonban a barátaim iránt érzett aggodalom idekergetett a CNN élő hurrikán showja elé.
Hát igen. Ez is hír, ez is izgalom, ez is eladható. Próbálom a jó oldalát nézni, és arra gondolok, azért micsoda előny a tájékoztatás, az információ. Hátha így is meg lehet menteni emberéleteket. Meg, lássuk be, az ember ostoba, azt hiszi megúszhatja, aztán nem. Így legalább van fórum arra, hogy elmondják, húzzanak a francba vagy maradjanak a seggükön. (Jó, nem húznak, nem maradnak. Így legalább nem csak a saját, hanem más életét is kockára teszik...)
De nem ez a lényeg, én tényleg aggódom, tényleg tűkön ülök, mikor hordja már el magát Irén, merthogy a takony és a kiszáradt száj mellett bizony a gondolataim sem hagynak aludni. Azon gondolkodtam az éjszakai tévézés közben, hogy a hír milyen távolságig hír, és milyen távolság után válik már inkább csak szenzációvá.
Ma éjjel képeket láttam a líbiai felkelésről (hú tényleg, ezt mintha hallottam volna máshol is). Szokásos képek, gyerekek géppuskával, riporterek szaladgálnak golyóálló mellényben, míg fejbe nem lövi őket egy orvlövész, ismeretlen arab feliratok ... Most látom, micsoda forrongás van ott. Közben aprócska spot bevágva: Taiwant most trafálja telibe egy hármas tájfun. Borzalmas. De az már tényleg túl messze van innen.  Azok a halottak már nem az én halottaim lesznek ...
Azt hiszem, az ember egyszerűen nem tud korlátlan mértékben tragédiát és szomorúságot befogadni. Van egy kilométerekben és barátságokban mért tragédiahatár. A hírtelevíziózás, a nyomor élő közvetítése ezeket a határokat feszegeti. Az emberek pedig  nem érzéketlenné váltak a televíziózás évtizedei alatt, hanem egyszerűen csak működésbe lépett az önvédelmi mechanizmusuk. Talán nem is lehetne másképpen elviselni a világot. Elég egy üveggolyó is.