Rickie

Nos, én a magam részéről legszívesebben ki sem dugnám az orrom két napig, de ez lehetetlen, mert ma ebben a diszkrét hófúvásban temetésre megyek egy közeli kis faluba. Ismerkedjünk a halállal mínusz nyolcban. Empatikusan ideális.
Szóval ma csak túlélek. Zenében Rickie Lee Jones-szal. Mert erről a nőről sem tudok leszokni.

Chicago

Tegnap este megint rájöttem, hogy van Mezzo tévénk, viszont ez a felismerés azzal járt, hogy nem javítottam dolgozatokat.
Most őszintén. Kit érdekelnek a dolgozatok??
Egyébként Bobby McFerrinnek nagyon jól áll, hogy öregszik.

Netgraffiti

Pozitívan csalódtam. Van ez a könyves-olvasós netközösség, a molyok, amivel eddig nem tudtam nagyon mit kezdeni. Amolyan Facebook könyvközépponttal, vagy mifene.
Aztán végül Cippó miatt regisztráltam, sokat jön-megy ott, kíváncsi voltam, minek is. Neve: Biedermann Izabella (jut eszembe, jaj, Facebookon bejelölt egy drága Biedermann, hogy rokon, kellett írnom, és sűrűn elnézést kérni), rendben, csak macerás kicsit, meg nem nagyon láttam ennek értelmét, és tényleg már a virtuális társasági életből is elég egyszer, van élet a biteken túl. Nem biztos, hogy akarom tudni, ki hány ezer könyvet olvasott el, de pláne nem akarok kihívásokban részt venni. És egyáltalán.
Tegnap viszont egészen meglepődtem. Kerestem egy könyvet, amit nemigen lehet itthon megvenni. A neten persze lehetne rendelni sok pénzért egy példányt, de azt sem tudom, valóban jó-e, kell-e nekem örökre.
Kiírtam - netgraffiti, és valaki szinte azonnal írta nekem, hogy akkor hol és hogyan. Teljesen ismeretlenül. Most a könyv megvan, én pedig csak csodálkozom. Kicsit olyan érzés, mint amikor valaki utánad hozza a sálat az utcán.

Minőségi filmek vasaláshoz 9. -Temple Grandin

Néhány napja azon gondolkodom, hogyan gondolkodom. Én mármint. Tehát nem egy ilyen általános filozofikus gondolatkörben vagyok benne, hanem magamat vizsgálom.
Szerintem az embernek önmagát, a saját gondolatait, mozgatórugóit stb. megérteni mindig nagyon nehéz és érdekes feladat. Kicsit olyasmi, mint ha a háta közepét kellene lerajzolni. (Na jó, ez talán nem annyira pontos hasonlat.) Pedig kézenfekvő lenne, kit ismerne az ember jobban, mint önmagát... Aztán kiderül, tulajdonképpen ezzel a próbálkozással szinte el is megy az élet.
A külső és a belső világ kapcsolata bonyolult. Egy 'egészséges' embernek is, pláne valakinek, akire az átlagtól való különbözősége miatt rásütik a 'beteg' címkét. Pedig az is lehet, hogy amit betegségnek hívunk, az pusztán az elme egy átlagostól eltérő működése.
Autistának lenni ma betegség. Kezelendő, csillapítandó, elkendőzendő, gyakran szégyenletes különbözőség. Az a helyzet, minden kor kitermeli a maga homlokra ragasztható kényelemmatricáit. (Volt ilyen régen az epilepsziásoknak is.) Az átlagember kényelmét szolgáló kis feliratokat, amitől aztán azt érezheti, megoldottam, kategorizáltam, kezelhetetlen, tanulási nehézséggel küzd, izé, na mondjunk egy nevet szindrómás, tegyünk intézetbe könnyebb lesz neki= könnyebb lesz nekem. A nem gyógyítható a kulcsszó. Mintha az életéből bárkit ki kellene, ki lehetne gyógyítani.
A nyugati  átlagtársadalom ma gyakran kiközösíti a különbözőt. Vannak törekvések, hogy ez ne így legyen, de nem ez az általános egyelőre. Én mindenesetre örülök ezeknek a törekvéseknek. Örülök azoknak, akik számára az út a cél, nem a megérkezés. A tevékenység és a törekvés a tökéletességre, nem a tökéletesség maga.
Ilyen utat mutat be a Mick Jackson rendezte Temple Grandin. A műfaja életrajzi dráma. 103 perc mindarról, amiről az előző néhány bekezdésben írtam. Rendkívül megható. Eszközeit tekintve nem hoz különösebb újdonságot, de ez kivételesen nem volt baj. Egy autista nő életét, és ami talán még fontosabb, küzdelmeit mutatja be a film. Kiváló, pátoszmentes (Flóra :)) alakításokat láthat, aki szereti az önéletrajzi filmeket, és aki szeret azon gondolkodni, kire és milyen címkéket ragaszt a hétköznapjaiban.

A telekről

Van benne valami. Télen én is jobban szeretem a pátoszt. Talán a hideg miatt, mert van ennek biokémiai összefüggése is, a hidegben összehúzódó véredények által termelt pátoszhormon ugye. Kicsit csak, de hasonlít ez a nikotin érösszehúzó hatása által termelt tavaszi-őszi pátoszhormonra, legfeljebb a tüdőből feltámadó ellenkezés nem homályosítja el azt a szeretetteli pillantást, amit a hófúvás felett körbehordozunk a hegyről.
Nem, én nem szeretem a telet. Nem szeretek fázni, nem tudok jól fotózni hóesésben, és plusz három foknál alacsonyabb hőmérsékleten szétmarja a hideg a bőrt a kézfejemen. Kesztyűben is.
Ja szép, igen, elnézem a tájat egy percig, előveszem a maximális hóextázisomat, jujjuj esik a hó, próbálok valami gyerekkori lelkesedést előbányászni, hogy a nyugodtság, meg a csend, aztán a szemgolyómat befutja a jégvirág, nekem meg eszembe jut az a kis bicebóca vagy egy másik félig fagyott hős a Kárpát-medence irodalmi fénykorából.
Sosem szerettem, na, nem kiszerettem belőle, hanem bele sem sosem. Sőt, rettegtem. Gyerekként legrémületesebb lehetséges halálként éltem meg, amikor a metsző szél elvette tőlem a levegőt, cserébe meg milliószámra vágta az arcomba az előre nekem készített jégszilánkokat. Ilyenkor antipatetikusan ordítottam, és téptem ki magam anyám kezéből. Azt ordítottam, megfulladok. Anyám meg visszaordított az üvöltő szélben, hogy ne ordítsak, mert megfázik a torkom.
Én viszont fuldokoltam tovább, ami ellen az egyetlen ellenszer mégis csak az volt, hogy végigordítottam az utat az óvodáig, mert aki ordít, az nem fullad meg, és délutánra lázas lettem, és végre meleg volt, és nem kellett kimenni az utcára a hideg szélben. A gyerekekben még van tisztesség.
Ma már nem ordítok vissza, ha az arcomba üvölt a tél. Lehet, hogy kellene? Vissza kellene üvölteni, hogy nem érdekel, és hogy vedd tudomásul, sosem szerettelek, érted? Menj csak, sértődj meg, nem fogsz hiányozni...
De már nem vagyok olyan őszinte, mint régen. Nézem a kékbe, szürkébe oltott várakozást. Tavasz lesz. Tudom. Csakazértis.

A szív időtlen magánya

Az ember titokban tudja, hogy a szerelem, a gyász, a bánat olyan fogalmak, amelyek sem történelmi korhoz, sem életszakaszhoz, sem térhez, sem nemhez, sem szexuális érdeklődéshez, sőt tulajdonképpen semmihez nem köthető érzelmek. A szív dolgai szinte semmivel sem befolyásolható, önálló folyamatok.
Ha így van, akkor persze 2012-ben nyugodtan megnézhetjük egy hatvanas években íródott regény filmadaptációját. Ha így van, a főszereplő lehet egy szerelmét elveszítő meleg férfi.
Tom Ford Christopher Isherwood regényéből, 2009-ben készített filmje, azt hiszem, jó bizonyíték a szív időtlen és tér nélküli magányára. Szép, lassú, kicsit reklámfilmesre fényképezett film az Egy egyedülálló férfi, ez utóbbi persze nem véletlen, hiszen Ford évekig volt a Gucci cég kreatív igazgatója.
Hogyan élvezhető egy kifejezetten hatvanas évekre fényképezett film ma? Könnyen. Persze kellenek hozzá nagyszerű színészek, Colin Firth leginkább és legfőképpen, aki, ritkán írok ilyet színészről, tökéletesen alakítja a társát veszített irodalomprofesszort, és persze, ha kisebb szerepben is, de a szintén csodálatosan játszó Julianne Moore.
Nem is tudom, mit érdemes erről a filmről leírni. Lassú, talán még annyit, akciófilmre vágyók ne ezt nézzék ma este. És azt is, mert nem akarok álságosnak tűnni, nagyon is fontos momentuma a filmnek, annak idején a regénynek is az volt, hogy ez egy meleg szerelem végének a története. Miért nem érdekel ez annyira? Azért, amit az elején mondtam. Ha minden külső mázt, allűrt, szokásjogot, rózsaszín vagy vérvörös festéket lehántunk az emberi érzelmekről, akkor pontosan arra jutunk, mint a főszereplő a halála előtti utolsó percekben.  Az emberi szív a boldogság rövid pillanatai közti időt tölti ki élettel. Olyannal, amilyennel tudja.
Tom Ford szépre rendezett filmjét csak olyanoknak ajánlom, akik el tudnak vonatkoztatni tértől, időtől és saját szexuális beállítottságuktól.