Ember embernek ...

Gyerekkorunktól kezdve úgy kellett ezt a mondatot befejezni, hogy farkasa. Ezt a nagy bölcsességet aztán mindenki filozófikus bólintással vette tudomásul, még a Bibliából is tudtunk hozzá idézni, merthogy a szemünk tényleg fontos, a kis nyavalyás életünkről nem is beszélve. Jól van ez így na. Annál is inkább igazolva látszik az évszázados bölcsesség, merthogy ezt Darwin is szépen bizonyította, az üzleti élet pedig kedvenc, Kapitalizmus nevű gyermekét a tézis halakra átértelmezett törvényének jegyében nevelgette. És lám, szépen meg is nőtt, meg is erősödött, a boldog családi idillbe pedig jó sokáig nem piszkált bele semmi.
A lineáris fejlődésbe vetett hit ugyan néhány huszadik századi nyugati filozófus fejében is megkérdőjeleződött már, de mit értenek a filozófusok a gazdasághoz ...
Tegnap nagy örömmel hallgattam Geoff Mulgan ted-es előadását arról, hogyan is lehet/lehetne kilábalni az egész nyugati világot sújtó pénzügyi válságból. Sőt nagy örömömben meg is mutattam ezt az előadást a végzős szakmai nyelvi csoportomnak. Nem, nem azért, mert semmibe veszem a közgazdászok gondolatait, egyszerűen csak bízom. Még bennük is.
Mulgan arról beszél az előadásában, hogy a kapitalizmus csillaga leáldozóban van. (Tudom, tudom, ez a gyenge pontja, biztosan sok közgazdász vitatkozna ezzel.) A megoldásra pedig nem az ember embernek farkasa tézis, hanem az ember embernek társa gondolat nyomán lelhetünk rá.
Ez a szimpatikus fickó azt mondja, a kivezető út a társadalmi innováció (social innovation). Szerinte befektetni pillanatnyilag a jövő húzóágazataiba érdemes, mint például az egészségügy, az oktatás, az idősgondozás stb. Ugyanis nem csak a versengés, a gondoskodás is veleszületett tulajdonsága az embernek, ezt kihasználva pedig jobban működő gazdaságot lehetne generálni, hogy arról ne is szóljak, ez bónuszként még egy igazságosabb társadalom is lenne.
Nagyon egyet tudok érteni a gondolataival. Még ha nem is vagyunk fatalisták, az azért elég világosan látszik, hogy a pillanatnyi felállás - túlfogyasztás, túlhitelezés, társadalmi egyenlőtlenségek, nyomorgó kontinensek és így tovább, - nem tartható fent hosszasan, és szinte magától értetődően torkollik háborúba.
Mini, önellátó gazdaságokról, kapcsolati hálókból kifejlesztett gondoskodásra alapuló vállalkozásokról, egy egészséges társadalomba való befektetésről szól Mulgan előadása. Utópisztikus, érthetetlen, természetellenes? Nem gondolom. A társadalom mentálhigiénéje éppen olyan fontos, mint az egyéné. Csak nézzünk körül Magyarországon...
Hangsúlyozom, nem vagyok közgazdász. És igen, ezerszer hallottam, hogy a nagy hal megeszi a kis halat. De azért azt ne hagyjuk számításon kívül, hogy a halak nagy társadalmában rengeteg a növényevő...

Az előadáshoz sajnos nincs magyar nyelvű felirat, pár világnyelven lehet követni, miről beszél. Jobb oldalon pedig ezeken a nyelveken el lehet olvasni a scriptet.

A szellem és a lélek expandere - Ágota Kristóf: Trilógia

Nincs igazság. Ja nem, itt most ez nem egy ilyen széthúzom a mellkasomon a fehér vászoninget, ide lőjetek, gazok jellegű kijelentés, hanem ennél egy kicsit bonyolultabb megfigyelés. Vagy pontosabban következtetés.
Ágota Kristóf Trilógiáját olvasva ugyanis egyre inkább ez a gondolat fészkelte be magát az agytekervényeimbe.
Nincs igazság. Legfeljebb igaznak ható mondatok vannak, de a fikció az fikció marad. Egy szellemi termék, melynek a valósághoz legfeljebb annyi köze van, hogy az író számára valóságként megjelenő, a világból az ő gondolatain (alkotói szakasz) keresztül az olvasó számára megjelenő kép valóságosként is hathat.
Nagyon érdekes technikával dolgozik Ágota Kristóf (Kristóf Ágota), mert az alkotás folyamatából hangsúlyozottan eltávolítva magát, és azt a benyomást kelti, hogy egyfajta objektív nézőpontból mesél. Azt írja, ami van, nem azt, amit a dologról gondol. Szétválasztja az írót és az elbeszélt világot, az elbeszélőket egyszerű krónikási szerepre kárhoztatja.
Legalábbis ezt állítja a Trilógia első részében, mely tulajdonképpen nem más, mint beszámoló Lucas és Claus, egy ikerpár, életéről (illetve egy bizonyos életszakaszukról). Ez a regény első része, 'a nagy füzet'.
Az objektivitás álarca mögé rejtett fájdalom meglepően nagy erejű írói eszköznek bizonyul. Számomra meglepően, mármint. A szerző nem inog meg, beszámol, lecsupaszított mondatokban mutatja a világot. Olyan, mintha egy lakást látnánk, amiben csak éles határú fém bútorok, hideg üveglapok és derékszögek lennének. Sehol egy párna, sehol egy kanapé, sehol egy ív.
Nem gondoltam volna, hogy lehet így írni. Azt pedig végképp nem, hogy ez mekkora kényszert indukál az agyban a gondolkodásra. Ágota Kristóf nem teszi meg azt a szívességet, hogy az olvasó helyett gondolkodik, hogy helyette talál összefüggéseket, hogy vigaszul magyarázatot nyújt és felold. Ez mind a befogadóra marad, ettől pedig valóban gondolkodni, feldolgozni, szétszedni és összerakni kényszerül. Szellemi és érzelmi tornapálya a Trilógia első része. Expander.
Valahol azt olvastam, ha ez az első rész nem folytatódna, a magyar irodalom (?) különleges alkotása maradt volna, egy megmagyarázhatatlan gyöngyszem, egy Csáthi gyémánt, egy unikum. Lehet, nem vagyok irodalmár. De az tény, hogy nem maradt így, és ez nem véletlen.
A regény második és harmadik része egy kicsit olyan, mint egy zeneműben a variációk egy témára. Tulajdonképpen újraíródik a történet még kétszer. És kiderül, hogy ... hogy minden másképp van. Csak az nem derül ki soha, hogy valójában hogy is. De ennek nincs jelentősége.
Ágota Kristóf regénye számomra azért is volt tanulságos és megrendítő, mert nem csak a történelem bizonyos korszakainak, hanem az emberi elmének a működését is megmutatta. Azt, hogy a világ csak szűrőn át nézhető, hogy nincs igaz történet, csak valakinek igaz történet, hogy nem kell mindent leírni, mert az olvasó arra van, hogy hozzátegye a mondatokhoz önmagát. Hogy a fikció nem valóság, de a valóság az nincs is, csak  valóságok vannak.
Nem mondom, hogy könnyen szerethető regény a Trilógia. Inkább azt mondom, megrázó, nyugtalanító, elgondolkodtató és  katartikus. Érdemes elolvasni, mert munkára kényszeríti a gondolkodó embert. Még egy olyan világban is, ahol éppen az előre megrágott, megemésztett és kiköpött gondolatok idejét éljük. Pontosabban, ahol vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy ilyen világot éljünk.

18

Akármi is történik az emberrel, az életben azért vannak olyan pillanatok, amelyeket nem koptat meg az idő. Ilyen az én életemben a 93-as BL döntő utáni éjszaka. Meleg volt, jól emlékszem, egész nyáron is, meg még szeptemberben is.
Éjjel kettőkor ébredtem, gyorsan lezuhanyoztam, aztán szóltam Zé úrnak, hogy mennem kell. Félálomban csak annyit mondott, ott a slusszkulcs a konyhaasztalon ... Persze mire kimondta, fel is ébredt, és már kapkodta is magára a ruháit.
Éppen tizennyolc éve ilyenkor pedig ott hunyorgott a lámpafényben egy hosszúkarú, hosszúlábú lányka. Nem sírt egy pillanatig sem, nagy szemekkel pislogott, és nyálbuborékokat fújt a doktor kezében. Kicsit aggódtunk, hogy miért nem sír, de akkor a drága jó doktor azt mondta, ne izguljunk, majd otthon. Ezzel az egy bölcs mondatával nyolc hónapi álmatlanságra predesztinálta a családot.
Eszter már akkor nagyon szép volt, és már akkor nagyon egyedi módon látta a világot. Egyik sem változott tizennyolc év alatt semmit.
Ma nagykorú lett, de ő az a gyerekünk, aki mindig önállóan döntött, mindig vállalta a felelősséget azért, amit tett, és soha nem engedett beleszólást senkinek az életébe. Hogy úgy mondjam, mindig is önálló kis szigete volt a világnak, úgyhogy a mai nap legfeljebb annyiban változtat a dolgok állásán, hogy mától legálisan is vehet sört magának, ha éppen ahhoz van kedve.

Az élet fikcionalitásáról

1.1  Én tizennégy éves voltam, ő tizenhat. Én gyakorlatlan a szív dolgaiban, neki nem volt keze. Ő mosolygott. Én mosolyogtam. Igéző kék szemei voltak. Leszálltam a buszról.

1.2 A lélek mankóiról

Nem mertem elmondani még anyámnak sem, pedig ő talán jobban megértette volna, végtére is neki is rövidebb volt az egyik lába egy kicsivel, három centivel mondjuk, még a csípőficam miatt. De nem akartam, hogy tudja. Egyáltalán a Katának sem meséltem róla, pedig vele még nyolcadik elején öröktitok szövetséget kötöttünk, szóval őt agyon is csapta volna az Úristen, ha elmeséli valakinek a titkaimat.
A nyolcadik utáni nyáron történt. Minden reggel a hatos busszal mentem az irodába, anyám szerezte a nyári munkát, jó unalmas is volt, számokat írogatni, aktákat rendezni, ilyesmik. Az embernek nyáron nincs nagy kedve a számokhoz, na. Hiába biztatott a statisztikai főosztály vezetője, hogy menjek közgazdasági pályára, mert van érzékem a számokhoz, én akkor igazából semmiféle pályára nem akartam menni, csak mondjuk a strandra napozni, hogy végre láthassam a Gábort fürdőgatyában is. (Most azt csak itt egy gyenge zárójelben, hogy Gábor engem csadorban sem kívánt igazán látni, merthogy jobban kedvelte a kissé nőiesebb formát mutató lányokat, ha volt érzékük a számokhoz, ha nem.)
Reggelente a buszon is álmatagon nézelődtem, igyekeztem rezzenetlen arccal bámulni a koszos ablakon keresztül, és nem gondolni arra, aznap mennyi aktát kell átnyálazni. Emlékszem, a nagy sárga irodaépületnél szállt fel az a fiú, jókedvűen, hangosan nevetgélve a barátaival. Mindjárt lehuppant mellém az ülésre, és még azzal a jókedvű lendülettel mondta, hogy 'Szia, hát te hova mész ilyen korán reggel?', és addig nézett a tengerkék szemeivel, amíg el nem nevettem magam én is.
Két megállót mentünk együtt, aztán le kellett szállnom. Mielőtt leszálltam, megkérdezte, minden reggel ilyenkor megyek-e dolgozni, mert várni fog rám. Mert örökké rám fog várni.
Másnap fél órával korábban indultam. Mert az ember tizennégy évesen még nem akarja tudni, hogy mi az az örökkévalóság.

Ezt most csak azért írtam, hogy megnyugtassam az aggódókat, és aggodalommal töltsem el a nyugodtakat. Az a helyzet, hogy az elme kiapadhatatlan játszóterén eligazodni nem egyszerű. A valóság, a fikció, és a hazugság metszete nem üres halmaz, de azért van közöttük különbség. 
Ja igen, és ha valaki elbizonytalanodna, mikor mit olvas, csak kérdezzen nyugodtan. Vagy megmondom az igazat, vagy hazudok valami magam számára is hihetőt. 

......egy / a / másik fügéről.

A fügéről

Talán a füge miatt volt. Merthogy a a füge, az milyen erotikus, vagyis, hogy a világ legerotikusabb gyümölcse. Ezt nem sokkal ebéd előtt mondta nekem mosolyogva, amikor kettesben maradtunk a hátsó diófa árnyékában a padon. Én meg zavaromban belerúgtam a kisvödörbe, úgyhogy a fügék szanaszét gurultak, a zajra meg előjött nagyanyám a nyárikonyhából, meglátott minket egymás mellett, összecsapta a kezét, és ráripakodott a Petire, hogy azonnal takarodjon a disznókhoz hátra, nekem meg lekevert két akkora pofont, hogy azt se tudtam, mi szakadt rám hirtelen.
Ebédnél aztán, mielőtt kimerte a levest a tányéromba, azt mondta csendes indulattal, hogy megnelássalakazzalabüdöscigánnyalmégegyszer-mertletörömaderekadat, de ezt csak úgy kiengedte a fogai között, mintha nem is nekem beszélne, hanem a gőzölgő levesnek. Anyámat aztán otthon hiába kérdezgettem, csak vonogatta a vállát, hogy mit tudja ő, meg nagyanyám már habókos, minek foglalkozom egy vénasszonnyal, de engem csak foglalkoztatott, na nem a vénasszony dolog, hanem a Peti dolog. Mert onnantól fogva elég gyakran méláztam el a fügéken, meg azon, hogy mondjuk, szóval, hogy hogyan is képzelte a Peti ezt az erotikus dolgot pontosan...
Aztán márciusban, amikor lementem a nagyanyámékhoz a Julcsinak szánt nyúl miatt, végre újra összefutottam a vele. A kocsmában álldogált a pultnál, én meg behúzódtam az eresz alá, mert elkapott az eső hazafelé menet, aztán már csak azt éreztem, hogy valaki átfogja a derekam, és azt súgja a fülembe, hogy vigyázzak, meg ne fázzak, mert csurom víz a hajam. Elnevettem magam, mert csak attól lettem vizes, hogy egészen hozzám hajolt és a fekete hajáról a nyakamba folyt a víz, de akkor ő már nem nevetett, csak sóhajtott egyet, nekem meg elállt a szavam is, mert olyan jó illata volt a bőrének közelről, mint a napsütötte vászonnak.
Onnantól fogva nagy rendszerességgel látogattam a nagyszüleimet, mindig péntek este érkeztem hozzájuk, bár péntek ebéd után indultam otthonról - de valahogyan az a pár órányi elveszett idő nem szúrt szemet se anyáméknak, se nagyanyámnak. Viszont meg kell mondjam, igaza volt a Petinek, a boldogságnak tényleg  édes, fügeillata van ... ...
Egészen következő év január tizenhetedikéig volt nekünk ez a mi egymásba feletkezésünk, amikor este megérkezett anyám, bezárkózott a nagyanyámmal, és csak egy óra múlva kerültek elő, de akkor már mindkettejük szeme ki volt sírva. Nekem le kellett ülnöm a konyhában, a Tibort meg elküldték a Petiért, és amikor Peti belekezdett volna, hogy komolyak a szándékai, a nagyanyám ráparancsolt, hogy fogja be a száját, mert elmeséli a Juli életét.
Amikor a gyereknél tartott, a Peti már nem nézett rám, csak az asztalterítő hímzett monogramját bámulta mereven.
Ennek huszonöt éve. A terítőt nagyanyám halála után anyám nekem adta, de mára már csak az a két betű maradt belőle. P J. A Peti anyjának a neve.

Kétszer kettő

Két film, két koncert. Ez a hétvége mérlege. No meg egy futó vasárnapi agybaj, de ezt tudjuk be a családi hormonháztartások disszonanciájának.
A hétvégén a pólókhoz és ingekhez a Forráskód, illetve a Sorsügynökség című opuszokat sikerült kiválasztanom a fellelhető készletből. Ne is tudom... A Forráskódban a párhuzamos idősíkok és a szerelem a világ megmentésével kombinálódott nem minden élvezeti érték nélkül, a Sorsügynökségben pedig a párhuzamos valóságok és a szerelem valami misztikus-istenes-eleve-elrendeléses gondolattal. Előbbi élvezhető, utóbbi kicsit homályos verzióban, amúgy hol a Mátrix utánérzésekkel, hol egy Jennifer Lopez filmre hajazva. Pedig a történet Philip K. Dick tollából való... lehetett volna jobb is.
A főszereplők jók, és mindkét film látványvilága élvezhető. Sajnos ennél pozitívabbat most nem tudok írni.
Azért a hétvégéből inkább a két koncert volt meghatározó élmény. Szombat este a Zagar, tegnap este meg a Lyre Le Temps. Szombaton a Dóm téren moccanni is alig lehetett, annyian jöttek el Zságer Balázsék koncertjére, és szerintem nem csalódott senki, mert olyan profizmussal játszottak végig két órát, amiről tényleg csak a legnagyobb elismerés hangján lehet írni. Talán még TSB-t is megérintette a zene, pedig ez nem kifejezetten az ő világa, és nem is volt valami könnyű napja.
Én életem jelentős részét tudnám Zagar koncerten eltölteni, mert szerintem azon kevés zenekarok egyike, akik élőben még a 100%-os lemezhangzáson is túl tudnak tenni. Hihetetlen koncertélmény volt, még akkor is, ha a koncert végét már kénytelenek voltunk sült malacba fojtani, mert mint említettem, TSB-nek nem volt könnyű napja.
Tegnap este, hogy feledtessük a vasárnapi agybajomat, szerencsére eljutottunk a francia zenekar koncertjére. A lemezes hangzás hiányát kiválóan kompenzálta a hangulat, valamint a három fiú fantasztikus energiája. A szenvedély a zenében, csakúgy mint a szerelemben, ellenállhatatlanul vonzó számomra. Ez a három gyerek tud valamit arról, hogy vannak dolgok amiket csak bizonyos hőfokon érdemes csinálni.
Ami a Zagarban a profizmus volt, az a Lyre Le Temps-ben az egyszerűség. Három srác kirobbanó energiával, két fő segédszemélyzet, sok drót és elektronika, egy kisbusz, cédé vagy bakelit kétezerért, kitűző kétszázötvenért. Szeretem az egyszerű, nem túlsztárolt dolgokat.
Konzekvencia? Néha jobb koncertre menni, mint filmet nézni.

Az örökkévalóság furcsa pillanatai

Több is van. Az egyik, amikor valaki egy acéltűvel átölt a jelenvalóból az egyszer majd megszületőbe. Az öltés befejeztével aztán a jelenből  múlt lesz, a jövőből meg jelen, de kitart, addig nem hagyja abba, míg az öltések nyomában tetszése szerint nem fordul az idő. Ilyen a hímzés; graffiti az örökkévalóság falára.