A szerelem örök kérdés. Meddig tart, mikor kezdődik, mikor ér véget... Elisabeth Gill Aranyhal-emlékek című filmje is ezt a nehéz kérdést boncolgatja nyolcvanöt percen keresztül, de szerencsére arra a következtetésre jut, amire általában az emberiség történetében eddig mindenki, vagyis hogy tudja a fene.
A rendkívül szórakoztató alkotás Dublinban játszódik, szereplői férfiak és nők, fiatalok és idősebbek, akik hol beleszeretnek egymásba, hol kiszeretnek egymásból. Megható módon, és nagy megértéssel közelít a rendezőnő ehhez a mindannyiunk számára olyan kedves témához.
A film azt boncolgatja, olyan-e a szerelem, mint az aranyhal memóriája, aki csak három másodpercig emlékszik arra, mi történt, ezért ha az akváriumát ennél tovább tart körbeúszni, akkor minden egyes kört újként él meg.
Nem tudom, a szerelem ilyen-e, hogy alig kell eltelnie egy kis időnek, és az ember újra kezd mindent, bizakodva, reménnyel telve. Ezt a csalódás pillanatában nem érzi senki. Azért bizakodni még lehet. Én például most nagyon bízom benne, hogy hasonlítok egy aranyhalra.
Boldog és szomorú pillanatokra is ajánlható a film, de homofóbok ne nézzék meg.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. április 29., vasárnap
2012. április 15., vasárnap
Kétség
Azt hiszem, a kétség kicsit olyasmi, mint a fogszuvasodás. Nagyon pici rés is elég ahhoz, hogy elkezdődjön. Elég, ha gyengül az immunrendszer, ha a sav-bázis egyensúly megbillen, a fogzománc megpuhul, és kész, elindul a fogromlás.
A hit kétsége éppen olyan, mint bármilyen más kétség, ha egyszer befészkelte magát valahova, nehéz megszabadulni tőle. Erre gondoltam múlt héten, amikor megnéztem John Patrick Shanley Kétely című filmjét. Csak úgy voltam vele, pont Nagyhéten írjak a kétségről?
A film érdekes, jól bemutatja a jelenség lényegét, pedig a kétely szinte megfoghatatlan természetű. A rendezőnek mégis sikerül megfognia azt az első szörnyű pillanatot, amikor az ember a bizonyosság melegsége helyett a kétség jéghideg idegfájdalmát érzi. Először csak egy pillanatra éri el az ideget a fájdalom, akkor még győzködi az ember magát, hogy dehogyis fáj, csak rosszul haraptam, csak túl hideg volt a víz. Aztán eltelik néhány hét, és nem lehet becsapni többet magunkat.
Az ember számára nem adatik meg a bizonyosság se Istennel, se a másik emberrel kapcsolatban. Még a legbuzgóbb vakhit sem elég jó fegyver a kétség ellen. Nincs az a páncél, amin be ne tudna furakodni. Még a legbiztosabb szerelem, a legszorosabb barátság sem ad teljes védettséget.
Kiváló színészek játszanak a filmben, legelébb is Meryl Streep, aki az elvakult, önmagában az utolsó leheletig biztos rendfőnöknőt alakítja, aki biztos a dolgában, aki biztos abban, hogy a pap megrontotta a kisfiút, akiben soha egy pillanatra sem támad fel a kétség. Egészen addig, amíg el nem üldözi a papot, amíg a rendre és félelemre épülő szabályokat ismét biztosítva nem látja az iskolában, amíg minden helyre nem áll. De akkor, a visszakapott rend pillanatában feltámad benne a kínzó, legyőzhetetlen kétség.
Azt hiszem, ez a film azoknak talán kicsivel többet mond, akik hívő emberek, mint azoknak, akik nem. (Nem a kétség természete miatt, hanem a film katolikus háttere miatt. Nehogy félreértsük, az is jól értheti, mit mond a film a kétségről, aki nem vallásos, de a hitüket gyakorló nézők vagy a katolikus hitvilágot ismerők számára, azt hiszem, sokkal jobban érthető a kétség ellen folytatott küzdelem. )
A hit a legritkább esetben vak. Olyan ember talán nem is létezik, aki vakon tud hinni valamiben, legyen ez Isten, egy másik ember vagy egy elképzelés. Pedig a Nagyhét tanulsága a kétségek nélküli bizalom kellene, hogy legyen. De az ember erre nagyon ritkán képes. Mert ahogy a filmbéli Flynn atya mondja mindjárt a film eleji prédikációban: a kétség mindig talál magának társaságot.
A hit kétsége éppen olyan, mint bármilyen más kétség, ha egyszer befészkelte magát valahova, nehéz megszabadulni tőle. Erre gondoltam múlt héten, amikor megnéztem John Patrick Shanley Kétely című filmjét. Csak úgy voltam vele, pont Nagyhéten írjak a kétségről?
A film érdekes, jól bemutatja a jelenség lényegét, pedig a kétely szinte megfoghatatlan természetű. A rendezőnek mégis sikerül megfognia azt az első szörnyű pillanatot, amikor az ember a bizonyosság melegsége helyett a kétség jéghideg idegfájdalmát érzi. Először csak egy pillanatra éri el az ideget a fájdalom, akkor még győzködi az ember magát, hogy dehogyis fáj, csak rosszul haraptam, csak túl hideg volt a víz. Aztán eltelik néhány hét, és nem lehet becsapni többet magunkat.
Az ember számára nem adatik meg a bizonyosság se Istennel, se a másik emberrel kapcsolatban. Még a legbuzgóbb vakhit sem elég jó fegyver a kétség ellen. Nincs az a páncél, amin be ne tudna furakodni. Még a legbiztosabb szerelem, a legszorosabb barátság sem ad teljes védettséget.
Kiváló színészek játszanak a filmben, legelébb is Meryl Streep, aki az elvakult, önmagában az utolsó leheletig biztos rendfőnöknőt alakítja, aki biztos a dolgában, aki biztos abban, hogy a pap megrontotta a kisfiút, akiben soha egy pillanatra sem támad fel a kétség. Egészen addig, amíg el nem üldözi a papot, amíg a rendre és félelemre épülő szabályokat ismét biztosítva nem látja az iskolában, amíg minden helyre nem áll. De akkor, a visszakapott rend pillanatában feltámad benne a kínzó, legyőzhetetlen kétség.
Azt hiszem, ez a film azoknak talán kicsivel többet mond, akik hívő emberek, mint azoknak, akik nem. (Nem a kétség természete miatt, hanem a film katolikus háttere miatt. Nehogy félreértsük, az is jól értheti, mit mond a film a kétségről, aki nem vallásos, de a hitüket gyakorló nézők vagy a katolikus hitvilágot ismerők számára, azt hiszem, sokkal jobban érthető a kétség ellen folytatott küzdelem. )
A hit a legritkább esetben vak. Olyan ember talán nem is létezik, aki vakon tud hinni valamiben, legyen ez Isten, egy másik ember vagy egy elképzelés. Pedig a Nagyhét tanulsága a kétségek nélküli bizalom kellene, hogy legyen. De az ember erre nagyon ritkán képes. Mert ahogy a filmbéli Flynn atya mondja mindjárt a film eleji prédikációban: a kétség mindig talál magának társaságot.
2012. április 11., szerda
Szonett
Szonettet, mint tegnap kiderült, nem csak papírra lehet írni, lehet azt filmszalagra is. Mi más is lenne akkor mára, megemlékezni a nagy költő születésnapjáról, mint egy édes, bús szerelmes celluloid-szonett.
A film, mint a fotó, ezerarcú művészet, ahol az igényességre, a szépségre nem egyetlen recept létezik, inkább zavarba ejtően sokféle.
Wong Kar Wai hongkongi rendező valami olyasmit tett a filmszalaggal, amit én eddig csak francia rendezőtől láttam. Addig tekergette, szeretgette a celluloidot, míg az már nem is hasonlított magára többé, hanem lett belőle örök vízfolyam, kristályszalag, zene. Nehéz ezt megfogni.
A Szerelemre hangolva olyan film, amiről nehéz jól írni. Története alig van, a címből várhatóan egy nő és egy férfi egymásba szeret, és igen, de tulajdonképpen ezen kívül a vásznon alig történik valami. Ha nagyon megszorongatnának, talán azt mondanám, a film arról szól, hogyan kezdődik a szerelem, és hogyan lesz az ember örök titka az, ami más fülébe soha be nem juthat.
Olyan finoman fényképezik a két főhőst, Chan asszonyt és Chow urat, amilyen kímélettel csak két szerelmes ember tud egymásra nézni. Az ő bontakozó érzelmeiket, és ennek az érzelemnek a későbbi alakulását követhetjük 98 percen át, de mind a 98 perc aranyat ér.
A két színész, Maggie Chaung és Tony Leung Chiu Wai hibátlan alakítása, a csodálatosan összeválogatott zene, a káprázatos ruhák, a zseniális megoldás, hogy két meghatározó jelenetet, a viszony kezdetét és a szakítást, a két főszereplő icipicit eltérő nézőpontjából vettek fel, nos ez mind-mind azt szolgálja, hogy meg lehessen érteni a megérthetetlent, el lehessen mondani az elmondhatatlant: a szerelmet.
Mi ez, ha nem költészet?
Ez most, azt hiszem, nem filmajánló. Shakespere szonettjeit sem ajánlja az ember. Csak azt mondom, meg kell ezt a filmet nézni mindenkinek, aki volt valaha szerelmes.
A film, mint a fotó, ezerarcú művészet, ahol az igényességre, a szépségre nem egyetlen recept létezik, inkább zavarba ejtően sokféle.
Wong Kar Wai hongkongi rendező valami olyasmit tett a filmszalaggal, amit én eddig csak francia rendezőtől láttam. Addig tekergette, szeretgette a celluloidot, míg az már nem is hasonlított magára többé, hanem lett belőle örök vízfolyam, kristályszalag, zene. Nehéz ezt megfogni.
A Szerelemre hangolva olyan film, amiről nehéz jól írni. Története alig van, a címből várhatóan egy nő és egy férfi egymásba szeret, és igen, de tulajdonképpen ezen kívül a vásznon alig történik valami. Ha nagyon megszorongatnának, talán azt mondanám, a film arról szól, hogyan kezdődik a szerelem, és hogyan lesz az ember örök titka az, ami más fülébe soha be nem juthat.
Olyan finoman fényképezik a két főhőst, Chan asszonyt és Chow urat, amilyen kímélettel csak két szerelmes ember tud egymásra nézni. Az ő bontakozó érzelmeiket, és ennek az érzelemnek a későbbi alakulását követhetjük 98 percen át, de mind a 98 perc aranyat ér.
A két színész, Maggie Chaung és Tony Leung Chiu Wai hibátlan alakítása, a csodálatosan összeválogatott zene, a káprázatos ruhák, a zseniális megoldás, hogy két meghatározó jelenetet, a viszony kezdetét és a szakítást, a két főszereplő icipicit eltérő nézőpontjából vettek fel, nos ez mind-mind azt szolgálja, hogy meg lehessen érteni a megérthetetlent, el lehessen mondani az elmondhatatlant: a szerelmet.
Mi ez, ha nem költészet?
Ez most, azt hiszem, nem filmajánló. Shakespere szonettjeit sem ajánlja az ember. Csak azt mondom, meg kell ezt a filmet nézni mindenkinek, aki volt valaha szerelmes.
2012. március 19., hétfő
Vigyázz, kész, boldogság!
Aki tudja, ki az az Amélie, annak nem árulok el nagy titkot, hogy azért van az a nőtípus, akinek nincsenek nehéz napjai, akinek nem izzad a hónalja, és akinek sosem zsírosodik a haja. Na jó, nem szemétkedem tovább, inkább azt mondom, Mike Leigh 2008-ban forgatott Happy-Go-Lucky című filmje különös élmény, és akkor talán korrekt vagyok.
A kritikák is kiemelték annak idején, hogy elég meglepő, de pillanatnyilag úgy fest, Angliában is élnek Améliek, csak ott Poppynak hívják őket. Az ember nem is gondolná.
A film főhőse különben egy csúnyácska harmincas angol csaj, akinek orcájáról le nem törlődik a vigyor a film végéig. A film pedig végeredményben arról szól, hogy Poppy: 1. dolgozik, 2. bulizik a csajokkal, 3. jön és megy, 4. vezetni tanul egy elmebetegtől, 5. bepasizik, 6. rokont látogat, 7. szabadidejét eltölti.
Azt hiszem, Mike Leigh elmehetne pszichológusnak is, mert 118 percben tud egyszerre antidepresszálni és az élet értelméről filozofálni. Én a magam részéről (ismerve a rendező egy-két filmjét) vártam a drámát. Hogy majd akkor a következő jelenetben csak kiderül, hogy Poppy élete kudarcba fullad, hogy megöli az oktatója, hogy van egy eltitkolt gyereke, hogy mittudomén, de egyszer csak majd szar lesz neki. De nem. Ez a nő vigyorog, és boldog.
Sok kérdés felvetődött bennem amíg néztem a filmet. Leginkább is az, ha nem várunk a boldogságra, hanem Poppytól tanulva magunkra erőltetjük azt, akkor az vajon egy másodosztályú boldogság lesz? Vagy ezt csak ilyen magyar sznobság, hogy kivárjuk, amíg ránkszakad a lottóötös, aztán majd akkor, na akkor elmosolyodunk? Mert elég szar nekünk, tudjuk ezt, és ez így nekünk jó. Jó az embernek sajnálni magát.
Most hirtelen nem is tudom megmondani, mi ijeszt engem jobban, hogy itthon érzem magam Magyarországon vagy hogy egész megszerettem Poppyt.
A filmet mindenkinek ajánlom, aki mélydepressziós, aki bipoláris, aki boldog és aki szomorú. Csak az első húsz perc kemény, amíg meg nem szokjuk Sally Hawkins mosolyát.
A kritikák is kiemelték annak idején, hogy elég meglepő, de pillanatnyilag úgy fest, Angliában is élnek Améliek, csak ott Poppynak hívják őket. Az ember nem is gondolná.
A film főhőse különben egy csúnyácska harmincas angol csaj, akinek orcájáról le nem törlődik a vigyor a film végéig. A film pedig végeredményben arról szól, hogy Poppy: 1. dolgozik, 2. bulizik a csajokkal, 3. jön és megy, 4. vezetni tanul egy elmebetegtől, 5. bepasizik, 6. rokont látogat, 7. szabadidejét eltölti.
Azt hiszem, Mike Leigh elmehetne pszichológusnak is, mert 118 percben tud egyszerre antidepresszálni és az élet értelméről filozofálni. Én a magam részéről (ismerve a rendező egy-két filmjét) vártam a drámát. Hogy majd akkor a következő jelenetben csak kiderül, hogy Poppy élete kudarcba fullad, hogy megöli az oktatója, hogy van egy eltitkolt gyereke, hogy mittudomén, de egyszer csak majd szar lesz neki. De nem. Ez a nő vigyorog, és boldog.
Sok kérdés felvetődött bennem amíg néztem a filmet. Leginkább is az, ha nem várunk a boldogságra, hanem Poppytól tanulva magunkra erőltetjük azt, akkor az vajon egy másodosztályú boldogság lesz? Vagy ezt csak ilyen magyar sznobság, hogy kivárjuk, amíg ránkszakad a lottóötös, aztán majd akkor, na akkor elmosolyodunk? Mert elég szar nekünk, tudjuk ezt, és ez így nekünk jó. Jó az embernek sajnálni magát.
Most hirtelen nem is tudom megmondani, mi ijeszt engem jobban, hogy itthon érzem magam Magyarországon vagy hogy egész megszerettem Poppyt.
A filmet mindenkinek ajánlom, aki mélydepressziós, aki bipoláris, aki boldog és aki szomorú. Csak az első húsz perc kemény, amíg meg nem szokjuk Sally Hawkins mosolyát.
2012. március 10., szombat
All In
Sokféle film van. Hogy csak a pozitív oldalát említsem az egyenletnek; vannak jó filmek, vannak nagyon jó filmek, vannak zseniális filmek ... és van a görög sorstragédia.
A 21. század sorstragédiáját nem Szophoklész írja, hanem J.C. Chandor, és nem Dionüszosz ünnepén mutatják be, hanem a multiplexekben. A többi szabály gyakorlatilag nem változik. Drámai szituáció, dialógusok, maszkok, nőnek öltözött férfiak, és a végén a még hősök által sem feloldható tragédia.
Nagyon sok jó filmet volt szerencsém látni az elmúlt hetekben. Az átlagnál több nagyon jó filmet is. Aztán megnéztem a Margin Callt. (A magyar címmel ne törődjünk. Zaphodnak igaza van, régen sikerült ilyen rossz címet adni egy ennyire jó mozinak.)
Kevesen írtak a görög drámákhoz mérhetőt, és nekem most más nem is ugrik be, mint William Shakespeare. Azt hiszem, úgy kell nézni a Margin Call című filmet, hogy egy kis időre zárójelbe tesszük a jó William hagyományait követő szemgyönyörködtető látványmozit. Vissza kell lépnünk a görög amfiteátrumba, elő kell vennünk a tér-idő-cselekmény hármas egységét, és nem kell másra figyelnünk, csak a dialógusokra.
A Margin Call mestermű. Minden perce, minden párbeszéde mérnöki pontossággal kiszámított. Én nem tudom, ki ez a Chandor, de az is lehet, hogy eddig a NASA-nál dolgozott. Egy szabadidejében görög tragédiákat olvasó rakétamérnök.
A színészi gárda meg ... Miért van az, hogy Kevin Spacey csak zseniális szerepeket vállal? Új célom van. Látni akarom ezt a fickót színpadon. De a többiek is. Nem találok hibát az alakításokban. Azt hiszem, erre szokták elcsépelten azt írni, hogy parádés szereposztás és színészi játék. Édes istenem, még Demi Moore is nagyszerű ebben a filmben.
A történet? Egy mondatban talán ennyi: a gazdasági összeomlás első napja. Egyébként meg mit lehet mondani egy sorstragédiáról? Aki hibázik, annak fizetnie kell. Az isteneknél nincs pardon. És mindenki fizet, az a hétköznapi ember is, aki most úgy csinál, mintha az egészből egy szót sem értene. Pedig szimplán csak kényelmesen képmutató. Nagyon is jól tudja, hogy ahogyan él, azt nem engedheti meg magának. Nagyon is jól tudjuk.
De valakinek azért el kell vinnie a balhét, erkölcsileg mindenképpen. Kicsit nehéz megmagyaráznom, de a Kevin Spacey által játszott Sam Rogers végig Szókratészre emlékeztetett. Valahol azt olvastam róla, még az éhség sem alacsonyította hízelgővé. Rogers elviszi a balhét, már ami a morális részét illeti. Ő a mi drámai hősünk, aki kiissza a poharat. Mi meg vagyunk a kardal. Mi képmutató, hétköznapi emberek.
Most mit mondjak? Kötelező olvasmány.
Zapnak meg köszönöm, hogy eszembe juttatta, hogy meg kell néznem.
A 21. század sorstragédiáját nem Szophoklész írja, hanem J.C. Chandor, és nem Dionüszosz ünnepén mutatják be, hanem a multiplexekben. A többi szabály gyakorlatilag nem változik. Drámai szituáció, dialógusok, maszkok, nőnek öltözött férfiak, és a végén a még hősök által sem feloldható tragédia.
Nagyon sok jó filmet volt szerencsém látni az elmúlt hetekben. Az átlagnál több nagyon jó filmet is. Aztán megnéztem a Margin Callt. (A magyar címmel ne törődjünk. Zaphodnak igaza van, régen sikerült ilyen rossz címet adni egy ennyire jó mozinak.)
Kevesen írtak a görög drámákhoz mérhetőt, és nekem most más nem is ugrik be, mint William Shakespeare. Azt hiszem, úgy kell nézni a Margin Call című filmet, hogy egy kis időre zárójelbe tesszük a jó William hagyományait követő szemgyönyörködtető látványmozit. Vissza kell lépnünk a görög amfiteátrumba, elő kell vennünk a tér-idő-cselekmény hármas egységét, és nem kell másra figyelnünk, csak a dialógusokra.
A Margin Call mestermű. Minden perce, minden párbeszéde mérnöki pontossággal kiszámított. Én nem tudom, ki ez a Chandor, de az is lehet, hogy eddig a NASA-nál dolgozott. Egy szabadidejében görög tragédiákat olvasó rakétamérnök.
A színészi gárda meg ... Miért van az, hogy Kevin Spacey csak zseniális szerepeket vállal? Új célom van. Látni akarom ezt a fickót színpadon. De a többiek is. Nem találok hibát az alakításokban. Azt hiszem, erre szokták elcsépelten azt írni, hogy parádés szereposztás és színészi játék. Édes istenem, még Demi Moore is nagyszerű ebben a filmben.
A történet? Egy mondatban talán ennyi: a gazdasági összeomlás első napja. Egyébként meg mit lehet mondani egy sorstragédiáról? Aki hibázik, annak fizetnie kell. Az isteneknél nincs pardon. És mindenki fizet, az a hétköznapi ember is, aki most úgy csinál, mintha az egészből egy szót sem értene. Pedig szimplán csak kényelmesen képmutató. Nagyon is jól tudja, hogy ahogyan él, azt nem engedheti meg magának. Nagyon is jól tudjuk.
De valakinek azért el kell vinnie a balhét, erkölcsileg mindenképpen. Kicsit nehéz megmagyaráznom, de a Kevin Spacey által játszott Sam Rogers végig Szókratészre emlékeztetett. Valahol azt olvastam róla, még az éhség sem alacsonyította hízelgővé. Rogers elviszi a balhét, már ami a morális részét illeti. Ő a mi drámai hősünk, aki kiissza a poharat. Mi meg vagyunk a kardal. Mi képmutató, hétköznapi emberek.
Most mit mondjak? Kötelező olvasmány.
Zapnak meg köszönöm, hogy eszembe juttatta, hogy meg kell néznem.
2012. március 6., kedd
Nem hang, csak kép
Mostanáig komolyan azt hittem, nem szeretem a némafilmeket. Sőt. Hogy utálom őket. Erre hétvégén kiderült, hogy nem is. Scorsese miatt beleszerettem George Méliés (akkoriban) forradalmian újnak számító filmjeibe. Egyszerűen hihetetlen, mennyi teremtő képzelet szorult ebbe a francia fickóba. Egészen elvarázsolt.
Aztán ráadásul megnéztem még A némafilmes című sikerfilmet is, és visszatért az emberi fantáziába vetett hitem. (Na jó, olyan nagyon nem veszett el, de akkor is.) Kiderült, hogy lehet érdekes egy némafilm, sőt. Hazanavicius előtt pedig le a kalappal, mert micsoda játék, micsoda ... nem is tudom, hogy mondjam, fricska az egész film, de jó értelemben. A ráébredés értelmében.
Van benne egy jelenet, amiből még filmtörténeti- filmesztétikai legenda lesz, az biztos.
Nézzünk némafilmeket. Úgy tűnik, a mozi varázslata a képben van elrejtve. Végül is mozgó kép, ugye.
Aztán ráadásul megnéztem még A némafilmes című sikerfilmet is, és visszatért az emberi fantáziába vetett hitem. (Na jó, olyan nagyon nem veszett el, de akkor is.) Kiderült, hogy lehet érdekes egy némafilm, sőt. Hazanavicius előtt pedig le a kalappal, mert micsoda játék, micsoda ... nem is tudom, hogy mondjam, fricska az egész film, de jó értelemben. A ráébredés értelmében.
Van benne egy jelenet, amiből még filmtörténeti- filmesztétikai legenda lesz, az biztos.
Nézzünk némafilmeket. Úgy tűnik, a mozi varázslata a képben van elrejtve. Végül is mozgó kép, ugye.
2012. február 27., hétfő
Az enyém
Milyen csoda és milyen semmi az élet. Na jó, nem én vagyok ilyen filozofikus, filmeket néztem szombaton és vasárnap. Egész héten nem volt kedvem, aztán szombaton megnéztünk egy szíjájés, globális összeesküvőset a moziban. Az ilyesmit jobb moziban nézni. Tetszett, a rendezőtől nem láttam még semmit, de a két főszereplőt kedvelem, különösen Ryan Reynoldsot, de Denzel Washingtonnak meg jót tesz az idő múlása, ebben a filmben többször használta az arcizmait. Jó volt na, sokat lőttek benne ugyan, de volt benne fordulat, meg bölcsesség. Egyébként meg mindegy, már nem akarok kém lenni, a végén úgyis lelövik az embert.
Mire hazaértünk, már elkezdődött az m1-en, azt hiszem, A mások élete. Ott ragadtunk a képernyő előtt, pedig már nagyon fáradt voltam. Persze kitalált történet, a szereplők is kicsit karikírozottak, hogy a jóságos megfigyelőtiszt, meg a szívében tiszta író, meg ... na a nő, az már érdekesebb figura volt, de azt meg utáltam. Így működik az ember szíve. Hogy tudja, hogy a való életben alig-alig akad tiszta jóság, de a filmben arra bukik, az emberit meg megveti. A nőt, aki saját érvényesülése miatt elárulja a szerelmét. Még akkor sem tudtam sajnálni, amikor meghalt.
Különben a film1983-ban játszódik Kelet-Berlinben. Nagytesót kellene megkérdezni erről, ő a szakértő, hogy tényleg ilyen teljes körűen megfigyelték az embereket vajon? Micsoda megalázó kiszolgáltatottság lehetett. Persze, mit tudunk mi ... Mit tudjuk, ma mi megy.
A film nagy tanulsága azért mégiscsak az volt, hogy Németországban mindent nagyon hamar nyilvánosságra hoztak, itt meg mi megy még ma is. Már rég túl kellene lenni ezen az egészen. Azért kíváncsi lennék magammal kapcsolatban. Az akkorra és a mostra is. Talán sosem tudom meg, talán nem is érdekes az egész.
Vasárnap fél kézzel, de vasaltam. Ha nem egy napon múlt volna, levagdosom a kötést. Szörnyen idegesít már. Próbáltam mozgatni a vállam, előrefelé egyelőre nem mozog, illetve nagyon fáj. Vasaláshoz megnéztem az Ízek, imák, szerelmeket, rossz kedvem volt, valami instant vizuális elégedettségre vágytam. Pizza, Richard Jenkins, Bali. Jó volt. Éjjel meg magyarul a Precioust. A főszereplő öniróniáját már elfelejtettem. Túlzottan el voltam foglalva a történet szörnyűségeivel meg az anya mocskos szájával.
Ma sétálok egy nagyot, meg elbuszozom a klinikára. Délután pedig végre rögzítőkötés nélkül leszek. Úgy döntöttem, visszatérek a jógához, meg a meditáláshoz. Hátha segít a líra ellen, meg a tanítás iránt érzett közöny ellen is.
Mire hazaértünk, már elkezdődött az m1-en, azt hiszem, A mások élete. Ott ragadtunk a képernyő előtt, pedig már nagyon fáradt voltam. Persze kitalált történet, a szereplők is kicsit karikírozottak, hogy a jóságos megfigyelőtiszt, meg a szívében tiszta író, meg ... na a nő, az már érdekesebb figura volt, de azt meg utáltam. Így működik az ember szíve. Hogy tudja, hogy a való életben alig-alig akad tiszta jóság, de a filmben arra bukik, az emberit meg megveti. A nőt, aki saját érvényesülése miatt elárulja a szerelmét. Még akkor sem tudtam sajnálni, amikor meghalt.
Különben a film1983-ban játszódik Kelet-Berlinben. Nagytesót kellene megkérdezni erről, ő a szakértő, hogy tényleg ilyen teljes körűen megfigyelték az embereket vajon? Micsoda megalázó kiszolgáltatottság lehetett. Persze, mit tudunk mi ... Mit tudjuk, ma mi megy.
A film nagy tanulsága azért mégiscsak az volt, hogy Németországban mindent nagyon hamar nyilvánosságra hoztak, itt meg mi megy még ma is. Már rég túl kellene lenni ezen az egészen. Azért kíváncsi lennék magammal kapcsolatban. Az akkorra és a mostra is. Talán sosem tudom meg, talán nem is érdekes az egész.
Vasárnap fél kézzel, de vasaltam. Ha nem egy napon múlt volna, levagdosom a kötést. Szörnyen idegesít már. Próbáltam mozgatni a vállam, előrefelé egyelőre nem mozog, illetve nagyon fáj. Vasaláshoz megnéztem az Ízek, imák, szerelmeket, rossz kedvem volt, valami instant vizuális elégedettségre vágytam. Pizza, Richard Jenkins, Bali. Jó volt. Éjjel meg magyarul a Precioust. A főszereplő öniróniáját már elfelejtettem. Túlzottan el voltam foglalva a történet szörnyűségeivel meg az anya mocskos szájával.
Ma sétálok egy nagyot, meg elbuszozom a klinikára. Délután pedig végre rögzítőkötés nélkül leszek. Úgy döntöttem, visszatérek a jógához, meg a meditáláshoz. Hátha segít a líra ellen, meg a tanítás iránt érzett közöny ellen is.
2012. február 8., szerda
Minőségi filmek vasaláshoz 9. -Temple Grandin
Szerintem az embernek önmagát, a saját gondolatait, mozgatórugóit stb. megérteni mindig nagyon nehéz és érdekes feladat. Kicsit olyasmi, mint ha a háta közepét kellene lerajzolni. (Na jó, ez talán nem annyira pontos hasonlat.) Pedig kézenfekvő lenne, kit ismerne az ember jobban, mint önmagát... Aztán kiderül, tulajdonképpen ezzel a próbálkozással szinte el is megy az élet.
A külső és a belső világ kapcsolata bonyolult. Egy 'egészséges' embernek is, pláne valakinek, akire az átlagtól való különbözősége miatt rásütik a 'beteg' címkét. Pedig az is lehet, hogy amit betegségnek hívunk, az pusztán az elme egy átlagostól eltérő működése.
Autistának lenni ma betegség. Kezelendő, csillapítandó, elkendőzendő, gyakran szégyenletes különbözőség. Az a helyzet, minden kor kitermeli a maga homlokra ragasztható kényelemmatricáit. (Volt ilyen régen az epilepsziásoknak is.) Az átlagember kényelmét szolgáló kis feliratokat, amitől aztán azt érezheti, megoldottam, kategorizáltam, kezelhetetlen, tanulási nehézséggel küzd, izé, na mondjunk egy nevet szindrómás, tegyünk intézetbe könnyebb lesz neki= könnyebb lesz nekem. A nem gyógyítható a kulcsszó. Mintha az életéből bárkit ki kellene, ki lehetne gyógyítani.
A nyugati átlagtársadalom ma gyakran kiközösíti a különbözőt. Vannak törekvések, hogy ez ne így legyen, de nem ez az általános egyelőre. Én mindenesetre örülök ezeknek a törekvéseknek. Örülök azoknak, akik számára az út a cél, nem a megérkezés. A tevékenység és a törekvés a tökéletességre, nem a tökéletesség maga.
Ilyen utat mutat be a Mick Jackson rendezte Temple Grandin. A műfaja életrajzi dráma. 103 perc mindarról, amiről az előző néhány bekezdésben írtam. Rendkívül megható. Eszközeit tekintve nem hoz különösebb újdonságot, de ez kivételesen nem volt baj. Egy autista nő életét, és ami talán még fontosabb, küzdelmeit mutatja be a film. Kiváló, pátoszmentes (Flóra :)) alakításokat láthat, aki szereti az önéletrajzi filmeket, és aki szeret azon gondolkodni, kire és milyen címkéket ragaszt a hétköznapjaiban.
2012. február 6., hétfő
A szív időtlen magánya
Az ember titokban tudja, hogy a szerelem, a gyász, a bánat olyan fogalmak, amelyek sem történelmi korhoz, sem életszakaszhoz, sem térhez, sem nemhez, sem szexuális érdeklődéshez, sőt tulajdonképpen semmihez nem köthető érzelmek. A szív dolgai szinte semmivel sem befolyásolható, önálló folyamatok.
Ha így van, akkor persze 2012-ben nyugodtan megnézhetjük egy hatvanas években íródott regény filmadaptációját. Ha így van, a főszereplő lehet egy szerelmét elveszítő meleg férfi.
Tom Ford Christopher Isherwood regényéből, 2009-ben készített filmje, azt hiszem, jó bizonyíték a szív időtlen és tér nélküli magányára. Szép, lassú, kicsit reklámfilmesre fényképezett film az Egy egyedülálló férfi, ez utóbbi persze nem véletlen, hiszen Ford évekig volt a Gucci cég kreatív igazgatója.
Hogyan élvezhető egy kifejezetten hatvanas évekre fényképezett film ma? Könnyen. Persze kellenek hozzá nagyszerű színészek, Colin Firth leginkább és legfőképpen, aki, ritkán írok ilyet színészről, tökéletesen alakítja a társát veszített irodalomprofesszort, és persze, ha kisebb szerepben is, de a szintén csodálatosan játszó Julianne Moore.
Nem is tudom, mit érdemes erről a filmről leírni. Lassú, talán még annyit, akciófilmre vágyók ne ezt nézzék ma este. És azt is, mert nem akarok álságosnak tűnni, nagyon is fontos momentuma a filmnek, annak idején a regénynek is az volt, hogy ez egy meleg szerelem végének a története. Miért nem érdekel ez annyira? Azért, amit az elején mondtam. Ha minden külső mázt, allűrt, szokásjogot, rózsaszín vagy vérvörös festéket lehántunk az emberi érzelmekről, akkor pontosan arra jutunk, mint a főszereplő a halála előtti utolsó percekben. Az emberi szív a boldogság rövid pillanatai közti időt tölti ki élettel. Olyannal, amilyennel tudja.
Tom Ford szépre rendezett filmjét csak olyanoknak ajánlom, akik el tudnak vonatkoztatni tértől, időtől és saját szexuális beállítottságuktól.
Ha így van, akkor persze 2012-ben nyugodtan megnézhetjük egy hatvanas években íródott regény filmadaptációját. Ha így van, a főszereplő lehet egy szerelmét elveszítő meleg férfi.
Tom Ford Christopher Isherwood regényéből, 2009-ben készített filmje, azt hiszem, jó bizonyíték a szív időtlen és tér nélküli magányára. Szép, lassú, kicsit reklámfilmesre fényképezett film az Egy egyedülálló férfi, ez utóbbi persze nem véletlen, hiszen Ford évekig volt a Gucci cég kreatív igazgatója.
Hogyan élvezhető egy kifejezetten hatvanas évekre fényképezett film ma? Könnyen. Persze kellenek hozzá nagyszerű színészek, Colin Firth leginkább és legfőképpen, aki, ritkán írok ilyet színészről, tökéletesen alakítja a társát veszített irodalomprofesszort, és persze, ha kisebb szerepben is, de a szintén csodálatosan játszó Julianne Moore.
Nem is tudom, mit érdemes erről a filmről leírni. Lassú, talán még annyit, akciófilmre vágyók ne ezt nézzék ma este. És azt is, mert nem akarok álságosnak tűnni, nagyon is fontos momentuma a filmnek, annak idején a regénynek is az volt, hogy ez egy meleg szerelem végének a története. Miért nem érdekel ez annyira? Azért, amit az elején mondtam. Ha minden külső mázt, allűrt, szokásjogot, rózsaszín vagy vérvörös festéket lehántunk az emberi érzelmekről, akkor pontosan arra jutunk, mint a főszereplő a halála előtti utolsó percekben. Az emberi szív a boldogság rövid pillanatai közti időt tölti ki élettel. Olyannal, amilyennel tudja.
Tom Ford szépre rendezett filmjét csak olyanoknak ajánlom, akik el tudnak vonatkoztatni tértől, időtől és saját szexuális beállítottságuktól.
2012. január 31., kedd
Orwell HD-ben
Ha egyszer valaki pisztolyt szegezne a homlokomhoz, és mindenképpen meg kellene neki mondanom, mi A Film számomra, egészen biztosan Terry Gilliam 1985-ös Brazilját mondanám.
Ha jól emlékszem, 86 környékén láttam először a filmet a Huszárikban, és hiába telt el több, mint huszonöt év, semmit nem fakult a film az emlékeimben. A gyakorlatban persze sajnos sokat, mert bár már láttam azóta többször is, szinte nézhetetlen minőségben jutottam csak hozzá egészen múlt hétig, amikor sikerült megszereznem HD minőségben. (Isten áldja a filmes érdeklődéssel bíró tanítványokat.)
Most mondhatjuk persze, hogy annyira mindegy a kópia minősége egy nagy klasszikus film esetén, de ez egyáltalán nem igaz. Sőt. A Brazil esetében pedig ez pláne nem igaz, mert Gilliam képi világa még mai szemmel is lélegzetelállító, és hiába szoktunk hozzá a számítógépes grafika csodáihoz, ennek a 85-ben készült filmnek alig akad mai versenytársa látványban.
Hihetetlen, a kor adottságaihoz mérve pedig szint elképzelhetetlen, profizmussal készültek a jelenetek. Nem csoda, hogy a Brit Filmakadémia díjai közül a legjobb technikai megoldásért járót söpörhette be a film.
Azért a legeket a Brazil esetében nem pusztán a képi megjelenítés miatt kell említenünk. Lehet, hogy elfogult vagyok, de a Brazil a filmre vitt negatív utópiák legjobbja. Orwell filmvásznon, tökéletes minőségben. Bár a film nem a regény adaptációja, a forgatókönyv eredeti (Terry Gilliam, Charles McKeown és Tom Stoppard munkája), tökéletesen hozza azt a világot, amit Orwell is megjósol, és aminek sajnos ennyi év távlatából még több a napi aktualitása, mint a film bemutatásakor.
Egy bürokráciára épülő, az ember szabad döntéseiben ellenséget látó, túlautomatizált jövő-jelent élük át a filmben, ahol a rendszer (mind politikai-államszervezeti, mind technikai értelemben) nyikorogva, de megkerülhetetlen kényszerrel és erőszakkal érvényesíti működését. Ezzel a rendszerrel szemben nincs esélye semminek és senkinek, talán csak a civil ellenállás egyetlen formájának, az álmoknak, amikbe azonban még úgy is, hogy álmodni azért minden rendszerben szabad volt, szükségszerűen belehal az ember.
Magáról a cselekményről nem szeretnék most írni, abban bízom, lesz, aki megnézi, mert érdemes. Arra azonban ügyeljünk, hogy az eredeti 142 perces rendezői változatot szerezzük be, mert ebből a filmből is készült egy rövidebb, happy endingesre kényszervágott verzió az amerikai stúdió miatt. Amerikában ez a megvágott, boldog befejezésű változat került bemutatásra. (Jó, valahol érthető, 12 millió dollárt fektettek be, amit aztán soha nem láttak viszont.)
A rendező eredeti szándéka szerint készült vágás ennél jóval életszerűbb, sötétebb és kilátástalanabb, de kétségtelenül ez az egyetlen elképzelhető befejezése ennek a filmnek.
Aki a Brazilt megnézi, egy szép, új világot néz majd, amelyben legnagyobb meglepetésére saját világára, 2012 Magyarországára ismer rá. Kényelmetlensége ellenére is kihagyhatatlan filmremek, és (szégyen ránk nézve is, de) örök klasszikus, amely nem véletlenül nyerte meg az összes nagy díjat Los Angelesben, és nem véletlenül nem nyert egyetlen Oscart sem.
Ha jól emlékszem, 86 környékén láttam először a filmet a Huszárikban, és hiába telt el több, mint huszonöt év, semmit nem fakult a film az emlékeimben. A gyakorlatban persze sajnos sokat, mert bár már láttam azóta többször is, szinte nézhetetlen minőségben jutottam csak hozzá egészen múlt hétig, amikor sikerült megszereznem HD minőségben. (Isten áldja a filmes érdeklődéssel bíró tanítványokat.)
Most mondhatjuk persze, hogy annyira mindegy a kópia minősége egy nagy klasszikus film esetén, de ez egyáltalán nem igaz. Sőt. A Brazil esetében pedig ez pláne nem igaz, mert Gilliam képi világa még mai szemmel is lélegzetelállító, és hiába szoktunk hozzá a számítógépes grafika csodáihoz, ennek a 85-ben készült filmnek alig akad mai versenytársa látványban.
Hihetetlen, a kor adottságaihoz mérve pedig szint elképzelhetetlen, profizmussal készültek a jelenetek. Nem csoda, hogy a Brit Filmakadémia díjai közül a legjobb technikai megoldásért járót söpörhette be a film.
Azért a legeket a Brazil esetében nem pusztán a képi megjelenítés miatt kell említenünk. Lehet, hogy elfogult vagyok, de a Brazil a filmre vitt negatív utópiák legjobbja. Orwell filmvásznon, tökéletes minőségben. Bár a film nem a regény adaptációja, a forgatókönyv eredeti (Terry Gilliam, Charles McKeown és Tom Stoppard munkája), tökéletesen hozza azt a világot, amit Orwell is megjósol, és aminek sajnos ennyi év távlatából még több a napi aktualitása, mint a film bemutatásakor.
Egy bürokráciára épülő, az ember szabad döntéseiben ellenséget látó, túlautomatizált jövő-jelent élük át a filmben, ahol a rendszer (mind politikai-államszervezeti, mind technikai értelemben) nyikorogva, de megkerülhetetlen kényszerrel és erőszakkal érvényesíti működését. Ezzel a rendszerrel szemben nincs esélye semminek és senkinek, talán csak a civil ellenállás egyetlen formájának, az álmoknak, amikbe azonban még úgy is, hogy álmodni azért minden rendszerben szabad volt, szükségszerűen belehal az ember.
Magáról a cselekményről nem szeretnék most írni, abban bízom, lesz, aki megnézi, mert érdemes. Arra azonban ügyeljünk, hogy az eredeti 142 perces rendezői változatot szerezzük be, mert ebből a filmből is készült egy rövidebb, happy endingesre kényszervágott verzió az amerikai stúdió miatt. Amerikában ez a megvágott, boldog befejezésű változat került bemutatásra. (Jó, valahol érthető, 12 millió dollárt fektettek be, amit aztán soha nem láttak viszont.)
A rendező eredeti szándéka szerint készült vágás ennél jóval életszerűbb, sötétebb és kilátástalanabb, de kétségtelenül ez az egyetlen elképzelhető befejezése ennek a filmnek.
Aki a Brazilt megnézi, egy szép, új világot néz majd, amelyben legnagyobb meglepetésére saját világára, 2012 Magyarországára ismer rá. Kényelmetlensége ellenére is kihagyhatatlan filmremek, és (szégyen ránk nézve is, de) örök klasszikus, amely nem véletlenül nyerte meg az összes nagy díjat Los Angelesben, és nem véletlenül nem nyert egyetlen Oscart sem.
2012. január 25., szerda
A törvénytiszteletről, meg a jóképű gengszterekről
Egy diákom ajánlására néztük meg múlt héten Michael Mann Közellenségek (Public Enemies) című filmjét. Nem vasalósnak ajánlom, legfeljebb másodszor.
Nagyon érdekes film, kifejezetten jó, mégis volt benne elég sok dolog, ami meg nem tetszett. Ami nagyon jó volt benne, az a történelmi hitelesség. Michael Mann azt hiszem, az a rendező, aki alaposan, szinte dokumentarista attitűddel járja körül a témáját. Nagyon korhű volt a jelmez, a díszlet, a beállítások, a történetvezetés. Mann ennek a hitelességnek rendelte alá a szereposztást is, a szereplők szinte a megszólalásig hasonlítanak a történet eredeti alakjaira, és ez tulajdonképpen nem olyan nagy baj addig, amíg a kiválasztásnak nem rendelődik alá a színészi alakítás.
Ez sajnos most nem tudott megvalósulni a filmben.
A színészek haloványkák maradtak, pontosabban az általuk megformált karakterek maradtak kidolgozatlanok, többségük alakítását sajnálatos módon elnyomja a harmincas évek csillogása. Még az a szerencse, hogy azért nem mindenkiét. A Melvin Purvist alakító Christian Bale és a J.Edgar Hoovert alakító Billy Crudup jól játszanak, a John Dilligert alakító Johnny Depp pedig hibátlanul hoz egy gengszternél is gengszterebb típusfigurát. Az ő esetében nehezen tudok dönteni, mert nem tudom, csak így sikerült, ilyen csillámosan felszínesre a játék, vagy ez kifejezetten rendezői szándéknak tudható be. Legyünk optimisták, mondjuk, hogy direkt ilyen álomszerű papírhős ez a figura.
Ami még verhetetlen a filmben, már megszoktuk ezeknél a pasiknál, az a zene. Nagyon jó ízléssel válogattak, úgyhogy érdemes a filmzenei albumot is meghallgatni. (A lejátszón van belőle néhány szám.)
Megszerettem ezt a filmet, ez az igazság. Kicsit sajnálom, hogy egy csomó részét (vagy az összeset??) videokamerával vették fel, ami biztosan szándékolt újdonság és kísérletezés, de nekem a harmincas évek gengsztervilágához sehogy sem stimmelt a dolog, sőt itt-ott kifejezetten zavart, hogy nem volt rögzítve a kamera. Hogy jött ez a dokumentarista hitelességhez párban, fel nem foghatom. Mindegy, ez van, egy nem tökéletes, de összességében nagyon is szerethető filmet ajánlok azoknak, akik kedvelik a harmincas évek Amerikáját, a jóképű fickókat és a jó zenét.
Vera más szempontból a történelmi háttérről, és a törvénytiszteletről a VilagMa oldalán.
Nagyon érdekes film, kifejezetten jó, mégis volt benne elég sok dolog, ami meg nem tetszett. Ami nagyon jó volt benne, az a történelmi hitelesség. Michael Mann azt hiszem, az a rendező, aki alaposan, szinte dokumentarista attitűddel járja körül a témáját. Nagyon korhű volt a jelmez, a díszlet, a beállítások, a történetvezetés. Mann ennek a hitelességnek rendelte alá a szereposztást is, a szereplők szinte a megszólalásig hasonlítanak a történet eredeti alakjaira, és ez tulajdonképpen nem olyan nagy baj addig, amíg a kiválasztásnak nem rendelődik alá a színészi alakítás.
Ez sajnos most nem tudott megvalósulni a filmben.
A színészek haloványkák maradtak, pontosabban az általuk megformált karakterek maradtak kidolgozatlanok, többségük alakítását sajnálatos módon elnyomja a harmincas évek csillogása. Még az a szerencse, hogy azért nem mindenkiét. A Melvin Purvist alakító Christian Bale és a J.Edgar Hoovert alakító Billy Crudup jól játszanak, a John Dilligert alakító Johnny Depp pedig hibátlanul hoz egy gengszternél is gengszterebb típusfigurát. Az ő esetében nehezen tudok dönteni, mert nem tudom, csak így sikerült, ilyen csillámosan felszínesre a játék, vagy ez kifejezetten rendezői szándéknak tudható be. Legyünk optimisták, mondjuk, hogy direkt ilyen álomszerű papírhős ez a figura.
Ami még verhetetlen a filmben, már megszoktuk ezeknél a pasiknál, az a zene. Nagyon jó ízléssel válogattak, úgyhogy érdemes a filmzenei albumot is meghallgatni. (A lejátszón van belőle néhány szám.)
Megszerettem ezt a filmet, ez az igazság. Kicsit sajnálom, hogy egy csomó részét (vagy az összeset??) videokamerával vették fel, ami biztosan szándékolt újdonság és kísérletezés, de nekem a harmincas évek gengsztervilágához sehogy sem stimmelt a dolog, sőt itt-ott kifejezetten zavart, hogy nem volt rögzítve a kamera. Hogy jött ez a dokumentarista hitelességhez párban, fel nem foghatom. Mindegy, ez van, egy nem tökéletes, de összességében nagyon is szerethető filmet ajánlok azoknak, akik kedvelik a harmincas évek Amerikáját, a jóképű fickókat és a jó zenét.
Vera más szempontból a történelmi háttérről, és a törvénytiszteletről a VilagMa oldalán.
2012. január 2., hétfő
Minőségi filmek vasaláshoz 8 - True Grit (A félszemű)
Ethan és Joel Cohen (már az milyen szörnyű lehet nekik, hogy évek óta sziámi ikrekként a Cohen testvérek néven emlegetik őket) gyakorlatilag hibátlant rendezett. El nem tudom mondani, milyen üdítő ez annyi nyögvenyelősen fogyasztható vagy éppen jelentéktelen darab után.
A film egyébként remake, ha úgy tetszik, ha nem, akkor mondjuk Charles Portis regényének egy másik értelmezése, hiszen van egy 1968-as True Grit is, John Wayne-nel a főszerepben.
A történet fő vonala szépen illeszkedik az amerikai filmek klasszikusaiba: a bosszúállás, a hős és az igazságkeresés hármas egységében mozog. Csak egy kicsit azért mégis másképpen, mint ahogyan azt megszoktuk. Ezzel a másképpennel teszi magát a film túl a western toposzain, és bár azokat megtartja, ettől lesz egy igazán jó film, és nem western, belőle.
A hős szerepében az alkoholista, elhízott Rooster Cogburn marshall, a boszúálló szerepében az apja halálát megbosszulni érkező csökönyös, tizenéves gyereklány, Mattie Ross, és harmadikként a két főszereplő mellé még betoppan a kicsit tesze-tosza, gyakorta felvágós LaBoeuf, aki foglalkozására nézve Texas Ranger. A három karakter zseniálisan mozog együtt, és be kell valljam, mindhárom szerepet alakító színész nagyszerű választás volt. (El kell ismernem, még Jeff Bridges is kiválóan játszik, pedig őt mostanában nem kedveltem.)
A cselekményről nem nagyon akarok írni, nincsenek benne nagy meglepetések, üldöznek, lőnek, bölcselkednek. Összességében azonban nagyszerű film, mert rendkívül finom iróniával, jó humorral, elgondolkodtató módon közelítettek a témához a rendezők. Van itt minden, társadalomkritika, filozófia, humor, sőt, sőt bizony még remény is. Úgy tűnik, a Hős, legyen az iszákos, kiskorú avagy okoskodó pipogya alak, a végén mégiscsak érvényt tud szerezni az Igazságnak. És ettől igazán jól érezzük magunkat, mert ennek több relevanciája van a pillanatnyi életünkben, mint azt sejtenénk.
Tisztelet Ethan és Joel Cohennek, akik képesek voltak annyi sok mindent és olyan egyszerűen elmondani 107 percben (!!! tanulni kell tőlük), hogy az bárkinek élményt tud nyújtani. Családi mozizásra csak azért nem ajánlom, mert viszonylag sok benne a többnapos hulla és a levágott testrész.
2011. december 27., kedd
Minőségi filmek vasaláshoz 7 - A fűszeres, a fia meg Provence
Hiába a karácsony ugyebár, az élet nem áll meg. Bármennyire is türtőztettem magam a mosás terén, vasalni tegnap délután már kifejezetten jól is esett, a sógorom jóvoltából pedig kerekedett hozzá egy, nos, nem is tudom, milyen film. Francia leginkább.
A magyarul A Provence-i fűszeres címre keresztelt film igazából igen messze van a Toszkána-Provence-Mennyország PR háromszögétől, és nyilván a magyar mozibevételek (??) okán fordítódott át ilyen módon a francia A fűszeres fia címből. Hogy ez adott esetben a mozijegyek számában vajon mit jelentett, arról nincs fogalmam.
Maga a történet különben igen egyszerűcske, olyannyira, hogy a film első húsz perce után úgy éreztem, nem fogom én ezt végignézni, annyira nem mond semmit. Még Nicolas Cazalé kigyúrt felsőteste sem tudta elvonni a figyelmemet az általa megformált fiú, Antoine, szenvelgéséről, fordulatnak pedig se híre, se hamva nem volt. Minden folyt a maga vidékies változatlanságában.
Aztán valahogy ezen a szinte dokumentumhűen ábrázolt vidéken megesik az ember szíve. Megesik a szíve, mert hirtelen ismerőssé lesz a világ. Már nem Provence-ban van, csak egy helyen, ahol emberek élnek. Az első harminc-negyven perc után pedig sóhajtva ugyan, de végképp letesz arról, hogy itt (a filmben, a vidéken, a magyar kisvárosban, az ő életében) bármi nagyszabású dolog történjen.
Az élet mindennapiságában rejlő drámát adja vissza a rendező Éric Guirado, és meg nem mondom, hogyan, de jól sikerül neki. Ha kellőképpen türelmesek vagyunk, a semmiből valami kerekedik, éppen úgy, ahogy a saját életünkben is.
Érdekes film. Gondolkodni tanít. Meg arra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a körülmények nem alkalmasak nagy döntések meghozatalára, egyszerűen csak minden nap tenni kell a dolgunkat, nem lázadozni, mert a végén majd a helyére kerül minden és mindenki valami tervnek megfelelően, és a sok hiábavalónak tűnő mozdulat egyszer csak értelmet nyer. Hogy ez egyelőre nem látszik, sőt? Igen. Ez így igaz. Nagyon türelmesnek kell lenni.
Nehéz megmagyarázni miért, de Salamon Pál A Sorel-ház című regénye jutott eszembe a filmről. Hogy ki kell várni a sors ívét.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia filmeket, és akikben van hajlam a türelemre. Persze nem csak a filmhez, az élethez is türelem kell, gyakorolni pedig sosem késő.
(Bocsánat, de ide csak francia nyelvű trailert találtam.)
A magyarul A Provence-i fűszeres címre keresztelt film igazából igen messze van a Toszkána-Provence-Mennyország PR háromszögétől, és nyilván a magyar mozibevételek (??) okán fordítódott át ilyen módon a francia A fűszeres fia címből. Hogy ez adott esetben a mozijegyek számában vajon mit jelentett, arról nincs fogalmam.
Maga a történet különben igen egyszerűcske, olyannyira, hogy a film első húsz perce után úgy éreztem, nem fogom én ezt végignézni, annyira nem mond semmit. Még Nicolas Cazalé kigyúrt felsőteste sem tudta elvonni a figyelmemet az általa megformált fiú, Antoine, szenvelgéséről, fordulatnak pedig se híre, se hamva nem volt. Minden folyt a maga vidékies változatlanságában.
Aztán valahogy ezen a szinte dokumentumhűen ábrázolt vidéken megesik az ember szíve. Megesik a szíve, mert hirtelen ismerőssé lesz a világ. Már nem Provence-ban van, csak egy helyen, ahol emberek élnek. Az első harminc-negyven perc után pedig sóhajtva ugyan, de végképp letesz arról, hogy itt (a filmben, a vidéken, a magyar kisvárosban, az ő életében) bármi nagyszabású dolog történjen.
Az élet mindennapiságában rejlő drámát adja vissza a rendező Éric Guirado, és meg nem mondom, hogyan, de jól sikerül neki. Ha kellőképpen türelmesek vagyunk, a semmiből valami kerekedik, éppen úgy, ahogy a saját életünkben is.
Érdekes film. Gondolkodni tanít. Meg arra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a körülmények nem alkalmasak nagy döntések meghozatalára, egyszerűen csak minden nap tenni kell a dolgunkat, nem lázadozni, mert a végén majd a helyére kerül minden és mindenki valami tervnek megfelelően, és a sok hiábavalónak tűnő mozdulat egyszer csak értelmet nyer. Hogy ez egyelőre nem látszik, sőt? Igen. Ez így igaz. Nagyon türelmesnek kell lenni.
Nehéz megmagyarázni miért, de Salamon Pál A Sorel-ház című regénye jutott eszembe a filmről. Hogy ki kell várni a sors ívét.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia filmeket, és akikben van hajlam a türelemre. Persze nem csak a filmhez, az élethez is türelem kell, gyakorolni pedig sosem késő.
(Bocsánat, de ide csak francia nyelvű trailert találtam.)
2011. december 20., kedd
Mégis ki szórakozik itt?
Egy anekdotával kell kezdjem, hogy egy kicsit mentsem magam. Az anekdota nagyon röviden így szól:
Ferenc József vadászni ment Gödöllőre. Minden el volt rendezve, olyannyira, hogy elővigyázatosságból biztos kezű vadászok vették körül az uralkodót. Végül egy vadkan tűnt fel, akit Ferenc József eltalált ugyan, de könnyebben megsebesítenie sikerült csak.
Mivel a sebesült vadkan nem kedvességéről híres, az egyik vadász kilépett az uralkodó mögül, és fültövön lőtte a felbőszült állatot.
A királynak haja szála sem görbült, a vadász pedig várta jól megérdemelt jutalmát. Ferenc József azonban bosszúsan fordult a vadászhoz, és azt mondta: Mégis ki szórakozik itt? Maga vagy én?
Nos, ez most azért jutott eszembe, mert ezt az anekdotát Tóth Eszter mesélte egy dokumentumfilmen a Tóth Árpád kiállításon mégpedig a modern irodalommal, modern költészettel párhuzamba állítva. Azt mondta, ő maga is gyakran gondolkodik el egy-egy modern költőt olvasva, és teszi fel a kérdést: Mégis ki szórakozik itt?
Hát ez jutott eszembe Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját nézve, hogy édes jó Istenem, tényleg, mégis ki?
Mielőtt valaki félreértene, gyorsan mondom, a film nem rossz. Legalábbis nem olyan Giant Octopus stílusban, hanem egyszerűen idegesítő. Mármint számomra, ezt is gyorsan hozzáteszem. Viszont büszke vagyok magamra, hogy sikerült (három részletben) végignéznem mind a 139 percet. (Erre mondják, hogy egy örökkévalóságnak tűnt?)
Az a helyzet, azt hiszem, kétféle ember van, az egyik, aki szereti a 2001 Űrodüsszeiát, a másik, aki ki nem állhatja. Én az utóbbi csoportba tartozom, és nagyon valószínűnek tartom, hogy Az élet fája is ilyen film.
Egyrészt rengeteg csodálatos perce van, fantasztikusan fotózott és kiváló zenével kísért képkockák, sőt Brad Pitt, Sean Penn és Jessica Chastain is nagyszerűen alakítja a karaktereket. (Na jó, Sean Pennt szeretem, amúgy dolga nemigen van a filmben.)
Aztán ezt leszámítva van egy óra Carl Saganba oltott létfilozófia youtube 'szépzene-szépvideó' stílben, meg egy óra családi pszichodráma. Ezeket Terrence Malick összeöltötte valami dagályos, messianisztikus, műfilozófikus giccsbe, amit ha jól értem, művészfilmnek illene hívnom.
Nekem ez kicsit kevés az üdvösséghez. Hol van ez a film egy Tarkovszkijtól vagy egy Bergmantól? De mondom megint, lehet, hogy bennem a hiba.
Pedig ... mint annyiszor, ebből is lehetett volna egy nagy film, mert azt hiszem, Malick tulajdonképpen tehetséges rendező. Rendezhetne mondjuk filmet csak családi drámáról vagy egy operafilmet is el tudok képzelni, mert a filmet végül csak a zene miatt néztem végig.
Az élet fáját annak ajánlom, aki ... na jó, én nagyon nem ajánlom senkinek, csak filmesztétáknak, hátha kiderítik, hogy legalább a rendező jól szórakozott.
Mert a kérdés örök. Mire való a művészet?
Ferenc József vadászni ment Gödöllőre. Minden el volt rendezve, olyannyira, hogy elővigyázatosságból biztos kezű vadászok vették körül az uralkodót. Végül egy vadkan tűnt fel, akit Ferenc József eltalált ugyan, de könnyebben megsebesítenie sikerült csak.
Mivel a sebesült vadkan nem kedvességéről híres, az egyik vadász kilépett az uralkodó mögül, és fültövön lőtte a felbőszült állatot.
A királynak haja szála sem görbült, a vadász pedig várta jól megérdemelt jutalmát. Ferenc József azonban bosszúsan fordult a vadászhoz, és azt mondta: Mégis ki szórakozik itt? Maga vagy én?
Nos, ez most azért jutott eszembe, mert ezt az anekdotát Tóth Eszter mesélte egy dokumentumfilmen a Tóth Árpád kiállításon mégpedig a modern irodalommal, modern költészettel párhuzamba állítva. Azt mondta, ő maga is gyakran gondolkodik el egy-egy modern költőt olvasva, és teszi fel a kérdést: Mégis ki szórakozik itt?
Hát ez jutott eszembe Terrence Malick új filmjét, Az élet fáját nézve, hogy édes jó Istenem, tényleg, mégis ki?
Mielőtt valaki félreértene, gyorsan mondom, a film nem rossz. Legalábbis nem olyan Giant Octopus stílusban, hanem egyszerűen idegesítő. Mármint számomra, ezt is gyorsan hozzáteszem. Viszont büszke vagyok magamra, hogy sikerült (három részletben) végignéznem mind a 139 percet. (Erre mondják, hogy egy örökkévalóságnak tűnt?)
Az a helyzet, azt hiszem, kétféle ember van, az egyik, aki szereti a 2001 Űrodüsszeiát, a másik, aki ki nem állhatja. Én az utóbbi csoportba tartozom, és nagyon valószínűnek tartom, hogy Az élet fája is ilyen film.
Egyrészt rengeteg csodálatos perce van, fantasztikusan fotózott és kiváló zenével kísért képkockák, sőt Brad Pitt, Sean Penn és Jessica Chastain is nagyszerűen alakítja a karaktereket. (Na jó, Sean Pennt szeretem, amúgy dolga nemigen van a filmben.)
Aztán ezt leszámítva van egy óra Carl Saganba oltott létfilozófia youtube 'szépzene-szépvideó' stílben, meg egy óra családi pszichodráma. Ezeket Terrence Malick összeöltötte valami dagályos, messianisztikus, műfilozófikus giccsbe, amit ha jól értem, művészfilmnek illene hívnom.
Nekem ez kicsit kevés az üdvösséghez. Hol van ez a film egy Tarkovszkijtól vagy egy Bergmantól? De mondom megint, lehet, hogy bennem a hiba.
Pedig ... mint annyiszor, ebből is lehetett volna egy nagy film, mert azt hiszem, Malick tulajdonképpen tehetséges rendező. Rendezhetne mondjuk filmet csak családi drámáról vagy egy operafilmet is el tudok képzelni, mert a filmet végül csak a zene miatt néztem végig.
Az élet fáját annak ajánlom, aki ... na jó, én nagyon nem ajánlom senkinek, csak filmesztétáknak, hátha kiderítik, hogy legalább a rendező jól szórakozott.
Mert a kérdés örök. Mire való a művészet?
2011. december 17., szombat
Kitekintés
Tekintettel arra, hogy a következő film, amiről itt írni fogok, súlyos dilemmák elé állított, ellensúlyként idelinkelem, amit viszont nagyon szerettem, és szerintem még sokáig fogok is. Nagy öröm egyébként, hogy egy közös blogba írhatok, és kíváncsian várom, milyen is lesz ezt így heten-nyolcan együtt elkövetni hétről-hétre.
Az Oly sokáig szerettelek című francia filmről Vera Woon írt. És a szívemből szólt. :)
KATT
Az Oly sokáig szerettelek című francia filmről Vera Woon írt. És a szívemből szólt. :)
KATT
2011. december 8., csütörtök
Bergson, Heidegger, meg a belga sci-fi
Hogy mennyire kedvelik mondjuk a belga rendezők Heideggert vagy éppen Bergsont úgy általában, nem tudom. Az viszont elég valószínűnek tűnik, hogy Jaco van Dormaelt életének egy bizonyos szakaszában kifejezetten foglalkoztatták a lét és az idő összefüggésének kérdései. Hogy aztán ebből miért következett, hogy emiatt rendezzen egy 140 perces mit is? Romantikus-filozofikus-sci-fit mondjuk? Nem tudom.
A film egyébként kifejezetten érdekesen indul, kiválóak a díszletek, az alapötlet pedig jó: a különböző döntések által generált életek párhuzamosan futnak a világmindenség tágulásának utolsó pillanatáig, majd az idő, és az életek ezen a ponton túl megindulnak az ellenkező irányba. Filozófiai értekezés témájának kiváló, filmötletnek sem biztos, hogy rossz, csak ... Az van, egy filozófiai értekezést az ember letehet fél óra után, hogy gondolkodni tudjon az olvasottakon, de egy több, mint két órás filmet egyben szokás végignézni ugyebár.
Mit is mondjak? Súlyosan nem bántam meg, hogy megnéztem a belga rendező Mr. Nobody című filmjét, mert szépen fényképezett, látványos film, sok jó zenével, de egyszer elég is volt. A szereplők kiválasztása érdekes, Jared Leto játsza Mr. Nemo Nobody szerepét (úgyhogy a Jared Leto rajongók örülhetnek, gyakran és hosszan fényképezik a filmben Leto tengerkék, merev tekintetét), Diane Kruger, a Nemzet aranyának szőke üdvöskéje játssza Anát, az egyik szerelmet, a kiváló és tehetséges Sarah Polley (Váratlan utazás) a másikat, és a személyes kedvenc, Rhys Ifans walesi színész (a Sztárom a párom fantasztikus lakótársa) színesíti még a palettát Nemo apjának szerepében. A tizenhat éves Nemot alakító Toby Regbo nevét azért még mindenképpen kiemelném, mert szerintem, kövezzetek meg, Letonál egy klasszissal jobban játszik.
A film tulajdonképpen science fictionbe oltott lételmélet, játék az idővel és a világmindenséggel. A választások által generált lehetséges utak filozófiáját kutató film. Vasaláshoz nem ajánlom feltétlen, esetleg ha egy hotel össze paplanhuzatát ránk bízzák, akkor praktikus. Talán, ha valaki majd egyszer emberi időre vágja, izgalmasabb lesz, de hogy ezt nem a rendező fogja megtenni, abban szinte biztos vagyok. Túl kedves gyermek ez neki.
Annak ajánlom, aki sok mindent elnéz egy szépen fényképezett filmnek, még azt is, hogy itt-ott tömény unalomba vagy értelmetlen képsorokba fullad. Nagy filmnek sajnos kicsi, mert a rendezőnek nem volt önuralma, könnyű filmecskének meg nehéz. A lét újabb rejtélye.
A film egyébként kifejezetten érdekesen indul, kiválóak a díszletek, az alapötlet pedig jó: a különböző döntések által generált életek párhuzamosan futnak a világmindenség tágulásának utolsó pillanatáig, majd az idő, és az életek ezen a ponton túl megindulnak az ellenkező irányba. Filozófiai értekezés témájának kiváló, filmötletnek sem biztos, hogy rossz, csak ... Az van, egy filozófiai értekezést az ember letehet fél óra után, hogy gondolkodni tudjon az olvasottakon, de egy több, mint két órás filmet egyben szokás végignézni ugyebár.
Mit is mondjak? Súlyosan nem bántam meg, hogy megnéztem a belga rendező Mr. Nobody című filmjét, mert szépen fényképezett, látványos film, sok jó zenével, de egyszer elég is volt. A szereplők kiválasztása érdekes, Jared Leto játsza Mr. Nemo Nobody szerepét (úgyhogy a Jared Leto rajongók örülhetnek, gyakran és hosszan fényképezik a filmben Leto tengerkék, merev tekintetét), Diane Kruger, a Nemzet aranyának szőke üdvöskéje játssza Anát, az egyik szerelmet, a kiváló és tehetséges Sarah Polley (Váratlan utazás) a másikat, és a személyes kedvenc, Rhys Ifans walesi színész (a Sztárom a párom fantasztikus lakótársa) színesíti még a palettát Nemo apjának szerepében. A tizenhat éves Nemot alakító Toby Regbo nevét azért még mindenképpen kiemelném, mert szerintem, kövezzetek meg, Letonál egy klasszissal jobban játszik.
A film tulajdonképpen science fictionbe oltott lételmélet, játék az idővel és a világmindenséggel. A választások által generált lehetséges utak filozófiáját kutató film. Vasaláshoz nem ajánlom feltétlen, esetleg ha egy hotel össze paplanhuzatát ránk bízzák, akkor praktikus. Talán, ha valaki majd egyszer emberi időre vágja, izgalmasabb lesz, de hogy ezt nem a rendező fogja megtenni, abban szinte biztos vagyok. Túl kedves gyermek ez neki.
Annak ajánlom, aki sok mindent elnéz egy szépen fényképezett filmnek, még azt is, hogy itt-ott tömény unalomba vagy értelmetlen képsorokba fullad. Nagy filmnek sajnos kicsi, mert a rendezőnek nem volt önuralma, könnyű filmecskének meg nehéz. A lét újabb rejtélye.
2011. december 6., kedd
Tényleg mindegy
Azért is örülök ennek a mi kis filmklubunknak, mert egyre inkább úgy érzem, olyan filmeket fogok látni, amiket magamtól aligha néznék meg. Mint például ezt a meglehetősen furcsa filmet. Meg amúgy sem vagyok egy Orson Welles rajongó, bevallom, ha jól emlékszem, nekem az Aranypolgár sem volt valami nagy kedvencem.
Állítólag minden Welles film a bűn, a bűnhődés és a büntethetőség problémáját járja körül. Én ezt elhiszem Lacinak, tekintettel arra, hogy filmügyekben roppant megbízható ember. Nincs ez másképpen A gonosz érintése című filmben sem, aminek nem túl bonyolult alaptörténete egy büntetést minden áron kiharcoló, ám eközben hamis bizonyítékokkal operáló, gyilkossá váló rendőr és egy munkamániás filantróp ügyész kettősének nyomozását mutatja be. A rendőrkapitány szerepében a már akkoriban hatalmasra hízott Wellest láthatjuk, az ügyészében pedig a mexikóira maszkírozott fiatal Charlton Hestont.
A film alapkérdése talán valóban az, milyen eszközök engedhetőek meg a bűnösök leleplezésében, illetve hibázunk-e, ha nem tartjuk be a törvényt a törvénytelenségek felszámolása érdekében. Nehéz kérdések. Én mindenképpen a törvényesség betartása mellett szavaznék, de azt hiszem, erre is azt mondaná a fent említett színésznő, hogy mindegy. De hadd vigasztaljam magam azzal, amit Orson Welles mondott: 'Inkább járjon szabadon egy (?) gyilkos, mintsem egy ártatlan embert bebörtönözzenek.'
Mielőtt rászánjuk magunkat a mozizásra, azért több dolgot is érdemes tudni. Az egyik az, hogy ennek a filmnek elég sok változata létezik, mert már az elején össze-vissza vágták. Bemutatásakor nagyon nagyott bukott, és attól tartok, ma sem lenne igazán népszerű darab a mozikban. Rengeteg olyasmi van benne, ami, enyhén szólva is, messze van a politically correct látásmódtól.
Ha úgy döntünk, mégis kíváncsiak vagyunk rá, nézzük a rendező elképzeléseit leginkább figyelembe vevő vágást, az a nagyjából 108 perces változat. (Welles memorandumban kérte a stúdiót, hogy vágják újra a filmet az elképzelési szerinte, amire már csak halála után került sor a kilencvenes évek vége felé.) Hogy a port.hu ismertetőjét nem ez alapján a vágás alapján írták, az is biztos, de ez ne vegye el a kedvünket.
Annak ajánlom a filmet, aki bírja, hogy fricskát nyomnak az orrára, nincs ellenére a film-noir, és örömét leli a nagyszerűen megkomponált fekete-fehér képekben.
Orson Welles a film fenegyerekeként jött, és úgy is ment, mondta a filmes szakemberünk. Azt hiszem, igaza van. Bár ez is mindegy.
2011. november 20., vasárnap
Bőrátültetés vagy amit akartok
Almodóvár legújabb filmje igazi és hamisítatlan moziélmény. Már hónapok óta azzal szenvedek, hogy ha végre összeszedem magam és elmegyek moziba, csalódottan jövök ki. Legutóbb éppen a Fertőzés című Soderbergh filmről. Csalódottan, mert 1200 forint egy gyengécske, ráadásul marha hosszú filmért nagy pocsékolás.
Eleve bosszant különben, hogy mióta annyi mozit becsuktak országszerte, az ember kénytelen a multiplexek ízlésvilágához igazítani a modern filmművészetről alkotott elképzeléseit, ami egy nonszensz. Megértek én mindent, hogyne, nem gazdaságos, nincs rá tömegigény, de honnan a fenéből lenne, ha évtizedek szívós munkájával éppen a filmpolitikusoknak (van ilyen???) sikerült az igényes európai, amerikai, ázsiai filmek iránti érdeklődést nullára csökkenteni az átlagnézőben. A rutinos mozizókban maradt még csíra, de az átlag fiatalban nagyon ritkán. A tanítványaim közül is alig van, aki ismeri a filmtörténet nagyjait, és aki van, az is egy külföldi filmes internetes körből hall arról, hogy érdemes mondjuk a Stalkert megnézni. (Az meg tényleg maga a vicc, hogy a helyi egyetemen úgy működik filmes szak, hogy se egy vetítőterem, se egy filmtár.)
De térjünk vissza Almodóvár filmjére. Nem vagyok egy Almodóvár rajongó, összesen talán ha ez a harmadik filmje, amit láttam, úgyhogy nem is tudom összehasonítani az életmű többi darabjával, de nem baj, megállja ez a film a helyét önmagában is.
Azt hiszem, ezt a filmet azoknak ajánlom, akik bírják a groteszket. A cselekmény maga valahol a Pygmalion és a Bárányok hallgatnak történet keveréke, de mindezt egy görög sorstragédia táptalaján Shalespeare-i komédiaként írta-rendezte meg Pedro Almodóvar. A hihetetlen fordulatok, a kiváló színészi játék, a jól megkonstruált jelenetek, a fantasztikus sminkmester majdnem feledtetik a film hosszát, és azt, groteszk mesét látunk, amiben semmi sem az, ami, és senki sem az, aki, és egyáltalán, az egész egy elképzelhetetlenül bizarr mese. Eltitkolt gyerekek, tragédia, megcsalás, erőszak és tényleg minden, amit akartok, csak éppen a herceg nem ért rá ma este, hogy a film végén valami szépet és tanulságosat mondjon. Viszont le a kalappal, mert Almodóvar képes azt is elhitetni velünk két órán keresztül, hogy képesek vagyunk elhinni, amit látunk.
Hogy a film szerethető lenne, azt nem mondom, hogy szórakoztató, azt is inkább csak óvatosan. Azt viszont bátran állíthatom, hogy érdemes megnézni mindenkinek, aki bukik az európai filmekre, elege van a Plázák multiplexeinek pattogatott kukoricás hangulatából, és szeretne valamit visszakapni abból a nagybetűs moziélményből, amit, ha jól emlékszik, régebben annyira szeretett.
Eleve bosszant különben, hogy mióta annyi mozit becsuktak országszerte, az ember kénytelen a multiplexek ízlésvilágához igazítani a modern filmművészetről alkotott elképzeléseit, ami egy nonszensz. Megértek én mindent, hogyne, nem gazdaságos, nincs rá tömegigény, de honnan a fenéből lenne, ha évtizedek szívós munkájával éppen a filmpolitikusoknak (van ilyen???) sikerült az igényes európai, amerikai, ázsiai filmek iránti érdeklődést nullára csökkenteni az átlagnézőben. A rutinos mozizókban maradt még csíra, de az átlag fiatalban nagyon ritkán. A tanítványaim közül is alig van, aki ismeri a filmtörténet nagyjait, és aki van, az is egy külföldi filmes internetes körből hall arról, hogy érdemes mondjuk a Stalkert megnézni. (Az meg tényleg maga a vicc, hogy a helyi egyetemen úgy működik filmes szak, hogy se egy vetítőterem, se egy filmtár.)
De térjünk vissza Almodóvár filmjére. Nem vagyok egy Almodóvár rajongó, összesen talán ha ez a harmadik filmje, amit láttam, úgyhogy nem is tudom összehasonítani az életmű többi darabjával, de nem baj, megállja ez a film a helyét önmagában is.
Azt hiszem, ezt a filmet azoknak ajánlom, akik bírják a groteszket. A cselekmény maga valahol a Pygmalion és a Bárányok hallgatnak történet keveréke, de mindezt egy görög sorstragédia táptalaján Shalespeare-i komédiaként írta-rendezte meg Pedro Almodóvar. A hihetetlen fordulatok, a kiváló színészi játék, a jól megkonstruált jelenetek, a fantasztikus sminkmester majdnem feledtetik a film hosszát, és azt, groteszk mesét látunk, amiben semmi sem az, ami, és senki sem az, aki, és egyáltalán, az egész egy elképzelhetetlenül bizarr mese. Eltitkolt gyerekek, tragédia, megcsalás, erőszak és tényleg minden, amit akartok, csak éppen a herceg nem ért rá ma este, hogy a film végén valami szépet és tanulságosat mondjon. Viszont le a kalappal, mert Almodóvar képes azt is elhitetni velünk két órán keresztül, hogy képesek vagyunk elhinni, amit látunk.
Hogy a film szerethető lenne, azt nem mondom, hogy szórakoztató, azt is inkább csak óvatosan. Azt viszont bátran állíthatom, hogy érdemes megnézni mindenkinek, aki bukik az európai filmekre, elege van a Plázák multiplexeinek pattogatott kukoricás hangulatából, és szeretne valamit visszakapni abból a nagybetűs moziélményből, amit, ha jól emlékszik, régebben annyira szeretett.
2011. november 7., hétfő
Kanapék és filmek
Mégiscsak van valami a kanapékkal. Ezt tegnap délután figyeltem meg.
Mert hogy úgy jártam, hogy már mindent megnéztem a hattértárról, és csak néhány tesztoszteronos film maradt a vasárnapi vasaláshoz. Ez persze nem baj, kell ez is, ismerkedni a pasik világával.
Így esett, hogy megnéztem másfél hormondús filmet a vasalandók mellé. Az egész film a 'The Mechanic' című volt, ami Magyarországon A mestergyilkos (brrrr) néven fut. Műfaját tekintve bérgyilkosos.
A film szépen hozza a műfaj által megkívánt kliséket, magányos, acélos arcélű bérgyilkos, akinek szálkás izomzata alatt emberi szív dobog. Van némi, nem túl bonyolult, konfliktus, amire a film épül, és ahogy az egy profitól elvárható, az utolsó kockákon Arthur Bishop elsétál a naplementébe. (Vagy valami ilyesmi.)
A film mindennapiságán sokat dobnak a színészek, Jason Statham, akinek igen, gyönyörű bőrkanapéja van, de a teste is első osztályú, ami egy profi bérgyilkosnál alap. Statham nem okoz meglepetést, úgy vagyok vele, hogy én A Ravasz, az agy, és a két füstölgő puskacsőben, de méginkább a Blöffben megszerettem, úgyhogy örülök neki minden filmben. Bocsánat, ha nősovinisztának tűnök most, de én Jason Stathamet napestig el tudnám nézni, pláne, ha időnként még a pólóját is leveszi.
A másik két főszereplő is kiváló ebben a különben nem túl érdekes filmben. Ben Foster például, akit szerintem még nem láttam sosem filmben, de aki kiválóan játszik, no meg az örök és megunhatatlan Donald Sutherland.
A filmben, ahogyan az ilyen pasifilmekben el is várható, hibátlan a zeneválasztás. Schubert mellett, Nuru Kane és a North Mississippi Allstars is helyet kap.
Ha vasaláshoz nem is ideális film, aki bírja a gyilkolászást, annak igen kellemesen nézhető.
A másik, bár csak félig látott film (elfogyott a vasalnivaló), a Tron, örökség című Disney opusz. Erről sokat nem tudok mondani. Két fontos dolgot említek csak, a zene jó, a kanapé gyönyörű. A film egy számítógépes, belemegyek az áramkörbe mese. Bocsánat, van benne még valami jó, a látvány. Moziban persze biztosan élvezhetőbb, mint otthon, de jó kis számítógépes grafikusokat szedtek össze, az biztos. Azt azért nem ígérem, hogy egyszer majd végignézem.
Csak a kanapékra figyeljünk:
Kanapé 0:15-nél.
Mert hogy úgy jártam, hogy már mindent megnéztem a hattértárról, és csak néhány tesztoszteronos film maradt a vasárnapi vasaláshoz. Ez persze nem baj, kell ez is, ismerkedni a pasik világával.
Így esett, hogy megnéztem másfél hormondús filmet a vasalandók mellé. Az egész film a 'The Mechanic' című volt, ami Magyarországon A mestergyilkos (brrrr) néven fut. Műfaját tekintve bérgyilkosos.
A film szépen hozza a műfaj által megkívánt kliséket, magányos, acélos arcélű bérgyilkos, akinek szálkás izomzata alatt emberi szív dobog. Van némi, nem túl bonyolult, konfliktus, amire a film épül, és ahogy az egy profitól elvárható, az utolsó kockákon Arthur Bishop elsétál a naplementébe. (Vagy valami ilyesmi.)
A film mindennapiságán sokat dobnak a színészek, Jason Statham, akinek igen, gyönyörű bőrkanapéja van, de a teste is első osztályú, ami egy profi bérgyilkosnál alap. Statham nem okoz meglepetést, úgy vagyok vele, hogy én A Ravasz, az agy, és a két füstölgő puskacsőben, de méginkább a Blöffben megszerettem, úgyhogy örülök neki minden filmben. Bocsánat, ha nősovinisztának tűnök most, de én Jason Stathamet napestig el tudnám nézni, pláne, ha időnként még a pólóját is leveszi.
A másik két főszereplő is kiváló ebben a különben nem túl érdekes filmben. Ben Foster például, akit szerintem még nem láttam sosem filmben, de aki kiválóan játszik, no meg az örök és megunhatatlan Donald Sutherland.
A filmben, ahogyan az ilyen pasifilmekben el is várható, hibátlan a zeneválasztás. Schubert mellett, Nuru Kane és a North Mississippi Allstars is helyet kap.
Ha vasaláshoz nem is ideális film, aki bírja a gyilkolászást, annak igen kellemesen nézhető.
A másik, bár csak félig látott film (elfogyott a vasalnivaló), a Tron, örökség című Disney opusz. Erről sokat nem tudok mondani. Két fontos dolgot említek csak, a zene jó, a kanapé gyönyörű. A film egy számítógépes, belemegyek az áramkörbe mese. Bocsánat, van benne még valami jó, a látvány. Moziban persze biztosan élvezhetőbb, mint otthon, de jó kis számítógépes grafikusokat szedtek össze, az biztos. Azt azért nem ígérem, hogy egyszer majd végignézem.
Csak a kanapékra figyeljünk:
Kanapé 0:15-nél.
2011. november 4., péntek
Apák és hősök - egy filmklub margójára
Szeretném mindjárt leszögezni, hogy pasifilmet nézni jó, és a kifejezéshez az én fejemben nem kapcsolódik semmiféle, sem pozitív, sem negatív, értékítélet. Ez pusztán egy kategória.
Tegnap abban a hihetetlen szerencsében volt részünk, hogy Pécs legendás moziklubosa vetített egy filmet a nappalinkban puszta barátságból. Hogy ez egyáltalán hogyan is jött össze, az egy nagy rejtély, de az biztos, hogy igazi időutazás volt Szilágyi Lacival együtt nézni a Frost/Nixon című Ron Howard filmet.
Maga a film nem nagy film, legalábbis nem abban az értelemben, hogy az ember álmatlanul forgolódik utána egész éjszaka. Viszont egy tisztességesen megcsinált amerikai film, amit a Nixont játszó Frank Langella alakítása valóban emlékezetessé tesz.
Az alapötletet a David Frost által készített eredeti beszélgetések szolgáltatták, és a film kiválóan mutatja be a huszadik és méginkább a huszonegyedik század vezető politikusainak kiválasztódási mechanizmusát. A vezetőjét, aki már nem nagy gondolkodó, nem nagy hadvezér, nem nagy közgazdasági géniusz, hanem médiaszereplő.
A film utáni beszélgetésben arra jutottunk (még szerencse, hogy nálam okosabb emberek voltak a társaságban), hogy tulajdonképpen, ha valamiféle elméleti teóriát kellene megfogalmaznunk, akkor valami olyasmit mondhatnánk, hogy a médiában kommunikált erős férfi képével ma a világban szinte bárhol választásokat lehet nyerni. A mai társadalomban ugyanis hiány van a férfias férfiakból.
A dolog történelmi háttere még a huszadik században indul, a világháborúkkal, a kivándorlásokkal. A társadalom férfi híján férfipótlékot keres a politikában is. Egy jóságos macsót, aki a kezébe veszi a dolgokat. Ezt a férfipótlékot szolgáltatta a háború utáni Magyarországon a Párt, és jóságos vezetői, Rákosi és Kádár, a nép apapótlékai. Ezért szerettük annyira Göncz Árpádot is, aki mindenki nagypapája lehetett.
A mai férfiak ugyan nem vesztek oda a háborúban, mégsincsenek meghatározóan jelen a családok életében, mert rengeteget vannak távol az otthontól. A nők gyakran maradnak magukra, férfias döntéseket kénytelenek hozni, macsó szerepekbe kényszerülnek, amit emancipációnak becéznek. Ezektől az emancipált nőktől viszont a férfiak érzik magukat gyenge, tehetetlen embereknek.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század női és férfijai már nem apára vágynak, hanem inkább erős férfiakra. Nagyon sajnálatos, hogy ebben a mi médiavezérelt korunkban ez az erős férfikép felülír minden programot, minden gazdaságpolitikát, minden társadalmi megújulási törekvést.
Megnyerni és elveszteni a választásokat PR kérdése lett. Egy férfias arcél, néhány agresszív mondat szinte mindent visz. Hol választanának meg manapság egy tolókocsis Rooseveltet, egy túlsúlyos Churchilt? - kérdezte Laci, és igaza van.
Az a helyzet, hogy ebben a nehéz világban igazából nem kellene, hogy politikai műmacsók irányítsanak. Hősök kellenének.
Talán ezért nem szeretünk mostanság politikáról beszélgetni. Ezerszer inkább megnézünk pár jó filmet. Abban a főhős legalább nem csak dumál, hanem teszi is a dolgát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)