Gyógy

Végre megszabadultam a rögzítéstől, és leírhatatlan, milyen öröm ismét szabadnak lenni. A hazai egészségügy ismét kivívta őszinte csodálatomat, tegnap délelőtt a kezelőorvosom 47 beteget látott el. Mire fél négy tájban bejutottam hozzá (ez még a délelőtti rendelése volt), nagyon fáradt volt, de a humorát legalább nem veszítette el. Azt kérdezte tőlem, ha a ma délelőtti páciensei közül csak ketten jelentik fel, már jó dolgozott, ugye? Mondtam neki, hogy szerintem igen, úgyhogy kicsit kisimult az arca.
A várakozást egyébként békében tűrtem, olvastam vagy 150 oldalt Hamvas levelezéséből, amitől csak megerősödött bennem, hogy Hamvas félig bolond, félig szent ember volt. Az idő többi részét kedvenc egészségügyi elfoglaltságommal, a várakozó emberek megfigyelésével töltöttem. A rendelés törzsközönsége idős nőkből állt (ült, feküdt), akiket kísérőik igyekeztek nyugtatni, mert meglehetősen rosszul tűrték a várakozást. Idős férfiből sokkal kevesebb volt, ők mindannyian kísérő nélkül, egyedül érkeztek. Érdekes. A férfi jobban boldogul, ha törött a lába?
A fiatalabb korosztályt nőkből csak ketten képviseltük, én a kicsit fiatalabbat, a mellettem ülő lány a sokkal fiatalabbat. Korcsolyázás közben törte el a karját. Fiatal(abb) férfiból azonban megint akadt beteg szép számmal, igaz, őket legtöbbször valami sportsérülés, motorbaleset satöbbi érte. A dolognak az a bája, hogy ilyenkor - életkorom ellenére - a fiatalabb korosztályba sorolódom, és alkalmam nyílik olyan fiatalemberekkel is elbeszélgetni, akikkel egyébként aligha. Nagyon tanulságos tud lenni az ilyesmi.
A kezem sajnos, szabadsága ellenére, még nem mozog rendesen, és most megint nagyon fáj is. (Vonhatnék társadalmi párhuzamokat, de minek.) El kell járnom gyógytornára, aztán megint vissza a kis doktornőhöz, aki azt mondta, majd kitalálunk valamit. Hogy ezen mit értett pontosan, nem tudom, de nem is érdekel. Legközelebb viszont Rejtőt és uzsonnát is viszek a biztonság kedvéért egy ilyen kis röpke délelőtti találkára.

A fájdalomról

Nem a szívfájdalomról, ugyan már, a szív elvileg nincs is beidegződve. A fizikai fájdalomról inkább, mert ez utóbbi minden esetben elsődlegességet élvez. Egy kis szívfájdalommal az ember hónapokig elmuzsikál, de a fizikai fájdalom úgy tartja markában a tudatot, hogy nem lehet semmibe venni. Olyan nincs, hogy fáj, de nem gondolsz rá egy-két órát.
Amikor fáj, az ember nem mélázik a világot összetartó világfolyamatokon, esetleg a szellem napsütéses vagy árnyékos oldalán. A fájdalom kitúr mindent az agyból, nem marad más, csak a csupasz idegvégződések elektromos kisülései, az általuk generált ingerültség, a hányinger, meg a kétségbeesett és hiábavaló endorfintermelés.
A fájdalomnál önzőbb ingert én nem ismerek. Persze bölcsebbet sem, hiszen kíméletlenségében az ember igazi valóját tanítja.

Vállkűr - nyitány

Aki nem viselkedik szépen...

Milyen érdekes, hogy tényleg, az ember pillanatok alatt megtanulja értékelni, azt amije van, ha egy rövidke időre elveszik tőle. Akimotonak igaza van, ha depressziós az ember, keressen valamit, csak egyet, aminek örülni tud. Ez annyira nem egyszerű persze odabentről, mint amilyennek idekintről hangzik, de előbb-utóbb az élet, Isten, a gondviselés (válasszon kedve szerint mindenki)gondoskodik róla, hogy így legyen.
Én pillanatnyilag annak örülök, hogy nem tört el a karom, nem szakadt el a vállízületben a szalag, sőt hogy egyáltalán van jobb kezem. Egy sérülés alaposan helyre tudja rakni az ember fejében uralkodó káoszt, szépen figyelmeztet arra, semmi értelme bajokat generálni saját magunknak, jöhet/jön az amúgy is.
Magáról a tegnap délutáni 'triplaszaltó becsukott szemmel a márványlépcsőn' rekordkísérletemről nem szeretnék túl sokat mondani, elég legyen annyit megemlíteni, hogy jeges-vizes márványlépcső előtt hülyéknek ki kellene tenni valami sebességkorlátozó táblát, vagy egy nagy feliratot, hogy 'Barom, ne siess annyira!' Tábla nem volt, csak a lendület, a fizika meg nem játék, kérem szépen.
Az egész nem tűnt vészesnek, hazavezettem, és csak egy kicsit volt hányingerem a fájdalomtól. Gondoltam, majd elmúlik. Bekentem, pihentettem, de a hálátlan dög csak nem hagyott békén. Két óra múlva már semmiféle pozíció nem működött, kezdtem gyanakodni, hogy hiába nem törött el, hiába nem ficamodott ki, ez a gyengéd rábeszélés részemről nem lesz elegendő.
Mit csinál ilyenkor egy tanult ember? Neeeem, dehogy megy orvoshoz. Felhívja a sebész barátját. Mert ugye telefonon keresztül legendásan jól lehet gyógyítani. A kicsit nyűgös barát persze mi mást mondana, mint hogy húzzál már befele a traumatológiára. És csak azért nem hülyéz le, mert előző éjjel ügyelt, és arra sincs ereje. És akkor mit csinál a tanult ember? Neeem, dehogy megy be az ügyeletre. Bízik. Hogy az akarat csodát tesz. Persze lehet, hogy tényleg, csak nem rövid távon.
Este fél tíz tájban aztán rájöttem, hogy ezzel a fájdalommal nem hogy aludni nem lehet, de lassan már élni is nehéz. És akkor irány a traumatológia. Na mondjuk, abból azért látszik, hogy milyen rohadt okos vagyok, hogy addigra egy nyomorult beteg se volt, úgyhogy az egész traumatológiai apparátus (két álmos nővér, egy halálfáradt doktornő, egy röntgenes) velem foglalkozhatott.
A kedves fiatal orvosnő megvizsgált, de természetesen nem említettem neki a sebész barátunk nevét, mert utálom a protekciót. Sajnos, amilyen a formánk, Zé úr egyik prof ügyfele naná, hogy szintén ott őgyelgett, úgyhogy bár addig is tök tisztességes volt az ellátás, a főember azon melegében inspekciózta a röntgenjeimet, és megnyugtatott, hogy nem fog megoperálni, sőt gipszelni sem kell. Nem tűnt túl szimpatikusnak, úgyhogy örültem a hírnek. A doktornő aztán szépen elmagyarázta, hogy ennek ellenére ő most akkor rögzíti az ízületet, és felír egy gyógyszert, amitől majd nem fáj, meg egy másikat, amitől az első nem marja ki a gyomrom.
Most itt ülök push-up jelleggel rögzítve, és csak Zé úr hatalmas ingjét tudtam magamra applikálni egy izgalmas zuhanyzás után. A fájdalomcsillapítótól éjjel látomásaim voltak, és gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni, amihez eddig mindkét kezemet használtam. Ilyen például az öltözködés, különösen a gombok és a zoknik izgalmasak, a főzés, a teregetés, a vasalás, a takarítás, a hajmosás, mindenféle vágás, az autóvezetés és a kettőnél több billentyűt tartalmazó kombinációk lenyomása a billentyűzeten. Ja, és mivel a jobb vállam, naná, hogy írni sem tudok.
Jó hír viszont, hogy ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, a fájdalom mellett a hányinger is rám tör, ha viszont hat, akkor szép, módosult tudatállapotban lebegek. Így talán még pár kilót is leadhatok a héten.
Mindegy, majd olvasok, nagyon rövid posztokat írok, és szétfilmezem az agyam. Oda van a család az örömtől. Nekem viszont elmúlt a depresszióm.

Vírus

A betegség néha nehezen körvonalazható dolog. Persze ha vannak konkrét tünetek, jobb a helyzet, de ha csak mondjuk egy hátfájás van két napja elhúzódó diffúz fejfájással, akkor többesélyes a dolog. Elsőként lehet a fáradtságra gyanakodni. Ha a pihenés nem használ, másról lesz szó.
Én a baktériumfertőzéseket egészen jól bírom, a szervezetem viszonylag hatékonyan küzd ellenük, főleg az elmúlt egy-két évben. Nem is emlékszem, mikor kellett antibiotikumot szednem. A vírus az már más tészta, azokat rosszabbul bírom.
Naná, hogy a hétvégi vendég egy életerős vírus volt. Érdekes, hogy ilyen semmilyen tünetek mellett is tud a szervezetem produkálni egy keringési zavart vagy mi a fenét. Vérnyomás nulla, cukorszint mínusz kettő. Szőnyegminták, plafonrepedések, gyors leltár az életről. Ha nem lenne ez a vírusom, biztos nevetnék, hogy milyen vicces azon gondolkodni a nappali szőnyegén, fel kellene hívni valakit, mielőtt elpatkolok. Meg hogy az ember ilyen pillanatokban effektíve diktálja magának, hogy akkor most 'nem ájul el, koncentrál, megeszik még egy kis mandarint'. Na jó, ez még vírussal együtt is vicces.
A hétvége a túlélés jegyében diszkrét családanyai haldoklással telt. Kicsit főz, kicsit haldoklik, kicsit vasal, kicsit haldoklik, ilyesmik. Meg sírással. De végeredményben ez is vicces. Nekem orvoshoz sem kell menni, ha egy pohár víz láttán sírva fakadok, vírusom van. Gondolom, az agyat támadja, azért. A könnyképző központom lehet a legsérülékenyebb.
Azért megmaradok. Orvoshoz nem megyek, tegnap ugyanis kiderült, hogy már nem is Allah kicsi fia a háziorvosom. Most feldolgozom a sokkot, és öngyógyítok. Csak a hányingerrel nem tudok mit kezdeni, de azt majd az idő megoldja, mert azt száz százalékra ígérhetem, hogy hányni nem fogok.
Ja a hétvégén az volt még, hogy Zé úr azt mondta, nincsen egy épelméjű ember a családomban, de az biztos, hogy nem lehet mellettük unatkozni. Ezt arra mondta egyébként, hogy a nagybátyámat, akinek az agyát állítólag pépesre verték, mert túl sokat tudott valamiről, amiről nem kellett volna, de az hagyján, mert erről beszélni is szeretett volna valami bíróságon, és emiatt most cseppet zavart, a tesóm egy pesti kávézó mellett találta fel, amint éppen pizsamában és (lopott??) kabátban játszotta el Hudini szerepét. A vége happy end, a felesége és a rendőrök végül megtalálták, és visszavitték szegényt félig szétfagyva az idegosztályra. A tesóm mondjuk kicsit sokkot kapott, de mindjárt elutazik Firenzébe vagy hova, szóval az ő rehabilitációja rendben lesz.
Én viszont megyek dolgozni, így az enyém kimenetele egyelőre kétséges.

Történetekről

Arról beszéltünk múltkor, szép történeteket szeretnénk olvasni. Nem stílustanulmányt akarunk, nem szómágiát, nem valami fantasztikusan új írói eszközöket, csak egy történetet, ami magával ragad. Mert olyan mostanában alig íródik.
Most arra várok, hogy karácsonyra történetet kapjak, és ígéretem már van.
Kivárom.

Ilyen a popszakma

Ma, két hónap várakozás után, végre bejutottam a menedzseremhez. Most bárcsak azt mondhatnám, megérte ennyit várni, de sajnos egyelőre nem vagyok benne biztos.
Persze időpontra kellett mennem, ami a nap közepét találta telibe, de most éppen nem bántam, hogy két és fél óra Bridge-maraton után leléphettem egy kis időre. (Hogy milyen hajhullató ötletekkel és ötlettelenségekkel állt elő a két és fél óra alatt, azt majd egy másik bejegyzésben egyszer, ha lehiggadtam.)
A recepción kis dulakodás és néhány mosolygós (de szigorúan elfojtott) káromkodás után sikerült átverekednem magam, és tényleg alig kellett 20-30 percet várakoznom az előre kapott időponthoz képest, már bent is voltam a Nagyon Nagy Menedzser irodájában. Hogy Nagyon Nagy, azt onnan lehet tudni, hogy hány apród sürög körülötte, és mosolyognak-e. Értelemszerűen minél több, és minél kevésbé, annál nagyobb emberrel van dolgunk.
A fickó az asztal mögött ült, és természetesen nem engedte meg magának azt a luxust, hogy mosolyogjon. Vérbeli profi, na. Egyébként ránézésre és a neve alapján is a sportvilágból igazolt át a popszakmába, úgyhogy betudom a mosolytalanságot az adrenalinhiánynak. Nyilván agyára megy, hogy naphosszat üldögél.
Miután tüzetesen átnézte a papírjaimat (1 perc), és feltett egy kérdést, miszerint ki vette észre a pajzsmirigyemen a göböt, (fél perc), hosszasan bámulta  a nekem háttal lévő monitort és néha gondterhelten kattintott néhányat az egerével (15 perc). Már ott voltam, hogy mondom neki, nem kell úgy mellre szívni, ha nem jön ki a Fekete Özvegy, mert van, hogy én is lejátszom 5-6 partit, mire ki tudom rakni, de inkább csendben üldögéltem, mert ne vágja el az ember magát a menedzserénél mindjárt első alkalommal.
Aztán teljesen váratlanul felállt, odasétált hozzám, megtapogatta a pajzsmirigyeimet, bólintott, és komótosan visszaült. Ez volt a szakmenedzseri ellátás része a látogatásnak. Röviden vázolta a közös együttműködésünket, amiből kiderült, egyelőre nem én vagyok a fő kliense, konkrétan legrosszabb esetben is csak egy év múlva kell találkoznunk, addigra meg csak belejön az aknakeresőbe is. Majd levelezni fogunk. Yeah! Én elküldöm neki emilen a laboreredményeimet, mert sajnos nem látta őket a rendszerben (Valamér belenyúlt megint), ő meg megírja, mi legyen a következő sikerszámom. Ha nem írna két héten belül, hívjam a mobilján, mert megadta. Értem? Értem. De olvassam el, amit leírt. Hazudik ugye, mert nem is ő, hanem az apródnő. De menjek ki, kint olvassam, aztán ha nem értem, jöjjek vissza. Ez fájt. Most ez mi? Attól, hogy szőke vagyok... Madonna is volt szőke.
Odakint olvasgatom a papírt, amin az áll, legrosszabb esetben is csak egy év múlva kell látnom. Jó esetben két év múlva. És küldjem el a laborleletemet emilen, amire két héten belül válaszol. Ha nem válaszol, hívjam fel telefonon. Aláírás: Nagyon Nagy Menedzser.
Gondolkodtam egy percig, hogy mi legyen, dobjak-e neki egy üzit a Facebookon, hogy értettem ám mindent így harmadszorra is, de aztán annyi volt a várakozó popsztár, hogy hagytam a fenébe. Meg nem akartam megzavarni pasziánsz közben, még elnézi a lapot. Majd írok neki inkább, ha meg nem válaszol, felhívom mobilon. Ilyen jóban vagyok a menedzseremmel.
(Azért meg kell mondjam, kicsit sajnálom, hogy a szép Lendvai doktor nem lett menedzser. Őt ezerszer szívesebben hívogatnám mobilon.)