Pulóverekről

Narancssárga volt, pamut és túl nagy rám. A nyaka talán kerek. Vagy maximum az a fajta szűk V-kivágású, amiben a vé már születésekor funkcióját veszíti.
Az ujját fel kellett tűrni, kettőt, talán hármat is, hát magas volt, nagyon magas, és izmos is, volt benne valami állatszerűen egyszerű: kalória, mozgás, fáradtság, alvás. A szép emberek egyszerű élete. Egy órája ültem a fotelben és néztem ahogy alszik, nagyon hosszú láb, nagyon csontos térd, hibátlanul izmos hasfal. Szőke. Nem is az esetem.
A pulóver nekem combközépig ért, még a kabátomból is kilógott, de amikor felvettem, ez nem tűnt fel. Reggel volt, fáztam, az esti ruha meg nemigen illett volna a közel-keleti vallások kurzusreggeléhez. Ő adta rám, olyan gyengéd, de semmitmondó mozdulattal, mintha a gyerekét öltöztetné. Aztán visszafeküdt aludni.
Ré istennél tartottunk, amikor a pulóverből felkúszott az izzadt férfitest illata. Ugyanaz a megmagyarázhatatlanul vonzó keverék, a tesztoszteroné és az izzadtságé, mint amit a kis elektromos vonaton éreztem néhány héttel korábban. Egy szavát sem értettem. Gesztikulált és magyarázott. Amikor kivettem a fülemből a fülhallgatót, és mondtam, hogy akkor tessék, most mondja, amit akar, elnevette magát. Aztán leszálltam. Hiába. Nem tetszenek a túlmozgásos, szőke fiúk.
Délután futottunk össze a postánál, a sarkon. Kicsit bizonytalannak tűnt, mert talán neki sem voltak esetei soha a nagyszájú, szőke lányok. Nem tudom. Aztán valahogy feltűnt neki a pulóver, és magához ölelt, de már nem azzal a semmitmondó mozdulattal, mint reggel, hanem a megbonthatatlan összetartozáséval.
Attól kezdve minden reggel mellette ébredtem, bár erre egyikünk sem talált semmiféle logikus magyarázatot. A pulóvert egy hónapig hordtam, és hiába mostam ki, az illata mindig benne maradt. Mielőtt utolsó reggel kivitt a vasútállomásra, levettem, és összehajtogatva a polcára tettem. Szerette volna, ha megtartom, de nem lehetett. Túl nagy volt rám.