Az az érdekes, hogy a tündérutcai fiúknak Isten kéretlenül is elég sokat ajándékozott a játékos jókedvéből, mert már amikor az ember a címüket írja a borítékra, akkor ott, rögtön a Té betű tetejénél, hirtelen egy olyan indába akar átfutni az ember tolla, mint amilyen a lengyeltóti kertben a hinta melletti kerítésre tekeredő vadszőlő. Nem azért írom ezt, mert mondjuk a tündérutcai fiúk például mindig nevetnének vagy jó lenne a kedvük, hanem mert még szomorúságukban is valahogyan benne van a túlfutó tollra rácsodálkozó mosoly ott a Té betű tetejénél.
Tulajdonképpen, ha jobban meggondolom, a tündérutcai fiúk elég komolyak. Felnőttes a hangjuk, meg az is, ahogy a kabátjukat leveszik a fogasról, és ahogyan reggel a borotva után nyúlnak. Ezekkel a felnőttes mozdulatokkal rejtegetik a gyereket a világ elől.
Igen, talán egy kicsit túl komolyak is. Komolyan veszik magukat, meg az életüket a hinta árnyékában egészen addig, míg a nyakuk a fájdalomig bele nem feszül a mozdulatba.
Ilyenek ezek a fiúk. Hogy egyenesen Istennek akarják megmondani, merre menjen a világ. Móg király helyett Leart keresik, a bolond púpjából előtekeredő kígyó helyett Gorgót látnak, a cirkusz hercegnőjét meg minden másnap Lédának gondolják.
Nem kritikából mondom, hanem szeretetből, de az a jó a tündérutcai fiúkban, hogy ezt ők egészen pontosan tudják, és amikor megharagszanak, akkor a haragjuk mögött is ott lakik az Isten jókedve, a káromkodásukban, ahogyan azt mondják, az Istenbasszameg, meg ott kergetőzik a megkönnyebbülés.
Olyanok ám, mint a vörös hajú lányok. De tényleg. Hogy csak rá kell gondoljak a tündérutcai fiúkra, meg arra, ahogyan fújja a szél a hajukat a dombtetőn, és mindjárt elmúlik a rosszkedvem
