Hason

Lehetne persze hanyatt is, de ahhoz kint kellene feküdni a kertben, mint ezen a hétvégén, amikor kora délután még elég erős volt a nap. De ha tennivaló van, ha már nem kora, hanem késő a délután, és ha néhány cirrus vagy culmulus is arra botorkál, ahol a mi kedves, különbejáratú csillagunk tanyázni szokott az égen, akkor, na akkor csak és kizárólag, hason fekve lehet kifelé nézni a semmibe. Legalábbis ez az elméletem, amit kísérletileg bizonyítok ezen a héten.
Mióta nagy hirtelen kitavaszodott, értsd délelőtt tíz után a tantermekben 25-30 fok van, mert ugye fűtenek, mint a rosseb, de ilyenkor ki nem szarja le, hogy takarékoskodni kell ... Na mindegy. Szóval mióta kitavaszodott, végképp zéróra esett az osszuk-meg-a- világ-titkait-a-diákokkal motivációs görbém. Azt hiszem, tavaszi motivációs fáradtságom van.
Hazajövök, lelkesedés nélkül háziasszonykodom és családanyáskodom, de a lehető legrövidebb időn belül felmegyek az emeletre és hasra vágom magam a hálószobában az ágyon, aztán a könyökömre támaszkodva bámulok ki a teraszon át a napsütésbe.
Micsoda pillanatok... Ilyenkor, még kábultan a napi nyüzsgéstől, olyan intenzíven lehet semmittenni, hogy az felér egy pszichoanalízissel. Üresen elfutó óra ez persze, Illyés ráncolná a homlokát talán, de nekem nagyon értékes.
Hason fekve a meleg takarón a világ sokkal szerethetőbb képét mutatja, mint egyébként. Majdnem olyan szerethetőt, mint annak idején az amerikai kölcsönkertben, a függőágyban fekve.

Ja igen, és aki szereti, meg ráér, annak mondom, szerelmes levéllel lehet játszódni a VilágMa oldalán.

Paradicsom

Györgyinél olvastam a gatyában dinnyeevést, meg az elégedettséget.
Nekem is van ilyenem, azt hiszem. A földön ülve a napmeleg paradicsom reggeli kenyérrel. Igazi kenyérrel, nem ilyen mostani boltival, mert annak a réginek az ízét megszépíti a most és az akkor között eltelt huszonhét év.
De lehet, hogy nincs is igazam, és az íz ugyanúgy nem változik, mint az illat. Se a paradicsom illata, se a kenyéré. Se a kezedé, ahogyan bizonytalanul hozzáérsz a vállamhoz.

Nyolcszáz

Tényleg tavasz van. Tegnap, azt hiszem, három gólyát láttunk repülni észak-keletnek. A böjti szél elállt, a napsütés is próbálkozik. A tavaszi meleg mellett programok is ígérgetik magukat, lelkes vagyok, de egyelőre csak a teraszt árulom el, azt március végére írtuk a naptárba, a többi izgalmas találkozó, meg miegymás legyen most kicsit titok, nem is titok, inkább csend. Majd idővel.
Olyan vigasztaló, hogy vége a munkahétnek. Nem kedvvel mentem tanítani, és az sokkal fárasztóbb. A diákok is érzik a tavaszt, meg az influenzajárványt. Egyikük-másikuk végtelenül infantilis, így lesz, gyermetegségébe fullad a világ. Egyszer majd eljön az idő, hogy a gyerek nem nő fel, a felnőtt pedig megöregszik, és második gyerekkorát éli.
Különben semmire sincs időm. Állandó halogatásban élek, már legalábbis ami a barátságaimat illeti. Legalább három, szívemnek kedves embernek ígérgetem hetek óta a találkozást pedig ha most nem, mikor? Egyre több dolgom lesz, ahogy megyünk bele a márciusba.
Ma hetven éves anyám. Ezt is megéltük. Szerencse, hogy nem beteges, hogy talált célt az életben apám halála óta. Igazából holnap ünneplünk majd nagyot, jön a tesóm, lesz éttermi nagyebéd, torta, ilyesmik. Vajon én megélem a hetvenet? Pláne ép ésszel és emlékezettel? Nem hiszem. Ezt most nem pesszimizmusból mondom, hanem következtetek.
Legyen zene. Legyen még nyolcszáz utca, amin végigmegyünk.

A karkötőkről

Az elsőt nagyon régen kaptam. Két egyformát vettünk, és egymás csuklójára kellett kötni ahhoz, hogy amikor majd lefoszlik, akkor újra láthassuk egymást. Szép volt, egyszerű, fonott, testszínű bőr. Az ilyesmit hónapokig lehet hordani, ha az ember sosem veszi le magáról. Pár hét után pedig már pontosan olyan illata van, mint a saját bőrünknek; ugyanaz a szappanillat, ugyanaz az izzadtság.
Azt a barnát, emlékszem, jó sokáig hordtam. Aztán amikor elszakadt, a kívánság, a másik hiánya, mint a csomózásnál a bőr, szertefoszlott.
A karkötőben egyszerre van benne az oldás és a kötés. A ragaszkodás, a másik testének, lelkének, gondolatainak birtoklása, meg az elengedés, az önmagunk eloldása a másiktól. Van, hogy egy karkötőt kétszer, akár háromszor is vissza kell kötni, mire rendesen le tud szakadni.

Hideg

Hideg testet a fagyott földbe. Jégből lettél, jéggé leszel.
A halál könyörtelenségét az élni akarásé győzi le. Az élni akarásét az illem és a gyász.
Csákány kell, nem ásó, gondoltam. De nem kellett, elég volt az idő kérlelhetetlen logikája, hogy az anya előbb hal, mint a lánya. Halálművek normál üzemmenet. Csak gyereket ne kelljen temetni.

'Ti jól vagytok, az a lényeg.' Nekem az a lényeg, neki meg mindegy, egy év után is fekete. Tizenhat évig szerette a fiát, és soha nem fogja nekem megbocsátani, hogy az enyém még él. Megölelem. Hideg.

Az ember magát is mindig eltemeti kicsit. Koporsó, szemfedő, sírgödör. Szokni kell.

Amíg az ember eszénél van, addig kellene mindent elgondolni, mert a betegség, a fájdalom, az öregség elhomályosítja az elmét. Én nem akarok zokogást, és hideg földet. Mulatságot akarok. Porból lettem, porrá legyek. Időben le kell írni, mert aztán az ember megsajnálja magát.

A sietségről

Néha, nem túl gyakran, siethetnékem támad. Gyorsan akarok mindent ilyenkor, leginkább szeretni persze vagy elutazni, menekülni ki a világból, az értelmetlenség elől.
Nem tudom, miért gondolom ki magamnak ezt a türelmetlenséget, ezt a hebehurgyaságot, ezt az erőszakos magamnak akarást, amikor a tapasztalat és a józan ész ebben soha nem támogat.
Két napja, mióta megláttam Joe asztalán a Jad Vashem nevét, Jeruzsálembe szeretnék menni. Nem nagyon lehet ezt megmagyarázni, de olajfákra vágyom, a héber betűk fegyelmezettségére, meg a kérlelhetetlen kövekre. Az idő nagy türelmének kézzelfogható bizonyítékaira.

Szavak

Én nem tudom, mire való a szó. Hacsak arra nem, hogy megint legyen mit félreérteni. Hogy megint legyen min megbántódni. Mellékölteni egy egész képzelt holdudvart, átértelmezni, darabokra szaggatni, felszeletelni, kifordítani, megrágni, visszaköpni a szembe.

Jobb nem szólni semmit. Csak az a baj, hogy a csendet néha még a szónál is jobban tudom gyűlölni.

Motown

Ilyenkor kell elővenni a Motownt. Mikor semmi sem jó.

Ott-hon

Vajon mindig visszavágyik az ember valahova? Gyerekkorba, hazába, békés, porcukros kalácsvilágba? Ezt kérdeztem magamtól is, erről is beszélgettünk tegnap este Lénárd láthatatlan házának kapcsán. Meg arról is, hol van az ember otthona.
Home is where the heart is- mondja az angol vagy az amerikai. Ahol a gyomor otthoni étel ízét érzi - mondta Lénárd. De mondtunk mást is:  ahol a szem otthonos tájélményt fogad be, ahol a látvány kedves ismerős.
Nehéz megmondani, mi mindennek a keveréke az otthon. A gyerekkori szilvás lepény illatának, a régi karácsonyfa formájának, a gondtalan idő szabadságának, egy kanyarnak az úton ... Mi az otthon?
Az ember nem tud bárhol gyökeret ereszteni, írta Lénárd, föld kell hozzá. Hogy otthon lesz-e a sok ismerős, rokon, barát, akiket a  jobb élet, a szabadabb világ vagy éppen csak a lehetőség más vidékre csal, nem tudom. Hiszen többségük betonvilágból betonvilágba megy, nem a föld ottani szagát megismerni.
Reménytelennek látom ezt az Otthonkeresést ilyen nagybetűsen, mert ez így, mintha valami örökös elvágyódást generálna a jelenből. Azt kérdezték tőlem, így, hogy éltem máshol, és tudom, milyen mardosó élmény a honvágy, elmennék-e. Azt mondtam, nem tudom. Most mégis azt gondolom, elmennék. Mert az embernek leginkább önmagában kell otthonra lelnie föld híján, gyerekkori kalács híján. Neki magának kell süteményillatú karácsonyokat varázsolnia bárhol is van a világban, már csak azért is, hogy a gyerekei otthonnak érezzék azt a helyet, ahol éppen vannak.
Nem tudom, mi az otthon. Pontosabban nem tudok egy mindenkire érvényes meghatározást mondani. Otthon talán az, ahova visszavágyunk, ha máshol vagyunk. Ahol a lélek szabadságfoka nagy. Ahol azt (is) tehetjük, amihez igazából kedvünk van, és emiatt nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret.
Az otthonnak a szabadsághoz van köze, a szabadságnak a felelősséghez. A másik kérdés, ami tegnap felmerült, éppen ez volt. Szabad-e, erkölcsös-e kivonulni a világból... Azt hiszem, arra jutottunk végül, lehet. Mindenkinek másképpen, más adagolásban. Talán azt is az ember szívdobbanásával kell kimérni, mennyit vonhatja ki magát az ember a mindennapiságból, mennyit lehet a kertjében, anélkül, hogy az általa generált hiány több kárt okozna, mint hasznot. Nincs általános recept, igazat kell adjak a beszélgetőtársaknak.
Hogy az én otthonom hol van? Földrajzi értelemben több helyen is. Talán könnyebb időben meghatározni, mint térben. Azt hiszem, én tulajdonképpen a rend pillanataiban vagyok otthon.

Nehéz

Nem kimondani például.

Középen

Érettségi találkozónk volt, a huszonötödik. Az öt évvel ezelőttihez képest meglepően kevesen voltunk, amit csak részben magyaráz, hogy viszonylag sokan élnek már közülünk külföldön, hiszen az osztály közel egyharmada orvosi egyetemet végzett. Az orvosaink közül csupán hárman jöttek el, igaz, egyikük egyenesen Portsmouthből.
Sajnos az itthon élőkből is sokan döntöttek úgy, hogy nem jönnek el. Vagy egyenesen meg sem lehetett őket találni. Nyilván, mert nem is szeretnék, ha megtalálhatók lennének. Érdekes, hogy a manapság oly divatos mércével mért legsikeresebbek, és a legkevésbé sikeresek társaságát voltunk kénytelenek nélkülözni. A gazdagok ki tudja a Föld melyik szegletében múlatták gyorsan tovafutó perceiket, a társadalom peremén élőket pedig talán a sikertelenségük tartotta távol.
Pedig... Pedig az élet értéke nem pénzben mérhető, még akkor sem, ha Lázár János vagy sok-sok millió ember éppen az ellenkezőjét gondolja.
Azt hiszem, azokban, akik eljöttek a találkozóra egy dolog mindenképpen közös volt, még akkor is, ha egyébként olyan különbözőek vagyunk. És ez az egy dolog, most nem a Madáchi pátosz miatt, a küzdelemre való képesség.
Mert, legalábbis nekem úgy tűnt, az objektív szemüvegen keresztül olyan különbözőnek tetsző társaság minden tagja úgy döntött, nem adja fel. Nem adja fel akkor sem, ha elveszítette az állását, ha elhagyta a férje vagy a felesége, ha megcsalták és megcsalt, ha a rengeteg munkáért kevés pénzt kap, ha a rengeteg munkáért kapott rengeteg pénzből élete végéig napozhatna a Bahamákon, és akkor sem, ha éjszakai egyetlen társként világéletében csak a laboratórium kísérleti állataira számíthatott.
Hogy kit mi visz előre, nem tudom. Valami általános emberi dolog, azt hiszem.
A huszonötödik találkozón már minden bizonnyal az élet felénél járunk. A szerencsések mármint. Elkerülhetetlen az értékelés, a mérlegelés, végig kell gondolni, mit csináltunk eddig, lesz-e még időnk valami fontosat tenni az életben.
Ahogy elnéztem a volt osztálytársaimat, egészen büszke lettem rájuk. Nem azért, mert benne vannak a lexikonban, sem azért mert az életük csupa boldogság, napfény és csillogás, hanem mert teszik a dolgukat, bármerre is kanyarodik a sorsuk.
Remélem, a harmincadikon egy újabb találkozással leszünk gazdagabbak, és akkor nem csak tizenhatan.

Az örökkévalóság furcsa pillanatai

Több is van. Az egyik, amikor valaki egy acéltűvel átölt a jelenvalóból az egyszer majd megszületőbe. Az öltés befejeztével aztán a jelenből  múlt lesz, a jövőből meg jelen, de kitart, addig nem hagyja abba, míg az öltések nyomában tetszése szerint nem fordul az idő. Ilyen a hímzés; graffiti az örökkévalóság falára.

Vietnám

Ezért járok jógára.
Hogy jobban tudjak nyújtózni innen kifelé a keserűségből.

Utazókról

Nem kedvelem, ha sajnálnak. Sőt egy bizonyos határ után már az önsajnálat sem szórakoztat.
Pedig érdekes divatja van ma az önsajnálatnak és a sajnálatnak egyéni és nemzeti szinten is. Ha megnézem a híreket, jót nem hallok. Csak rossz híreket, amitől sajnálhatjuk magunkat, meg lesajnálhatjuk az egész országot úgy anblokk. Történelmi negatív csúcs, meg zuhanó gazdasági mutatók, meggyilkolt vagy megkínzott emberek... Ezzel kellene múlatnom az időmet nekem is.
A hatalom, pontosabban a Hatalom, az én torkom is szorongatni akarja. Elhitetni velem, hogy a világ lényege a pénz, alfája és omegája az anyagi, tárgyi gazdagság, a jó cipő, a jó étel, a biztonság, ami nincs, tehát küzdjek, gürcöljek lécci, és örüljek, hogy lyuk van a seggemen. Mindezért pedig nem kér mást, csak egy kis áldozatot. Egy kis önfeláldozást. Az értelmes élet idejét kéri, cserébe pedig a közönyt és az önsajnálatot adja ajándékba. Neki jó üzlet, mert aki fél, a létét félti, az nem szabad, azt rettegésben lehet tartani, azzal kényére-kedvére játszhat.
Azt olvasom mindenhol, hogy kevés a pénz. Most ez nem tudom, mennyiben új hír, hiszen a pénz mindig kevés, nincs annyi, amennyit nem lehet elkölteni. Azt olvasom, mert kinyilatkoztatják, hogy semmire sincs pénz. Nem adnak az egészségügyre, az oktatásra, a számlákra, a törlesztőrészletekre, a munkahelyteremtésre. Misztikus legenda, hogy a pénz az államé, nem az embereké, és ebből oszt annak, aki megérdemli. Ha jó gyerek volt. (Paternalizmus már megint. Hát hány apa kell egy embernek??)
Tényleg nem tudom, hogyan lehet pénzt csinálni. Más sem nagyon tudja, azok sem, akikről úgy gondoljuk, tudniuk kellene. Sem itthon, sem a világban, és ez nemigen változik, hiába szeretnénk hinni benne. Baj ez, de nem lehet vele mit kezdeni.
Mi marad akkor, ha nincs pénz? Ilyen helyzetekben az emberiség két út közül választhat. Az egyik az, hogy aki hiszi, hogy neki több jár (és ilyen mindig van), az leigázza azokat, akik ebben nem hisznek. A háború beruházási alkalom, piacélénkít, és jótékonyan csökkenti a fogyasztók összlétszámát, így tehermentesíti a túlnépesedéstől meggyötört bolygót, tehát környezetbarát. Szép, széles, kibetonozott út ez.
A másik ... a másik a belátás útja. A belátásé, hogy csak annyit fogyaszthatunk el a Föld javaiból, amennyi jut, nem pedig annyit, amennyi jár. Hogy az anyagi javak nem korlátlanok, hogy a szellem ugyanúgy értéket tud teremteni, hogy az élet értelme nem a sárga csekkek világában lakik. Hogy a szellem virágzását nem teszi tönkre a kertészkedés, mint ahogyan ezt Thoreau, meg mások is említették már. De a belátás útja magányos ösvény. Egy-két lépésnyom széles földút hegynek felfelé. Nem is járnak rajta tömegek.
Lénárd fiához írt levelében egy helyen azt írta: ".. Ki merem jelenteni: valamennyi, csak a valóságban leélt élet örökre, nyomtalanul illan el."
A BMW-k, a budai villák, a fényűző nyaralások nyomtalanul illannak el, ha csak a valósághoz, a tárgyi világhoz köti őket a tulajdonosuk. Enni kell, az igaz, de a kényelmet nem szabadna magától értetődőnek, esetleg szükséges létfeltételnek tekinteni, hiszen soha nem volt az, talán csak az utóbbi száz (százötven) évben, és a világ igen kis területén. Kellemes, de nem fenntartható ennyi kényelem ilyen kevés embernek.
Aquinói Szent Tamás még ifjú korában azt írta, 'az intelligencia forma és létezés.' Arra gondolok (bár ő nem erre gondolt), a forma a szellem szabadsága, a létezés pedig mi magunk lehetnénk.  Talán ha sikerül a szellem szabadságát megteremteni, utána életben maradni is könnyebb. Vagy nincs már akkora jelentősége.
Azt olvasom, a temetést olcsóbb kifizetni, mint életben tartani az írókat. De ezzel nem tudok egyetérteni. Az írónak annyi köze van a társadalomhoz, pláne az államhoz, mint egy vasutasnak. Bár a társadalomnak van felelőssége a tagjai iránt, életben maradni önállóan kell.

Ez az mostani anyagvilág teli van anyagturistákkal. Én viszont utazó szeretnék lenni, nem turista. Utazó, akit nem köt helyhez a pénztelenség, és aki akkor is utazik, ha már rég nincs pénze repülőjegyre.

Séta

Azt hiszem, kétféle fáradtság van. Van az, ami alvással győzhető le, és van, ami baráti beszélgetésekkel. Az első egyszerűbb, tisztább, humánusabb. A második, a nyúlós rosszkedvű fáradtság, ami ott kísért a pihenés óráiban is, már bonyolultabb, mert inkább a psziché sajátja, mint a testé.
Manapság ritka kincsem ez az egyszerű fajta, meg is kell becsüljem, ha egyszer-egyszer nem szomorúan, hanem gondolatok nélkül alszom el este. Hogy ha álmodom is, az izmok pihenése felülírja a rémálmok és az alvás alatt is futó filmdráma örvényeit.
Jó lehet egyszerűen élni. Jó lehet, ha az izmok fájdalmas erőfeszítése az utolsó kedvetlen gondolatot is kiűzi az ember fejéből, ha az életben maradás küzdelme nem hagy már teret olyasminek, amit boldogtalanságnak is lehet hívni. Bölcsebb látni a hiábavalóságot.
Ez egy kedves illúzió, mert tulajdonképpen igaz, és jó azt képzelni ideig-óráig, hogy ki lehet sétálni ilyen Hamvasbélásan, ilyen Thoreaui tempóban a világból; kimérten, az idővel megbékélve, a mindenség felé.
A ma emberének mintha csak az Istentől kikényszerített halála maradna alternatívának az élettel szemben, pedig az élettel szemben ott az a fajta élet, ami nem a mindennapok rabságában, hanem a szellem szabadságában zajlik. Az élettől meggyötörteknek Hamvast, Thoreaut vagy Lénárdot kellene olvasni. Nem a tetszés, hanem a ritmus miatt.

Recordar

A recordar ige Galeano szerint a latin re-cordis kifejezésből ered, és arra utal, újra a szíven halad keresztül mindaz, amire visszaemlékszünk.
Gondolom ettől van az, hogy idősebb korban sokkal könnyebben áll meg az ember szíve.