Ágy

Ágyat szeretnék. Most már lassan az is mindegy, hol. Már társaság sem kell, csak három nap zavartalan csend, és álommentes alvás.  Ezt szeretném kérni.
Biztos én vagyok csak ilyen balfasz, hogy mindent a nyakamba lehet sózni, a mai bemutató órától kezdve a holnapi bonyhádi versenyig, meg a hószünet pótlását, meg a két hetes vasalatlant, meg a bölcsesség minden csíráját is nélkülöző testvéreimet, akik a Facebookot választották színhelyül nézeteltéréseik rendezésére. Mindhülye.
Ehhez képest a realitás az még három nap munka, mindhárom nap korán kezdek, mert csütörtökön is kedd van, amikor nekem nulladik órával kezdődik a nap, és persze naná, hogy csütörtökön nem lesznek rövidített órák, mert van olyan, akinek sürgős ZH írathatnékja támadt pont a szünet első napján. Sírva tudnék fakadni.
Pláne, hogy nekem gyakorlatilag az a fél csütörtök adatik meg a húsvéti készülődésre idén, amely fél napba bele kell férnie mindennek a bevásárlástól a takarításig, mert szerdán versenynap van egy másik városka kies középiskolájában. Reggel héttől vakulásig, gondolom. Busz van, kaja nincs.
Jobban járnék, meg a világ is, ha most visszafeküdhetnék, és alhatnék három napig.

Na jó, ez egy sajnáljunkengem poszt lett. De nagyhét van, és majd zsoltárhallgatással megjobbítom magam.

Párnakönyv

Azt olvastam Rushdie könyvében, hogy egy férfi, amikor az általa szeretett lány megvetően nézett rá, viszketni kezdett. Persze maga a szereplő és az ő csalánkiütései is a fikció körébe tartoznak, de azért szerintem is van ilyesmi.
Nekem például ajakherpeszem csak és kizárólag olyan napok reggelén jön ki, amikor egyébként valami feladatom van, amit utálok. A továbbképzés első reggelén például sikerült egy viszonylag kicsi, de kitartó herpeszt növesztenem.
Erről is lehetne regényt írni. Az lenne a címe: Úton az autoimmun felé. Esetleg több kötetben is.
A tegnapi nap után megint annyira fáradt voltam, hogy már este hétkor zombi üzemmódban működtem. Jó ez persze, szesztakarékos, mert berúgni már teljesen felesleges. Egyszerűen eszméletlenre alszom magam.
Valaki egyszer azt mondta, ez is a depresszió tünete, hogy az ember folyton aludni akar, de szerintem simán nincs igaza. Ez a depresszió kezelésének a módja. És igenis jó. Aludni jó. Ha tud az ember.
Én ritkán tudok, úgyhogy ilyen párna korszakaimban kihasználom a lehetőséget, és alszom.
A pihentség persze független az alvással töltött időtől, de egyáltalán nem független a párnától és a matractól. Ezekben nagyon válogatós vagyok: kemény matrac, félkemény és kicsi párna (előbbi a derekam miatt, utóbbi, mert hason alszom legtöbbször).
Volt egy korszakom, amikor párna nélkül aludtam, de nem jött be, mert még a szokásosnál is rémisztőbb álmaim voltak. Azóta visszatértem a párnákhoz. A párnák reményt adnak. Nem tudom, miért. Talán, mert olyan jól ölelhetőek, mert nem beszélnek, és mert nem akarnak az embertől semmit.
Akkor inkább mégis ez kellene: Biedermann Izabella: Párnakönyv. Ha jól sikerül, esetleg második részként a Matrackönyv. Persze a vége nem lenne olyan vidám.