Csend

Zajos világban élek. Gyakran és sokat beszélnek hozzám, velem, nekem, mellettem. Általában nem zavar, nyilván az ember nem véletlenül megy tanárnak, nem véletlenül lesz (viszonylag) sok gyereke, szóval az egész könnyen indokolható a személyiség alapvetően extrovertált voltával.
Csak hát van olyan, hogy sok. Meg olyan is van, hogy elég.
Vannak napok, amikor a csendet szeretem. Amikor annyi mindent láttam, de főleg annyi mindent hallottam már, hogy elég. Még a kedves zene is idegesítően csörömpöl. Azt a csendet akarom magam körül, mint amikor hótakaró alá fojtja a világ a legapróbb neszt is.

Karácsonyoztunk az iskolában mi tanárok. Ott például olyan csend volt, amire nem vágyom. Fagyos, kedvetlen idegenség egymás iránt. Gyorsan le is léptem, mert az a három szó, amit ki kellett nyögni, az is nehezemre esett. Otthon kellett volna maradni valami hazugsággal...

Este koncerten voltam, egy másik iskola karácsonyi koncertjén. Nagyon érdekes volt, mert régen hallottam tiszta emberi énekhangot csak úgy, minden zenei kíséret nélkül. A legnagyobb varázslat a világon, Isten semmihez sem fogható ajándéka. Talán a csend egyik formája. (Ebben a megasztáros, X-faktoros világban már unikum is.)
Persze eszembe jutott saját kórusmúltam, a hajnali próbák, a karnagy állandó idegfeszültsége, a jól sikerült közös munka... Nagyon régen volt, és nem is tudom, miért s hogyan kerültem kórusokba énekelni, amikor nincs szép énekhangom.

Néha csendnek kell lenni, amikor csak Isten szólhat az emberhez. Mint annak idején egy-egy hétvégére a somogysámsoni parókián.

Adventus 2.

Bori karácsonyi rajza

Nem is tudom. Talán az eső miatt van az, hogy most kicsit kevésbé érzem az örömet. Vagy a néha elém bukkanó nemzeti téboly miatt.
Nyűgös is vagyok, már nem akarok dolgozni Karácsony előtt, szánnám magam a készülődésre. Napok óta hímzek, vasárnap voltunk bastlizni is a Nagytesónál (Bori is így hívja, pedig aztán neki nem nagytesója, mondjuk nekem sem...), azóta meg csak próbálom utolérni magam a listámon, de már tudom ilyen kisstibisen énekelni magamnak, hogy sehol se talállak téged, édesem.
Tegnap konkréten itthon hagytam a határidőnaplóm, szóval vakrepülés volt. Már csak este láttam, hogy ma témazárót íratok. Marha jó. Majd méghajnalabban leszek kénytelen bemenni, pedig a nulladik órákat amúgy sem állhatom. Aki ezt kitalálta, annak a pokol legsötétebb bugyraiban kellene főni az idők végezetéig.
De jól van, még ma, meg holnap, aztán csütörtökön továbbképzés Budapesten TSB-vel meg Mihállyal. Végre lesz időnk beszélgetni. Egy nap karácsony.
Valahogyan jobban be kellene tudni osztani az időt, vagy a fene tudja, szaporodnak a tennivalók állandóan, tennivalószex vagy inkább promiszkuitás.
Egyébként a Karácsonnyal nincs baj más, csak az, mint a mikulásozással, hogy túl sok helyen van kötelező ünneplése, ebben meg elforgácsolódik az ember ideje, aztán a karácsonyfából karácsonyi fogpiszkáló lesz. Iskolai karácsony 1,2,3, tantestületi karácsony, cserkészkarácsony, hangversenykarácsony, jógakarácsony (sic!), tényleg már mire eljön Jézus, el is fárad bele.
Nekem két karácsonyozás elég. A többi időben erre a kettőre szeretnék készülődni.
Például ilyen gyönyörű képeslapokat írni azoknak, akik távol vannak tőlem.

Állva

Hogy állva érjen a halál. Flóra ezt mondta.

Ma fekve érte a halál egy ismerősöm édesanyját. Évek óta feküdt már. Megfeküdt így értem.
Mesterséges mennyországokat keresett. Hogy mit talált, én nem tudom.
Most azon őrlődik a család, ki kit nem szeretett eléggé. Hát kár. Mert ez az öröm vasárnapja.
Szeretni kell szerintem. Ez az egyetlen fegyver a sötétség ellen. Erről írtam ma reggel, de majd csak jövő héten lehet olvasni egy másik oldalon.