Varázsüveg

A mama az Anna utcában lakott, egy udvari lakásban. Volt hozzá egy titkos kert is, közös a többi lakóval, de romantikusan dohos, hatalmas öreg fákkal. Ezek a vastag törzsű fák olyan régóta éltek öregek között, hogy rég elfelejtették, milyen egy kisgyerek, és ennek megfelelően furcsa érdeklődéssel viseltettek irántam.
Akkoriban fel sem tűnt nekem, hogy a mamához mindig kettesben mentünk, apám vagy a bátyám sosem jött,  húgom pedig akkor még nem is volt. Többnyire vasárnap mentünk, néha szombat délután, anyám szépen felöltöztetett, sőt mindig meg is fésült, ami annak, aki ismer, nyilván mond valamit ezeknek a látogatásoknak a jelentőségéről.
Szerettem azt az Anna utcai lakást. Egyetlen hatalmas, rögtön az udvarból nyíló helyiségből állt az egész, konyha, nappali, háló egyben. Na nem mintha abban az időben lett volna olyasmi, hogy hálószoba. Ennek tulajdonképpen csak azért volt jelentősége, mert ha mentünk, általában otthon volt a Géza bácsi is, aki nem a nagyapám volt, viszont a Mamával együtt lakott. Hogy belecsempésszek valamit a történeti hűségből is ebbe a históriába, azért azt megemlítem, hogy az ő vezetékneve volt kiírva a kapucsengő mellé.
Géza bácsi különben nem sok vizet zavart a látogatások alkalmával, mert ha különösen jó napja volt, odamorgott nekem valami köszönésfélét, én meg hogy keziccsókolom Mama, kezicsókkolom Géza bácsi, nagyanyám kicsit megölelt, kaptam a kezembe valami kelt tésztás süteményt, aztán mindjárt mehettem is az udvarra játszani, menj kislányom kicsikét ki, futkozzál az udvaron. Én meg örültem, mint majom a farkának, mert futkozni magamban ugyan nem volt kedvem, de az udvaron jó levegő volt, sütött a nap, és lehetett hanyatt feküdni a pad mellett, és nézni, hogyan játssza át magát a napfény a faleveleken. Szerettem azt az öreg kertet.
Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek, meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék.
Egyetlen dolog volt, amit minden esős napon kézbe vehettem, sőt, amit nagyanyám maga mutatott meg mindig nagy mosolygások és kacsintások közepette, a varázsüveget. A varázsüveg végeredményben nem is üveg volt, hanem egy duplafalú pohár, amit ha megdöntött az ember, a két fal közötti élénksárga folyadék visszafolyt a belső részbe, és ettől úgy festett, mintha eltűnt volna, pedig nem is ittuk meg.
Ez a kis trükkös pohár valamiért nagyon tetszett a mamának, rám meg átragadt az öröme, ilyen a gyerek, akarja, hogy valami közöset találjanak benne magukkal a felnőttek, hogy legyen miért szeretni.
Én saját magam számára is őszintének tűnő lelkesedéssel nézegettem a poharat, de többnyire hiába, nagyanyám hamar beleunt a soha el sem kezdett beszélgetésbe velem, és visszaült anyám mellé az ebédlőasztalhoz, hogy tovább sutyorogjanak a nagyapámról, meg a család többi tagjáról. Én meg visszasírtam a nyári vasárnapokat, amikor legalább a falevelekkel meg a galambokkal lehetett beszélgetést fantáziálni a kertben.
Aztán a mama egyszer csak már nem lakott ott többé, mert a legkisebbik lányához költözött a Kertvárosba. Oda már apám is jött, meg a bátyám is, és a mama most már a bátyámnak is mutogatta a varázsüvegét. De megmondom őszintén, szerintem az egyáltalán nem ugyanaz a pohár volt. Itt az új helyen csak egy kopott vásári ócskaság volt a szekrényben, amit bárki megnézhetett. Azt a régi varázsüveget, hogy más kezébe soha ne kerüljön, elástam az Anna utcai kertben.

Hősökről

Volt igazi hősöm. Nem ismertem, és csak egyszer beszéltem vele életemben, de volt. Hogy anyám hogy van, kérdeztem a flörtben gyakorlatlanul, és szégyenkeztem, hogy ostoba klisékkel töltöm ki azt az igazi két percet, ami az ábrándozás órái után megadatott. Hát jól van persze, hogy lenne másképp, láttam én is, a doktor meg jókedvűen nevetett, hogy a drága édesanya jól van, de hát látom én is, nem?
Én meg csak ráncoltam a homlokom a folyosón, hogy hmmm ... hát igen-igen. Azt azért mégsem kérdezhettem meg, hogy sikerült a műtét, egy tályog, drága, nem nyitott szívműtétről beszélek na, tíz perc a műtőben, de az már a maximum. Nem is tudtam addig, milyen kínos, ha az ember nem tud semmit a tályogokról.
Megsajnált, azt hiszem. Megsajnálta bennem a lányruhából kikívánkozó nőt. Pontosan, szakszerűen mesélte el a műtétet, a hátát a hideg ablaktáblának támasztva. Közben tavasz volt, a szeme meg égszínkék.
Amikor megköszöntem, kezet nyújtott. Nagyon szép keze volt, sebészkéz, hiába, és már nem sajnálkozva mosolygott.
Miatta évekig hittem, hogy minden sebész hős. Igazából, kicsit még most is azt hiszem.

Pulóverekről

Narancssárga volt, pamut és túl nagy rám. A nyaka talán kerek. Vagy maximum az a fajta szűk V-kivágású, amiben a vé már születésekor funkcióját veszíti.
Az ujját fel kellett tűrni, kettőt, talán hármat is, hát magas volt, nagyon magas, és izmos is, volt benne valami állatszerűen egyszerű: kalória, mozgás, fáradtság, alvás. A szép emberek egyszerű élete. Egy órája ültem a fotelben és néztem ahogy alszik, nagyon hosszú láb, nagyon csontos térd, hibátlanul izmos hasfal. Szőke. Nem is az esetem.
A pulóver nekem combközépig ért, még a kabátomból is kilógott, de amikor felvettem, ez nem tűnt fel. Reggel volt, fáztam, az esti ruha meg nemigen illett volna a közel-keleti vallások kurzusreggeléhez. Ő adta rám, olyan gyengéd, de semmitmondó mozdulattal, mintha a gyerekét öltöztetné. Aztán visszafeküdt aludni.
Ré istennél tartottunk, amikor a pulóverből felkúszott az izzadt férfitest illata. Ugyanaz a megmagyarázhatatlanul vonzó keverék, a tesztoszteroné és az izzadtságé, mint amit a kis elektromos vonaton éreztem néhány héttel korábban. Egy szavát sem értettem. Gesztikulált és magyarázott. Amikor kivettem a fülemből a fülhallgatót, és mondtam, hogy akkor tessék, most mondja, amit akar, elnevette magát. Aztán leszálltam. Hiába. Nem tetszenek a túlmozgásos, szőke fiúk.
Délután futottunk össze a postánál, a sarkon. Kicsit bizonytalannak tűnt, mert talán neki sem voltak esetei soha a nagyszájú, szőke lányok. Nem tudom. Aztán valahogy feltűnt neki a pulóver, és magához ölelt, de már nem azzal a semmitmondó mozdulattal, mint reggel, hanem a megbonthatatlan összetartozáséval.
Attól kezdve minden reggel mellette ébredtem, bár erre egyikünk sem talált semmiféle logikus magyarázatot. A pulóvert egy hónapig hordtam, és hiába mostam ki, az illata mindig benne maradt. Mielőtt utolsó reggel kivitt a vasútállomásra, levettem, és összehajtogatva a polcára tettem. Szerette volna, ha megtartom, de nem lehetett. Túl nagy volt rám.

Az elvesztegetett időről

Nyugodtan lehet erre is fejcsóválva mondani, hogy hát azért ez is jellemző (jól megnyomva a szótaghatárokat) vagy hogy sokat mond énrólam, meg őróla is, hogy leginkább a félelem miatt emlékszem rá. Mert az igaz, hogy jó sok emberre emlékszem a félelem miatt, de a nagyapámra egészen kivételesen nem a sajátjaim miatt.
Lehetne erről a Zsigmonddal is, nem nekem, inkább talán anyámnak egy kimerítőt beszélgetni, de hogy is mondjam, az utóbbi időben Zsigmondban sincs már meg az a hév, anyámban meg, gyanítom, az affinitás. Vagyis érdekes ugyan, hogy a nagyapámmal kapcsolatban erre emlékszem legélénkebben, a szemébe költözött félelemről a halálos ágyán, de ennél azért nemigen több, mondjuk egy szemöldökfelvonással egybekötött nahát.
Sajnáltam azért, tényleg, hogy akkor én ott nem tudom megölelni, mert soha nem szerettem, meg hogy ő sem kívánta, mert ő sem szeretett soha, és szívesen mondtam volna, hogy majd a túloldalon az Isten, vagy a legidősebb lánya az Erzsi, akit viszont rajongásig, de azért ígérni nem mertem így ismeretlenül.
Ültem ott, fogtam a jobb kezét, a halál meg a balt, mert még ebben a szituációban is tudott valaki közelebb lenni a szívéhez, mint én, és akkor, életemben először, tényleg bántam, hogy nem tudtam valami vigasztalót idézni az Istentől. Így utólag nyilván ez is mindegy.
Ez persze még akkor volt, amikor anyám nem érezte szükségét, hogy azokról az évekről is meséljen nekem, amikor a nagyapám tanácselnök volt az ötvenes években, és ... és ha úgy adódott, a kitelepítettek házából hazavitette a bútorokat. Anyám meg állítólag sírt, mert megismerte a Marciék nagyszekrényét. De lehet, hogy ez sem feltétlenül így történt, már nem lehet erről megkérdezni a nagyapámat.
Hogy a nagyapám különösebben rossz ember lett volna, azt azért mégsem hiszem, bár erről a jóság-rosszaság dologról sem beszélgettünk soha, csak a kötelező udvariassági köröket, hogy 'Hogy tetszik lenni?' ő meg hogy 'Jól', de minden intimitás nélkül. A nevemet nemigen tudta megjegyezni, meg azt sem, éppen hányadikba járok, úgyhogy maradtunk a hetediknél még tizenhat éves koromban is. Csak akkor tekintett el a tanulmányi előmenetel firtatásától, amikor megszültem Esztert. Akkor már mindegy volt a hetedik osztály.
Hogy fiatalnak milyen lehetett, nem nagyon tudom elképzelni, de szerintem szép szál, magas ember. Öregnek emlékszem rá világ életemben. A félelmétől eltekintve egyébként a zene szeretetére azért még emlékszem, mert imádott népdalokat énekelni, valami férfikarral még a Röpüljpáva döntőjébe is bejutottak. Betegségére aztán elveszítette a hangját. A rák a hangszálait is átrágta.
Néha úgy érzem, ha akkor tovább ülök az ágya szélén, némaságában jobban is megismerhettem volna. De erre már nem volt időm. Elvesztegettem egy életet.

A fényképészetről

Én a nagyanyámra gondolok. Már hogy neki jutott eszébe ez az egész fényképezés. Hogy maradjon emléke, meg hogy ne érezze magát annyira hibásnak abban, hogy a Lizi meghalt. Erre kellett az új ruha is.
Ezt én persze nem tudtam, csak hogy szombat reggel korán felébresztett, még meg is fésülte a hajam, és szalagot kötött a fonásba, hogy csinosabb legyek, pedig addig ezt sosem csinálta.
Aztán kézen fogott, és elmentünk két utcával feljebb,  a Terihez, aki ruhákat is varrt ősztől tavaszig, ha úgy hozta a szükség. Emlékszem, nagyon izgatott voltam, hogy saját ruhám lesz végre, nem csak amit a Juli levetett, mert azon mindig voltak valami kis foltok elől, amit nem vitt ki egészen a mosószappan. Annyira izgatott voltam, hogy mire a Teriék házához értünk, meg kellett állnom az egyik bokornál, mert majdnem bepisiltem.
A Teri különben kedves nő volt, mindig mosolygott ránk, ha találkoztunk az utcán, de most szomorúan és szótlanul dolgozott. Nagyanyám megengedte, hogy leüljek a kályha mellé a konyhában, de ő, amíg a Teri dolgozott, mindvégig az ablaknál állt, és az utcát nézte.
Hazafelé izgatottam szorongattam nagyanyám kezét, alig vártam, hogy felhúzhassam az új fehér ruhát. Mikor hazaértünk, egy ismeretlen férfi álldogált a konyhában. Ahogy beléptünk, anyám már vette is ki a ruhát nagyanyám kezéből és eltűnt vele a hátsó szobában. Kis idő múlva aztán mi gyerekek is bemehettünk utána, és megnézhettük, hogyan fényképezi le a férfi Lizit az ágyon fekve.
A temetésre alig emlékszem, csak arra, hogy nagyon sírtam, anyám meg vigasztalt, hogy most már semmi baj, mert a Lizi az angyalokkal lesz. Én meg nem mertem megmondani neki, hogy nem azért sírok, mert a Lizi az angyalokkal lesz, hanem mert az én szép, új, fehér ruhám is odakerül.
A poszt-mortem fotográfia különös műfaj.