Valami

Valami vírusom van. Mondanám, hogy influenza, de ez elég valószínűtlen. Mindenesetre elviszem dolgozni magammal.
Tegnap a vírus mellékhatásaként fellépő nihilemet Martin Rees csillagász és kozmológus(??) TED-es előadásával kúráltam. Sikeresen. Nincs a természettudományoknál jobb antidepresszáns. (Csak az alvás, de azt nem lehet, mert a Tigrisnek jetlag-je van, napok óta háromkor ébreszt.)
Rees egyébként zseniális. Többek közt arról beszél, az ember ott áll a kvantumvilág és a kozmosz határán, és benne mindkettő megvan.
Ez a méret kérdés, ez nagyon izgalmas. Meg a komplexitás. És hogy tőlünk talán néhány milliméterre létezik egy másik univerzum, de nem tudunk róla, mert az egy másik dimenzióban mért milliméter.
Ez a kedves csillagász a változásról is beszél. Arról, milyen gyorsan fejlődünk, de ez a bolygónk, a csillagrendszerünk életében egy rövid pillanat.
Mi jöhet még? Ma nem a világvége, csak egy újabb munkanap. Kíváncsi vagyok, az innen milliméterekre lévő univerzumban is ennyire szarul lennék vagy sem.
(Alul lehet magyar feliratot választani hozzá.)

A csodák természetéről

Ha újra kezdhetném, és pályát kellene választanom, azt hiszem, főállású hallgató lennék. Mármint nem egyetemi, hanem csak egyszerűen hallgatnék. Persze igazából okos embereket szeretnék hallgatni kizárólag, ahol okosságon nem a megszerzett tudás mértékét, hanem a gondolkodás szenvedélyét értem.
Hogy aztán a körülöttünk lévő világ egyszerűségét bonyolultan vagy bonyolultságát egyszerűen írják-e le, szinte mindegy.
Mindegy, hogy egy egyenesen elhelyezkedő valós számokkal töltöm ki a világot, vagy a síkban elhelyezkedő komplex számokkal, esetleg kilépek a térbe, és ... nos, az már a fantasztikum maga.
Páran azt állítják, a világ leírásához nem kell bonyolult képlet. Sőt. Kimeríthetetlen szépség fakad abból, ha egy egyszerű szabályt vég nélkül ismétlünk. Ezt a szépséget láthatjuk a felhőkben, a hegyekben, Hokusai képein, és talán önmagunkban is.
Benoit Mandelbrot, egy valóban csodálatos elme birtokosa, ezeket az egyszerű, de  végtelen sokszor ismételt szabályokat tanulmányozta. Tavaly októberben halt meg, de februárban még beszélt a TED-en.
Mandelbrot maga is egy csoda. Tessék szíves elragadtatással hallgatni, mert ki fog derülni, hogy a művészet pont olyan, mint a tőzsde, meg a karfiol. (Magyar felirat van hozzá.)

Ember embernek ...

Gyerekkorunktól kezdve úgy kellett ezt a mondatot befejezni, hogy farkasa. Ezt a nagy bölcsességet aztán mindenki filozófikus bólintással vette tudomásul, még a Bibliából is tudtunk hozzá idézni, merthogy a szemünk tényleg fontos, a kis nyavalyás életünkről nem is beszélve. Jól van ez így na. Annál is inkább igazolva látszik az évszázados bölcsesség, merthogy ezt Darwin is szépen bizonyította, az üzleti élet pedig kedvenc, Kapitalizmus nevű gyermekét a tézis halakra átértelmezett törvényének jegyében nevelgette. És lám, szépen meg is nőtt, meg is erősödött, a boldog családi idillbe pedig jó sokáig nem piszkált bele semmi.
A lineáris fejlődésbe vetett hit ugyan néhány huszadik századi nyugati filozófus fejében is megkérdőjeleződött már, de mit értenek a filozófusok a gazdasághoz ...
Tegnap nagy örömmel hallgattam Geoff Mulgan ted-es előadását arról, hogyan is lehet/lehetne kilábalni az egész nyugati világot sújtó pénzügyi válságból. Sőt nagy örömömben meg is mutattam ezt az előadást a végzős szakmai nyelvi csoportomnak. Nem, nem azért, mert semmibe veszem a közgazdászok gondolatait, egyszerűen csak bízom. Még bennük is.
Mulgan arról beszél az előadásában, hogy a kapitalizmus csillaga leáldozóban van. (Tudom, tudom, ez a gyenge pontja, biztosan sok közgazdász vitatkozna ezzel.) A megoldásra pedig nem az ember embernek farkasa tézis, hanem az ember embernek társa gondolat nyomán lelhetünk rá.
Ez a szimpatikus fickó azt mondja, a kivezető út a társadalmi innováció (social innovation). Szerinte befektetni pillanatnyilag a jövő húzóágazataiba érdemes, mint például az egészségügy, az oktatás, az idősgondozás stb. Ugyanis nem csak a versengés, a gondoskodás is veleszületett tulajdonsága az embernek, ezt kihasználva pedig jobban működő gazdaságot lehetne generálni, hogy arról ne is szóljak, ez bónuszként még egy igazságosabb társadalom is lenne.
Nagyon egyet tudok érteni a gondolataival. Még ha nem is vagyunk fatalisták, az azért elég világosan látszik, hogy a pillanatnyi felállás - túlfogyasztás, túlhitelezés, társadalmi egyenlőtlenségek, nyomorgó kontinensek és így tovább, - nem tartható fent hosszasan, és szinte magától értetődően torkollik háborúba.
Mini, önellátó gazdaságokról, kapcsolati hálókból kifejlesztett gondoskodásra alapuló vállalkozásokról, egy egészséges társadalomba való befektetésről szól Mulgan előadása. Utópisztikus, érthetetlen, természetellenes? Nem gondolom. A társadalom mentálhigiénéje éppen olyan fontos, mint az egyéné. Csak nézzünk körül Magyarországon...
Hangsúlyozom, nem vagyok közgazdász. És igen, ezerszer hallottam, hogy a nagy hal megeszi a kis halat. De azért azt ne hagyjuk számításon kívül, hogy a halak nagy társadalmában rengeteg a növényevő...

Az előadáshoz sajnos nincs magyar nyelvű felirat, pár világnyelven lehet követni, miről beszél. Jobb oldalon pedig ezeken a nyelveken el lehet olvasni a scriptet.

A mindentudás világegyeteme

Úgy fest, a huszonegyedik század az azonnali hozzáférés lehetőségével, és az azonnali megosztás vágyával már egyre kevésbé a megismerés, és egyre inkább a kinyilatkoztatás évszázada lesz. Mindjárt mondom is, nem biztos, hogy így lesz, sőt reménykedem, hogy rosszul gondolom.
Az interneten, a televízióban és a rádióban alig-alig hangzik el a talán szó. Legtöbbször kinyilatkoztatásokat olvasok.
Lehet, hogy tévedek, de mintha mindenki teljesen biztos lenne abban, amit mond. Hogy a Nyugatnak bealkonyult. Hogy eljött a munkaalapú társadalom kora. Hogy Amy Winehoouse nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy így haljon meg. Vagy hogy nem volt joga ilyen példát mutatni. A norvég merénylő meg ennyi meg annyi halottat akart. Hogy a norvégok így jártak, mert nem voltak felkészülve. Hogy a norvégok bezzeg fel sem fogják a saját tragédiájukat, mert ilyen hülyék szegények.
Ez van. Mindenki tud mindent. De még ez is hagyján, mert meg is mondják nekem.
Kicsit olyan ez, mint amikor a falusi nénik megmondják a tutit a Jockey-ról. Hogy nincs bennük egy csepp kétely sem. Ilyennek látom manapság a tanítványaim, a kollégáim, a körülöttem élők, a világ meglehetősen nagy részét.
Ahogy Esterházy Péter olyan szépen szavakba öntötte: "Már csak azért is, mert ez az egyik mostani (társadalmi) problémánk, ez a futballistás hangvétel. Mindenki kiabál, és ebben a zajban legföljebb a saját hangunkat halljuk, vagy azt se, csak az értelmetlen csörömpölést, amelyből a saját igazunkat olvassuk ki, kiabálnak az újságcikkek, de kiabál az újságkihordó is (ha van még), a közbeszédből, de a mindennapiból is egyre inkább hiányzik a halk, figyelmes tűnődés, a hangerő következtében mindenki magabiztos, mindenki ért mindenhez, a morális válságtól a monetárisig, és mindenki mindenkit küld az anyjába ... "

A baj az, hogy a tapasztalatok alapján, a világ kevésbé működik kinyilatkoztatások és az egyetlen igaz út követésével vagy a mások odaerőszakolásával. A világ a próbálkozások és a gondolkodás rögös útján szokott előre jutni.

Tim Hardford a próbálkozások fontosságáról beszélt, no meg arról, nem hasznos, ha tévedhetetlennek gondoljuk magunkat. (Sajnos egyelőre csak angolul érhető el az előadás, de pár hét múlva biztosan fent lesz az oldalon a magyar felirat is.)