Nevekről

Nem tehetek róla, mostanában néha elég egy-egy nevet meghallanom, és tele lesz a szám keserűséggel. Nem tudom, a pokol melyik bugyrából szalasztották ide ezeket az embereket, de hogy valahonnan a dantei körök legaljáról, az is biztos.
Nem akarok politizálni, és nem akarom örök elégedetlenként leélni az életemet. Nem is arról beszélek, Európának és Amerikának is lassan feláll a szőr a hátán, ha meghallja Magyarország nevét; egyrészt van mindig mindenhol a hírek prioritásában helyi érdek, másrészt ... ja másrészt persze nincs, mert micsoda őrültség azokat csesztetni, akiktől függ az ember. Nem szolgalelkűségre gondolok, na ha valamiről, Magyarország erről aligha lehet híres, hiába szeretnék a szabadságharcot jelenkori, sőt egyenesen a mostani kormány találmányának beállítani.
Lehet ezen fanyalogni, de az üzleti életben azért az bevett gyakorlat, hogy akitől kölcsönkérek, annak nem rúgom be se az ajtaját, se a képét. Nem tűnik az életszerű szituációnak, hogy a drága adós, úgyis mint Nagy Magyar Hazafi, egy szép tavaszi reggelen megüzeni az OTP Zrt.-nek, hogy világnézeti különbségeik miatt nem törleszt, ellenben kellene neki még egy kis pénz, mert venne ezt-azt. És várná, hogy a bank azért mégiscsak küldi a pénzt.
Persze érdekes, és elgondolkodtató, hogy míg az utóbbi esetben mindenki látja a szituáció humoros voltát, a 2012-es kis magyar szabadságharc hallatán nem röhögik magukat halálra az emberek.
De tényleg nem erről a jól megtervezett médiabuliról akarok írni. Aki tud rendesen olvasni, észreveszi, hol verik át, aki gondolkodik, elég jól tudja, mi itt most nem a Demokratikus Charta szövegén igazítunk egyet.
Az a legnagyobb bajom ezzel az egész helyzettel, hogy rossz magyar neveket jegyez meg a világ. Én  olyan országban szeretnék élni, ahol Szemerédi Endre neve szerepel a híradások élén, nem olyan embereké, akik összeadni és kivonni sem tudnak.
(Eric Burdon nevét is érdemes megjegyezni, őt tettem fel a lejátszóra.)