Szombat

Ha van valami, amit igazán utálok, az a szombati munkanap. Ezeket a munkanapcseréket nem tartom túl jó ötletnek, még akkor sem, ha tényleg jó volt múlt héten négy nap pihenés, és ha tényleg értem, hogy számszakilag ez így van rendben, és le kell dolgozni, amit le kell dolgozni. Persze, az iskolákban a tanév során van bizonyos számú tanítási nap, amit teljesíteni kell, világos, de hogy ha valaki megnézné, hasznos-e egy tanítással eltöltött szombat, nem tudom, mire jutna. A munkahelyek meg vagy tartanak ma munkanapot, vagy nem. A legtöbb helyen szerintem nem, vagyis a hivatalokban méla undorral üldögélnek majd az ügyintézők, a kereskedőknek mindegy, ők amúgy is szolgáltatnak szombatonként, a magáncégek meg tesznek az egészre magasról.
Sajnos nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a meglévő két gyereknapomból egyet feláldozzak, mert a tanár nem vehet ki szabadságot akkor, amikor szeretne (ott van neki az egész nyár, pihenjen akkor), arról nem is beszélve, hogy májusban majd szeretnék elmenni egy konferenciára, oda meg a főnököm gyaníthatóan csak úgy enged el, ha kiveszek egy gyereknapot.
Ez van, én bemegyek dolgozni, bár azt tapasztalatból tudom, hogy a diákok egy jelentős része szülői igazolással ma távol marad, egy másik részüket meg már tegnap hazaküldték a városi kollégiumokból, hiszen az ő szobáikat kiadta  a város a hétvégi rendezvények miatt. A maradék diákcsapatnak pedig nyilván pont annyira lesz kedve a mai napot az iskolában tölteni, mint nekem. Úgyhogy középiskola ide vagy oda, ma játéknapot tartok, és egy percig sem furdal majd a lelkiismeret, hiszen a játék is fejleszt mindenfélét. Például a szombati munkanapok túléléséhez szükséges humorérzéket.

Sex on the beach - professional edition

Most viccelődhetnék azzal, hogy nyilván szuicid típus az az angoltanár, aki még nyáron is intenzív kurzust vállal, pedig helyette élvezhetné jól megérdemelt nyári szabadságát, lelkileg feltöltődhetne, olvashatna, írhatna levelet barátainak és ellenségeinek, utazgathatna Toszkánában, süttethetné a hasát az Adria mellett ésatöbbi.
De nem viccelődöm, mert az ember negyven fokban a legkevésbé saját magán akar röhögni. Meg az a helyzet, hogy bár tudom, sokak szerint a pedagógusok menjenek a francba, kinek van ennyi sok egybefüggő szabadsága, év közben sem dekkolnak (egyelőre) nyolc órát a munkahelyükön, amúgy is csak lógatják a lábukat egész évben, szóval jó életük van, na, de azért az a szomorú valóság, hogy nincs ez a szakma megfizetve, úgyhogy a pedagógusok elég nagy része csak úgy tud megélni, hogy van egy-két mellékállása.
Nagy részük 'szabadidőben" is tanít ugye, mert végülis ahhoz ért.
Nekem gyakorlatilag egyetemista korom óta voltak/vannak magántanítványaim, de ez nem a kedvenc műfajom. Pláne mióta családom is van, elég nehéz összehozni egy nyugodt magánórát. Talán ha lenne egy elszeparált dolgozószobám... (De nincs.) Persze próbálkoztam én is céges munkákkal, a kedvenc emlékem ebből a kategóriából, amikor egy szimpi kis magáncégnek fordítottam egy műszaki szerződést (erőműleírással!), amire így utólag is nagyon büszke vagyok. Kár, hogy bár a számlát elküldtem nekik, pénzt sosem láttam tőlük. A nyelviskolák siralmasan fizetnek, a fordítóirodák meg, legalábbis annak idején, éhbért.
Nem valami csodás tehát a piac, melyen eladhatom magam, úgyhogy ha beesik egy munka, ami nem olyan tragikusan fizet, azt bizony kénytelen elvállalni az ember. Pláne azért is, mert hátha később még jó lesz ez valamire. Persze nem valószínű.
Egyébként meg minden napszámos munka közül egy munkahelyi intenzív csoport nyáron, feltéve, ha tényleg lesz szerződés és a végén még fizetnek is, az elviselhető kategória. Kicsit olyan, mint egy turistacsoport. Az ember megszereti, megutálja őket, barátságokat köt, és elgondolkodik azon, Isten mire föl teremtette az embert. Ha lesz gyomrom ahhoz, hogy beszéljek Bridge-dzsel (a tanfolyam szeptember 10-ig tart), már majdnem olyan jó lesz ezt a 120 órát lezavarni a múzeumi dolgozóknak költözködés közben, mint egy langyos Sex on the beach-et kortyolgatni itthon a negyven fokos panelban.
Persze a barátaim szerint nem vagyok normális. A változatosság kedvéért Zé úr szerint sem. Milyen kár, hogy a szolgáltatók egyáltalán nem érdeklődnek az elmeállapotom iránt.