Párnakönyv

Azt olvastam Rushdie könyvében, hogy egy férfi, amikor az általa szeretett lány megvetően nézett rá, viszketni kezdett. Persze maga a szereplő és az ő csalánkiütései is a fikció körébe tartoznak, de azért szerintem is van ilyesmi.
Nekem például ajakherpeszem csak és kizárólag olyan napok reggelén jön ki, amikor egyébként valami feladatom van, amit utálok. A továbbképzés első reggelén például sikerült egy viszonylag kicsi, de kitartó herpeszt növesztenem.
Erről is lehetne regényt írni. Az lenne a címe: Úton az autoimmun felé. Esetleg több kötetben is.
A tegnapi nap után megint annyira fáradt voltam, hogy már este hétkor zombi üzemmódban működtem. Jó ez persze, szesztakarékos, mert berúgni már teljesen felesleges. Egyszerűen eszméletlenre alszom magam.
Valaki egyszer azt mondta, ez is a depresszió tünete, hogy az ember folyton aludni akar, de szerintem simán nincs igaza. Ez a depresszió kezelésének a módja. És igenis jó. Aludni jó. Ha tud az ember.
Én ritkán tudok, úgyhogy ilyen párna korszakaimban kihasználom a lehetőséget, és alszom.
A pihentség persze független az alvással töltött időtől, de egyáltalán nem független a párnától és a matractól. Ezekben nagyon válogatós vagyok: kemény matrac, félkemény és kicsi párna (előbbi a derekam miatt, utóbbi, mert hason alszom legtöbbször).
Volt egy korszakom, amikor párna nélkül aludtam, de nem jött be, mert még a szokásosnál is rémisztőbb álmaim voltak. Azóta visszatértem a párnákhoz. A párnák reményt adnak. Nem tudom, miért. Talán, mert olyan jól ölelhetőek, mert nem beszélnek, és mert nem akarnak az embertől semmit.
Akkor inkább mégis ez kellene: Biedermann Izabella: Párnakönyv. Ha jól sikerül, esetleg második részként a Matrackönyv. Persze a vége nem lenne olyan vidám.