A pofonokról

Harminckét éves voltam, amikor először arcul ütött az élet. Majdnem krisztusi kor...
Emlékszem, hogy meg voltam lepve. Nem is nagyon értettem, de hát a pofonokat nem is lehet érteni, mert nem arra valók.
Az ember persze nem várja a pofont, hiába tudja, hogy kötelező gyakorlat. Aztán Isten pontoz, azt mondja, hmmm ... elemek nehézségi foka: lássuk csak, volt egy dupla leszúrt, megizé forgás, az 7.1, a végén hiányoltam egy duplát ugyanis, és akkor a kivitelezés az csak 7.0, mert a második leérkezésnél rontott. Lehetett volna jobb is, ez a lényeg, tessék edzeni, visszatérünk erre pár év múlva.
A második pofon általában nagyobb, és gyakorta előfordul az is, hogy elered az orrunk vére. Ennek két oka lehet, vagy tényleg nagyobb a pofon, vagy az aprócska rutin okán a szemünk sarkából észrevesszük a lendülő kezet, és ösztönösen is elrántjuk a fejünket. Ez semmiképpen sem szerencsés, mert a pofon, hogy is mondjam, bája, lényege, éppen a meglepetésben van. 
Valószínűleg ez az oka annak, hogy Isten a második pofon után kénytelen hosszabb időt kivárni a harmadikig.

Nevekről

Nem tehetek róla, mostanában néha elég egy-egy nevet meghallanom, és tele lesz a szám keserűséggel. Nem tudom, a pokol melyik bugyrából szalasztották ide ezeket az embereket, de hogy valahonnan a dantei körök legaljáról, az is biztos.
Nem akarok politizálni, és nem akarom örök elégedetlenként leélni az életemet. Nem is arról beszélek, Európának és Amerikának is lassan feláll a szőr a hátán, ha meghallja Magyarország nevét; egyrészt van mindig mindenhol a hírek prioritásában helyi érdek, másrészt ... ja másrészt persze nincs, mert micsoda őrültség azokat csesztetni, akiktől függ az ember. Nem szolgalelkűségre gondolok, na ha valamiről, Magyarország erről aligha lehet híres, hiába szeretnék a szabadságharcot jelenkori, sőt egyenesen a mostani kormány találmányának beállítani.
Lehet ezen fanyalogni, de az üzleti életben azért az bevett gyakorlat, hogy akitől kölcsönkérek, annak nem rúgom be se az ajtaját, se a képét. Nem tűnik az életszerű szituációnak, hogy a drága adós, úgyis mint Nagy Magyar Hazafi, egy szép tavaszi reggelen megüzeni az OTP Zrt.-nek, hogy világnézeti különbségeik miatt nem törleszt, ellenben kellene neki még egy kis pénz, mert venne ezt-azt. És várná, hogy a bank azért mégiscsak küldi a pénzt.
Persze érdekes, és elgondolkodtató, hogy míg az utóbbi esetben mindenki látja a szituáció humoros voltát, a 2012-es kis magyar szabadságharc hallatán nem röhögik magukat halálra az emberek.
De tényleg nem erről a jól megtervezett médiabuliról akarok írni. Aki tud rendesen olvasni, észreveszi, hol verik át, aki gondolkodik, elég jól tudja, mi itt most nem a Demokratikus Charta szövegén igazítunk egyet.
Az a legnagyobb bajom ezzel az egész helyzettel, hogy rossz magyar neveket jegyez meg a világ. Én  olyan országban szeretnék élni, ahol Szemerédi Endre neve szerepel a híradások élén, nem olyan embereké, akik összeadni és kivonni sem tudnak.
(Eric Burdon nevét is érdemes megjegyezni, őt tettem fel a lejátszóra.)

Szombati tao

A tökéletesség felé sok út vezet. Lehet citromos tea és keksz, háttérben a Stazival, meg a keletnémet gyerek balatoni fürdőzésének operatív jelentőségével, és persze egy-két lélegzetelállítóan gyönyörű patchwork takaróval. De lehet diótejes kávé, gyömbéres mézes limonádé, kis nasi, napsütéseserkély, cigizés, egymáslátása is.  

Hisztinap

Mihály szerint hisztinap volt tegnap, és tényleg, magamon is éreztem, hogy legjobb volna mindent a földhöz csapkodva hazamenni, kifeküdni a teraszra egy függőágyba, és élvezni a napsütést. Persze se napsütés, se függőágy a teraszon, szóval ez csak olyan elegemvanmindenből düh.
Hergeltük is egymást persze, mindenkinek fájt valami hülyeség ebben a nagy nemzeti kuplerájban. Valamiért semmi sem működik jól, a hivatalokhoz Kafkának nem volt elég fantáziája, legalábbis azokból a horrorsztorikból ítélve, amiket olvasok, meg hallok.
Annyira elhatalmasodott rajtam a csapkodás (elméleti mármint), hogy a betűfelismerő csoportomhoz nem vittem semmi pedagógiai/módszertani csilli-villi ötletet, hanem mondatokat fordíttattam velük jutalomért cserébe. A legsikeresebb órám volt a tegnapiak közül. Na tessék.
A nap végi megbeszélés semmi jót nem hozott, csak dühös lettem attól, hogy nem értem, miért nem lehet igazat mondani, miért nem lehet beismerni, ha valaki rossz döntést hozott. Jájj, van ez a sánta kutyás történet, de nem izgatja őket. Különben meg az elvonások miatt egyértelmű, hogy el kell bocsátani embereket.
Úgy szeretnék felmondani! Tegnap aztán mérgemben egyszerűen rákerestem a kiadói álláshirdetésekre a neten, és beadtam egy pályázatot külföldre. Blogszerkesztőt keresnek. Na jó, icipici szépséghibája azért van a dolognak, mert gyaníthatóan nem egy vidéki magyar blogszerzőre fáj a foguk, de már az is felvillanyozott, hogy nem kell belesüppedni a kilátástalanságba. Ja igen, és pár óra múlva kaptam egy e-mailt, hogy nagyon szépen köszönik a jelentkezésem, ne haragudjak, hogy ilyen egyen levéllel válaszolnak, de rengeteg a postájuk. Viszont mindenképpen jelentkeznek, ha megfelelek a pozíciónak.
Jó, hát nem gondolom komolyan, hogy majd egy ilyen hiperállást a nyakamba akaszt Amerika egyik legnagyobb kiadója, de legalább embernek érzem magam egy napig, nem valami eltaposandó számnak. Néha ennyi is elég.

Semmi

Isten áldása egy hét közbeni szabadnap. A sok nullvektoros nap után már tényleg az is tök mindegy, hova megyünk, csak egy kicsit el innen. Nem érdekel, hogy ki és mit fog csinálni holnap az óráimon, sőt, rosszabbat mondok, az sem zavar, ha nem látok semmi értelmeset Budapesten, mert arra is lusta voltam, hogy utánanézzek, van-e valami program a forraltboron kívül.

Na jó, az is van még, hogy olvasom Eduardo Galeanot és nem értem. Amikor az Ölelések könyvében voltam nyakig, úgy éreztem, ebbe a fickóba elég ingridbergmanosan bele tudnék szeretni. Most meg olvasom a DélLatin-Amerika nyitott ereit, és fel nem foghatom, hogy ez ugyanaz a pali. De elolvasom most már, ha bele is döglöm. Arról viszont letettem, hogy szerelmes, rajongó leveleket írjak neki.

Az örömről

Van olyan is, hogy csendes, meg hogy kialvatlan. Néha még egy kicsit türelmetlen is van. De azért legtöbbször mégiscsak ösztönös.  A meleg vér, ahogyan szétfut a hajszálerekben az ujjvégekig.
Lehet, hogy túl gyakran örülök, de ez jót tesz a vérkeringésemnek.

Fantázia

Azt képzelem, mostantól mindenki békén hagy, megtanulok nemet mondani kérésekre, és hetente több alkalommal is időt tudok szánni önmagamra, meg az én fontos dolgaimra is.
Tök jó a képzelőerőm.

Balansz

Mindenféle bokros teendők miatt már két hete nem jutottam el jógára, és azt ugyan éreztem, hogy hiányzik, de hogy milyen nagyon, azt csak tegnap igazán, amikor azt hallgattam, a csoport hogyan lélegzik együtt. Az örök béke szigete.
Évekig a futás segített. Szerettem hajnalban a tó körül futni, és akkor, azt hiszem, a futás mentette meg az életem.  (A tó a mai napig megmaradt ebből a szerelemből.) Hogy most miért a jóga? Nem tudom. Biztosan nem véletlen.
Tegnap megint Szalai doktorhoz voltam hivatalos egy kis átvilágításra. Egyébként le a kalappal a 400 ágyas klinika radiológiai osztálya előtt. Kedvesek, gyorsak, alaposak, és bizony nem kell két hetet várni a leletre, nem kell két hetet őrlődni, vajon mi a helyzet odabent.
Szalai doktor szerint még csak ultrahangra sem kell visszamennem, nem lát semmi aggasztót. Elég, ha majd egy év múlva látogatom meg legközelebb.
Most nyugodtan ki lehet nevetni, de szerintem ehhez a jógának is köze van. Mert az egyensúly gyógyít.

Az időmről

Eltelt az őszi szünet. Még az elején egy hét szigorú szellemi szabadságra ítéltem magam, amit becsülettel le is töltöttem. Nem csináltam semmi mások szemében hasznosnak ítélhetőt.
Szabad félórákban szerelmesen bámultam a hulló faleveleket, szabad órákban zenét felejtettem a fülemben vagy idegen kanapékon hevertem, szabad estéken filmeket néztem.
Nem olvastam, nem írtam, nem találtam ki okos és előremutató dolgokat.
Mától majd megint kényszeresen lesem az öltönyös embert. Reggelente megint korán kelek majd, hátha ettől megzabolázhatom az időt, ami felfalni készül.
Ha rajtam múlna, az életnek lehetne itt vége. Ezen a csendes, múló szabadsággal teli novemberi reggelen.

Egyszer

Á, szívem, hát dehogy vagy te szabad. Egyszer majd.

Véletlen nap

Előfordul időnként, hogy egy nap véletlenül kerül be az életünkbe. Nincs semmiféle funkciója, mert nem történik semmi, vagy ami történik, annak inkább egy másik napon kellene történnie.
Ilyen napokon sehova sem érünk oda időben, de hozzánk sem ér oda senki időben. A kés kiesik a kezünkből, a gyalogos, nyakában a gyerekkel, lelép a kocsik közül.
Ilyen napokon a zokni beleesik az uszodai pocsolyába, a melegített étel odaég a lábosban, a mobiltelefon szétesik a konyhakövön.
Ilyen napokon nem várt vendégei vagyunk a saját életünknek.
Ma megint felkeltem. Legyen ez egy nem véletlen nap.

Késői örömök

Középiskolai tanárnak lenni nem az az instant öröm kategória manapság. Régen, mondjuk húsz éve, sem volt feltétlenül az, de akkoriban még néha az is előfordult, hogy érettségi táján egy-egy diák megveregette az ember vállát, és azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is utálta az angolórákat annyira.
Az elmúlt néhány évben ez szinte kiveszett az életemből, és úgy fest, 2-3 éves csúszásban vannak a mi kis diákjaink. A többségüknek ugyanis legalább ennyi időre van szükség, hogy elszakadjanak az aktuális iskolaélménytől, és valamiféle perspektívában lássák mindazt, ami itt zajlik.
Két-három évvel a végzés után viszont érdekes módon egyre több diák látogat vissza, ír levelet, és gondol arra, tulajdonképpen mégis kapott valami tudást az itt töltött 4-5-6-7 év alatt.
Tegnap egy két éve érettségizett diákommal futottam össze a folyosón, aki ugyan nem miattam, hanem egy emelt magyar óra miatt jár vissza, előző nap pedig az a lány ugrott a nyakamba a folyosón örömében, aki súlyos drogfüggőségéről fog majd beszélni jövő héten TSB új osztályában.
Lehet, hogy én is öregszem. Nekem is tovább tart már, hogy ne az jusson eszembe, annak idején, mennyit ökörködött az órán, milyen sokszor nem írt házit, hányszor akadékoskodott csak a szórakozás kedvéért. Ilyenkor, amikor az idő bennem is elmosta a rossz emlékeket, már úgy tudom nézni őket, mint csodálatosan új és értékes felnőtteket, akikből nagyszerű gyógypedagógus, tűzoltó vagy jogász lesz. Vagy akik egyszerűen csak nem süllyednek a drogfüggés kilátástalan mocsarába.
Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy hátha mégis van egy kis értelme annak, amit csinálok. Egy nagyon kicsi értelme.

Boldog-boldogtalan

Holnap elmegyünk a teraszra. Szerintem addig már kibírom.

Szeptember 30.

Egészen biztosan nem lehet tudni. Még az is lehet, hogy a Liszt Ferenc csendes fáinak is van ehhez valami köze, vagy a megnyúló árnyékoknak, esetleg annak a falevélnek, amelyik úgy hullott le, ahogyan az egy falevéltől szeptember utolsó napján elvárható.
Mindig tervezem, hogy fontos kérdéseket teszek majd fel, ha találkozunk, hogy lesz egy íve a beszélgetésnek, amit majd fejben beilleszthetek a Beszélgetések egy nagyszerű emberrel című kötetbe. 210 oldal, kötve, fűzve.  Azt is tervezem mindig, hogy nem hebehurgyán, meg pláne nem a semmiről, mert mindig kevés az idő, mindig  kár az utolsó mondatért, mindig el sem kezdtünk semmit, mindig az utolsó kérdésnek kellene lenni az elsőnek, mindig meg kellene kérdezni még száz dolgot, a válaszokat akkurátusan feljegyezve.
Aztán nem kérdezem, csak ami hirtelen eszembe jut, a választ pedig nem jegyzem meg, csak a mosolyt, inkább csak hallgatom, amit mondasz, mert mindig kevés az idő, inkább csak nézlek, mert el sem lehet kezdeni semmit, inkább nem kérdezek, mert azt az egy dolgot sincs merszem megkérdezni soha, amit már régen meg kellett volna.
Tényleg nem lehet tudni. Még az is lehet, hogy a Liszt Ferenc csendes fáinak is van ehhez valami köze, vagy a megnyúló árnyékoknak, esetleg annak a falevélnek, amelyik úgy hullott le, ahogyan az egy falevéltől szeptember utolsó napján elvárható.

Múló rosszullét

Nincs is ősz.
Nem állítom, hogy ellopták, lehet, hogy önszántából marad távol, de ez egyáltalán nem javít a helyzeten semmit.
Nem a meleggel van bajom különben, nem is azzal, hogy süt a nap. Nem az sok, ami van, hanem az kevés, ami nincs. Hiányzik a merengésre szánható esős délután, az ágyban marasztaló szombati esőkopogás, a vizes falevelek illata.
Nekem kell az elmúlás. A sütőtök édességét ellenpontozó keserűség. Nekem kell a halál ígérete.
Én nem akarok örökké élni, nem akarom a szívességből hulló faleveleket, a hőgutától a sétányra ájuló vadgesztenyéket, a szeretkezést már elunt langyos éjszakákat.
Olyan ez az örökké nyárnak látszani akaró ősz, mint a saját öregedését festékkel és gumírozott bugyival rejtegető nő, aki a bohócmutatványért leginkább önmagát kénytelen szánni.
Pedig nagyon kell az idő az öregedésre, nagyon kell az elmúlásra való felkészülés, nagyon kell a méltó halál. A természetnek is.
Legyen egy kicsit ősz már végre.

Kalitkákról

Cirkóniumkalitkája van az időnek. Hol nagyobbacska, hol egészen kicsi, mindenesetre az oldalán számminta fut végig, a teteje pedig nyitott, mert az időt nem a zárszerkezet, hanem a szándék tartja odabent, de az is csak ideig-óráig. Néhol ciráda van rajta, máshol a rács, mint a börtönben, párhuzamosan szigorú.
Az idő csak ritkán hagyja magát erőszakkal kalitkába zárni, és első adandó alkalommal meg is lép. Inkább csak akkor marad szívesen, ha maga dönthet, ha maga szánja önmagát az emlékezésre.
A hétvégén sokan voltak a kalitkában, középiskolai időpillanatok, akik az érettségi találkozó kedvéért jöttek el, nevetgélve, az egyik kedvesen rácsodálkozva a másikra, a másik kicsit feszengve az egyik látványától. Vasárnap gyerekpillanatok jöttek, óvodás idők egy régi lakásból, csecsemő idők, kiskamasz idők, régen látott fiatal idők.
Egy másik, egy sokkal kisebb kalitkába apám halál előtti ideje látogatott. Az ő kalitkáján a hetvennégyes szám volt kirakva valami apró, tengerkék kőből. Ennek a kalitkának az az egyik érdekessége, hogy mindig itt van, de nem mindig lehet látni.

Tűréshatár

Megnézek én mindent, ami elém kerül, nem szépítem. A pszichiátriára bevonuló fiú történetét is, meg ezt a tegnapit is Dani szerezte be, én meg ott ragadtam a képernyő előtt, csak úgy tétlenül, mint gyerekkoromban, amikor néha fél napot is bámultam a televízióban futó fényeket.
Most bámulás közben sem tudom meg nem történtté tenni a jeleneteket, akkor is összerakom a gondolataimat, ha nem is kellene. Blogmellékhatás. A világ posztablakban. Beteges.
Nem tudom megmondani, a Hanna jó film vagy sem. Nem is néztük végig. Nem is a filmről írok.
A gondolatok maradtak meg. Hogy a tűréshatáron innen vagy túl van a téma. Hogy ha mondjuk a végén kiderül, hogy volt valami erkölcsi jó, aminek érdekében az apa gyilkolásra képezte ki a lányát, akkor ettől visszamenőleg indokoltnak tekinthető-e a hidegvérű gyilkolászás... Vagy csak a látvány miatt érdemes a kiöregedett, megkopott hősöket szűzies gyereklányokra cserélni?
Vajon kinőtt a világ a hősökből? Ez lenne a világ gyerekkorának vége? Ez a posztrealizmus vagy a posztnaturalizmus? Vagy a gyerekhősök kora? Ha már a felnőttek nem képesek a világ kerekét megforgatni, a gyerekek kénytelenek?
Csak kérdéseim vannak már megint.
Minél többször látom, annál jobban hiányzik. Ez a mondat is egy kérdés.

Légből kapott

Nagyon nehéz csak befelé figyelni, mert az ember nehezen tudja kizárni az érzékszerveit. Ezt mondta tegnap este a jógaoktató, aki ez alkalommal személyre szabott foglalkozást tartott Emmának és nekem. Nyilván új még az őszi órarend, nem esett le mindenkinek, hogy fél hatkor is lehet menni. Igaz, ezt dinamikus jógának hívják,  leginkább a légzésről volt szó, és összesen talán ha 4-5 testtartást csináltunk végig, viszont ehhez járt maximális figyelem, meg elméleti alapvetés is arról, mi a lényeg.
Nekem nagyon szimpatikus ez a nő. Sosem türelmetlen, mindig érdeklődő, megfontolt és ... azt hiszem, rá még Weninger is azt mondaná, hogy jógi.
Lélegezni tanultam tehát tegnap, de nagyon nehéz volt. Jó, persze, valamelyik jógalégzés ez, meg nem mondom a nevét, nem valami kis oxigén be, kis széndioxid ki, de akkor is. Miért nem tudok én lélegezni?
Egyhegyűség, mondta a jógi. Mint amikor befűzöd a tűbe a cérnát. Egyelőre szétszaladnak a gondolataim minden másodpercben. Majd gyakorlom.
Ha az ember úgy tud élni, hogy önmagára koncentrál, akkor el tudja dönteni, mire szán energiát. Mármint egy adott helyzetben valamin felhúzza-e magát vagy nem. Ha találkozik egy emberrel, akkor abba a kapcsolatba tesz-e energiát vagy sem.
Ma ezt fogom gyakorolni az iskolában. A légzést, meg ezt az energiadolgot, meg hogy egyhegyű legyek, meg ... Tisztára mint a kis Vuk. Nem baj, tanulni nem szégyen. Sőt. Ettől a nőtől érdemes.
A jógafoglalkozásnak több eredménye is van mára. Aludni ugyan megint nem tudtam, de most már teljes bizonyossággal tudom, hogy a hátsó bordák között is vannak izmok, amik tudnak fájni. És bár az óra után elszívtunk egy cigit Emmával, ma reggel az jutott eszembe, hogy hamarosan eljön az idő, amikor nem fogok többé rágyújtani. Jobb lélegezni, mint cigarettázni. Meglepő.
Más nincs, az iskolai káoszra nem pazarlok írási energiát ma. Gofrinak viszont születésnapja van, szóval őt Isten (vagy Buddha :) ) éltesse. Az ajándékáról készülő fényképet majd egy kicsit később beteszem valami gyűjteményes-kézműves-freestyle bejegyzésbe TSB párnájával egyetemben.