A szív időtlen magánya

Az ember titokban tudja, hogy a szerelem, a gyász, a bánat olyan fogalmak, amelyek sem történelmi korhoz, sem életszakaszhoz, sem térhez, sem nemhez, sem szexuális érdeklődéshez, sőt tulajdonképpen semmihez nem köthető érzelmek. A szív dolgai szinte semmivel sem befolyásolható, önálló folyamatok.
Ha így van, akkor persze 2012-ben nyugodtan megnézhetjük egy hatvanas években íródott regény filmadaptációját. Ha így van, a főszereplő lehet egy szerelmét elveszítő meleg férfi.
Tom Ford Christopher Isherwood regényéből, 2009-ben készített filmje, azt hiszem, jó bizonyíték a szív időtlen és tér nélküli magányára. Szép, lassú, kicsit reklámfilmesre fényképezett film az Egy egyedülálló férfi, ez utóbbi persze nem véletlen, hiszen Ford évekig volt a Gucci cég kreatív igazgatója.
Hogyan élvezhető egy kifejezetten hatvanas évekre fényképezett film ma? Könnyen. Persze kellenek hozzá nagyszerű színészek, Colin Firth leginkább és legfőképpen, aki, ritkán írok ilyet színészről, tökéletesen alakítja a társát veszített irodalomprofesszort, és persze, ha kisebb szerepben is, de a szintén csodálatosan játszó Julianne Moore.
Nem is tudom, mit érdemes erről a filmről leírni. Lassú, talán még annyit, akciófilmre vágyók ne ezt nézzék ma este. És azt is, mert nem akarok álságosnak tűnni, nagyon is fontos momentuma a filmnek, annak idején a regénynek is az volt, hogy ez egy meleg szerelem végének a története. Miért nem érdekel ez annyira? Azért, amit az elején mondtam. Ha minden külső mázt, allűrt, szokásjogot, rózsaszín vagy vérvörös festéket lehántunk az emberi érzelmekről, akkor pontosan arra jutunk, mint a főszereplő a halála előtti utolsó percekben.  Az emberi szív a boldogság rövid pillanatai közti időt tölti ki élettel. Olyannal, amilyennel tudja.
Tom Ford szépre rendezett filmjét csak olyanoknak ajánlom, akik el tudnak vonatkoztatni tértől, időtől és saját szexuális beállítottságuktól.