A szellem és a lélek expandere - Ágota Kristóf: Trilógia

Nincs igazság. Ja nem, itt most ez nem egy ilyen széthúzom a mellkasomon a fehér vászoninget, ide lőjetek, gazok jellegű kijelentés, hanem ennél egy kicsit bonyolultabb megfigyelés. Vagy pontosabban következtetés.
Ágota Kristóf Trilógiáját olvasva ugyanis egyre inkább ez a gondolat fészkelte be magát az agytekervényeimbe.
Nincs igazság. Legfeljebb igaznak ható mondatok vannak, de a fikció az fikció marad. Egy szellemi termék, melynek a valósághoz legfeljebb annyi köze van, hogy az író számára valóságként megjelenő, a világból az ő gondolatain (alkotói szakasz) keresztül az olvasó számára megjelenő kép valóságosként is hathat.
Nagyon érdekes technikával dolgozik Ágota Kristóf (Kristóf Ágota), mert az alkotás folyamatából hangsúlyozottan eltávolítva magát, és azt a benyomást kelti, hogy egyfajta objektív nézőpontból mesél. Azt írja, ami van, nem azt, amit a dologról gondol. Szétválasztja az írót és az elbeszélt világot, az elbeszélőket egyszerű krónikási szerepre kárhoztatja.
Legalábbis ezt állítja a Trilógia első részében, mely tulajdonképpen nem más, mint beszámoló Lucas és Claus, egy ikerpár, életéről (illetve egy bizonyos életszakaszukról). Ez a regény első része, 'a nagy füzet'.
Az objektivitás álarca mögé rejtett fájdalom meglepően nagy erejű írói eszköznek bizonyul. Számomra meglepően, mármint. A szerző nem inog meg, beszámol, lecsupaszított mondatokban mutatja a világot. Olyan, mintha egy lakást látnánk, amiben csak éles határú fém bútorok, hideg üveglapok és derékszögek lennének. Sehol egy párna, sehol egy kanapé, sehol egy ív.
Nem gondoltam volna, hogy lehet így írni. Azt pedig végképp nem, hogy ez mekkora kényszert indukál az agyban a gondolkodásra. Ágota Kristóf nem teszi meg azt a szívességet, hogy az olvasó helyett gondolkodik, hogy helyette talál összefüggéseket, hogy vigaszul magyarázatot nyújt és felold. Ez mind a befogadóra marad, ettől pedig valóban gondolkodni, feldolgozni, szétszedni és összerakni kényszerül. Szellemi és érzelmi tornapálya a Trilógia első része. Expander.
Valahol azt olvastam, ha ez az első rész nem folytatódna, a magyar irodalom (?) különleges alkotása maradt volna, egy megmagyarázhatatlan gyöngyszem, egy Csáthi gyémánt, egy unikum. Lehet, nem vagyok irodalmár. De az tény, hogy nem maradt így, és ez nem véletlen.
A regény második és harmadik része egy kicsit olyan, mint egy zeneműben a variációk egy témára. Tulajdonképpen újraíródik a történet még kétszer. És kiderül, hogy ... hogy minden másképp van. Csak az nem derül ki soha, hogy valójában hogy is. De ennek nincs jelentősége.
Ágota Kristóf regénye számomra azért is volt tanulságos és megrendítő, mert nem csak a történelem bizonyos korszakainak, hanem az emberi elmének a működését is megmutatta. Azt, hogy a világ csak szűrőn át nézhető, hogy nincs igaz történet, csak valakinek igaz történet, hogy nem kell mindent leírni, mert az olvasó arra van, hogy hozzátegye a mondatokhoz önmagát. Hogy a fikció nem valóság, de a valóság az nincs is, csak  valóságok vannak.
Nem mondom, hogy könnyen szerethető regény a Trilógia. Inkább azt mondom, megrázó, nyugtalanító, elgondolkodtató és  katartikus. Érdemes elolvasni, mert munkára kényszeríti a gondolkodó embert. Még egy olyan világban is, ahol éppen az előre megrágott, megemésztett és kiköpött gondolatok idejét éljük. Pontosabban, ahol vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy ilyen világot éljünk.