Szemelvény a kocsmáros történeteiből

Akimotonak sok szeretettel. (Mondjuk, lehet, hogy nem ártana egy lektorálás.)

Egyszer aztán a New York-i Rögbi Klub brit titkára bejelentette, hogy Őfelsége II. Erzsébet és ágytársa, Fülöp herceg New Yorkba érkezik, és készek fogadni hű alattvalóik hódolatát a Hatvanhatodik utcai Fegyvertárban. A klub számára korlátozott számban rendelkezésére álltak jegyek, én meg tréfából vetettem kettőt, mert az járt a fejemben, meghívom én álmaim hercegnőjét, Anita Whitneyt, kísérjen el a nevezetes eseményre. Beleegyezett, és amikor eljött az este, és megérkeztünk a fegyvertárba meglehetősen idegesen volt, mivel ott voltak ezek a királyi emberek, de én is ideges voltam, mert mellettem meg ott volt ő. Elég könnyen átjutottunk az akkoriban még nem túl szigorú biztonsági ellenőrzésen, és már bent is voltunk a nagyteremben.

Valamiért azt hittem, nem lesznek ott túl sokan a királyi pacsi és seggnyalás alkalmából, de tévedtem. Körülbelül hatezer hisztérikus brit és anglomán gyűlt össze, ráadásul úgy viselkedtek, mint Margaret Thatcher futballhuligánjai. A tiszteletreméltó öreg gyarmatosítók és hölgyeik leginkább könyökkel igyekeztek jobb pozícióba kerülni, miközben azt visították – igen, visították- hogy „A Kiráááálynő, Isten áldja!”

A hőség, a vakító fény és a mosdatlan britek ezreinek izzadságszaga túl soknak bizonyult az én gyönyörű Anitám számára, aki hirtelen rosszul lett, és szeretett volna lelépni. Kénytelenek voltunk hát átverekedni magunkat a barbár hordán, hogy el tudjunk menekülni.

Halleluja! A terem sarkában volt egy hatalmas tölgyfaajtó, amit egy Jimmy Snow nevű zsaru őrzött. Mivel valahonnan ismertem, megkértem, hogy segítsen, úgyhogy átengedett minket az ajtón.

Egy hatalmas és hűvös, faborítású előszobába jutottunk, messze a fecsegő britektől. A sarokban felfedeztem egy bárpultot. Fehér zakós, csokornyakkendős pincér ácsorgott mellette. Egy pillanat alatt sikerült két konyakot szereznünk ettől a kedves emberi bernáthegyitől, gyönyörűséges Anitám pedig kezdett magához térni. Tekintettel arra, hogy megmentőnk nem tartott igényt a felajánlott fizetségre, kénytelenek voltunk további italokat rendelni.

Ebben a pillanatban szélesre tárták az ajtókat, és becsődült II. Erzsébet Nelson Rockefeller kormányzó társaságában, mögöttük Fülöp, Edinburgh hercege, Robert Wagner polgármester és még néhány színes egyenruhás fickó. Az egyik tábornok odajött, ahol Anitával a konyakok mögött állomásoztunk, és közölte, hogy Őfelsége most már készen áll hivatalosan is üdvözölni minket. Megkérdezte a nevünket, és megkért minket, hogy álljunk be a sorba. A szobában lévő nagyjából tíz ember szépen felsorakozott, a tábornok pedig sorban bemutatott mindenkit Erzsinek és Fülöpnek, akik végigsétáltak előttünk, üdvözöltek minket, és mindenkivel kezet is fogtak: Rockefeller kormányzó, Wagner polgármester, Mrs. Rock, Mrs. Wag, Mr. ez meg az, Miss Anita Whitney, Mr. Malachy McCourt. A bemutatkozás után Fülöp herceg odajött hozzám, és csevegni kezdtünk.

„Ön mit csinál New Yorkban?”

„A dokkoknál dolgozom rakodóként. Dokkmunkás vagyok, hogy jobban értse, Uram.”

„Ön ír, ugye?”

„Így van.”

„Volt egy kis tüntetés ellenünk tegnap a mólónál. Remélem, nem volt ott.”

„Nem. Muszáj volt dolgoznom, tudja lassan esedékes a lakás bérleti díja”

„Értem. És hogy tetszik Önnek Amerika?”

„Nagyon tetszik. György bolond volt, hogy kiengedte a kezéből.”

„Nos, mindannyian követünk el hibát.”

A csevegést hirtelen félbeszakadt, amikor az aprócska termetű királynő csatlakozott hozzánk, és megkérdezte, mit is csinálok én New Yorkban. Az új haverom, Fülöp csak annyit mondott: „Ne faggatózz túl sokat, Drágám.”

„Ó, akkor talán indulhatnánk.”

„Valóban”, mondta Fülöp, kezet rázott velem, és már mentek is. Fülöp hirtelen visszafordult, és még annyit mondott, ha valaha Londonban járok, feltétlenül ugorjak be hozzá.

Természetesen.

Ez alkalommal egyébként sikerült megfejtenem egy, a királyi család támogatóit és ellenzőit oly régóta kínzó kérdést is, vagyis, hogy mit csinál a Királynő a régi ruháival.

Az a helyzet, hogy hordja őket.

Az Alattvaló-Uralkodó párbeszéd alatt Anita csodálatos száját eltátva állt, és csak nézte, milyen vakmerő és szellemes társalgó vagyok. Elmagyaráztam neki, hogy néha muszáj gyakorolnom, hogyan bánjak a rangban alattam állókkal. Otthagytuk hát a fegyvertárat, aztán beugrottunk pár kocsmába, de ember nem volt, aki elhitte volna, micsoda kalandokba keveredtünk aznap este a Hannover-házzal.

Részlet Malachy McCourt: A Monk Swimming című könyvéből.

Izabella McCourt az úszó szerzetesekről, meg a családi kötelékekről

Az a helyzet, ha író akarnék lenni, valószínűleg egyetlen dolgot kérnék a Teremtőtől, mégpedig hogy legyen szíves, intézze úgy, én is a McCourt családba születhessek. Úgy tűnik ugyanis, a család férfitagjai  meg voltak/vannak áldva azzal a ritka képességgel, hogy érdekesen és megbocsátó humorral (Frank több megbocsátással, Malachy harsányabb humorral) tudtak/tudnak történeteket elmesélni.
Frank McCourtot persze nem kell bemutatni, ha mást  nem, az Angyal a lépcsőnt nyilván jó sokan olvasták. Nekem nagy kedvencem még tőle A tanárember is, de most nem róla akarok írni.
Frank egyik öccse, a már gyereknek is nagydumás Malachy, ugyanis egyszer csak úgy döntött, ír egy visszaemlékezést. Ez innentől fogva lehetne tragikus szenvedés, könyv a nagytesó árnyékában, keserves és folytonos összehasonlítgatás, de nem. Persze ne várjunk mást, mint amit adni tud. Malachy visszaemlékezése alapján ugyanis egy belevaló ír tahó, már elnézést, na jó, legyen csirkefogó, de tényleg, és hála az égnek, mert egy percig sem szeretne Frankre hasonlítani.
Malachy nem is íróként lett híres, inkább színpadi sikerei, no meg az általa üzemeltetett Malachy's kocsma szerzett neki hírnevet New Yorkban. Imádták a rádióműsorokban is, mert kendőzetlenül őszinte stílusa volt, és a népeket akkoriban nemigen zavarta, hogy a kendőzetlen humort a megfelelő maligán alapozza.
Az önéletrajzi írás jó humorral, ízes ír szlenget használva mutatja be, hogyan is boldogult az ötvenes-hatvanas években egy ír bevándorló New Yorkban, s mindeközben anekdotát anekdotára halmozva ismertet meg minket az akkori amerikai szellemi és politikai élet eddig sosem hallott (néhol pikáns) részletével. A könyvben olvashatunk Grace Kellyről,  Warren Bettyről vagy Shirley McLaine-ről éppúgy, mint az akkori nagyváros azóta névtelen homályba veszett önjelölt művészeiről és filozófusairól. Hogy teljes legyen az öröm, McCourt persze nem hagyja ki a politikát sem a játékból, fanyar iróniával ír mondjuk a McCarthy bizottságról, az orosz emigránsok képmutató klubjáról vagy éppen arról, hogy a jó öreg Niki K. (Hruscsov) ominózus bal cipősarka hogyan is utasította maga mögé a kapitalista ipar remekét, azt a kalapácsot, amit az ENSZ-ülés levezető elnöke ripityára tört.

Magyarul sajnos nem jelent meg Malachy  igen szórakoztató, beszólogatós, igazi ír kocsmahumorral fűszerezett memoárja, az A Monk Swimming (kábé: Úszó szerzetes), de ha valaki szokott angolul olvasni, annak feltétlenül ajánlom, mert nem fog csalódni. Mármint ha nem egy Frank típusú könyvet vár, mert a két testvérben ugyan közös az, hogy mindketten mesélnek, de míg Frank a Hamupipőkét meséli, ahol ő a széplelkű Hamupipőke, Malachy inkább a Piroska és a farkast, ahol persze ő inkább a farkas. Frank egy irodalmi géniusz, Malachy meg jól ír, és bár mindketten nagyszerű emberek, ahogyan az már testvéreknél lenni szokott, egészen máshogyan.
Most, hogy utánanéztem a családnak, kiderült, hogy még a legkisebbik, Alphie is írt egy memoárkötetet. Nem tudom, az milyen, de ha ez így megy ebben a családban, esetleg tényleg örökbe is fogadhatnának.

Vektoriális

Nem vagyok egy Kundera szakértő, csak A lét elviselhetetlen könnyűségét olvastam tőle eddig, ezért lehet, hogy hosszú távon nem is lesz igazam, amikor azt mondom, Kundera egy vektoriális típusú szerző. Legalábbis ebből az egy könyvből erre következtettem.
Vektoriális szerzőn különben azt értem, hogy az író minden mondata egy irányba mutat: egy igazság (na jó, ez marhaság), egy gondolat, egy világlátás felé, és ebben semmiféle kétséget vagy bizonytalanságot nem tudok felfedezni.
Hasonlít Kundera ebben egy kicsikét Lénárdra, meg abban is, azt hiszem, hogy nagyon érthetően fogalmaz. Nagyon odafigyel arra, hogy a gondolat ne zavarodjon bele a mondataiba. Ez a lineáris mondatszerkesztés olyan írói eszköz, amit mindkettőjükben kedvelek. (Sokan mondják, túl sok a kijelentés az ilyen szövegben, túl sok a kinyilatkoztatás, de engem ez nem zavar. Sőt. Megnyugtat.) A hasonlóság azonban itt véget is ér, Kundra regényt ír, valóságnak tűnő fikciót, Lénárd meg beszámolót ír egy fikciónak tűnő valóságról. Kundera író, Lénárd egy orvos, aki ír.
Eddig azt hittem, nem szeretem Nietzschét,  és nem szeretek az ő Isten nélküli világán gondolkodni, de Kundera miatt ezt most át kellett értékelnem. Mármint nem a szeretést, hanem a gondolkodást.
Kundera regényének története felkavaró és időszerű. A mondatokkal szemben a történetvezetésre már nem a linearitás jellemző, inkább valami örvénylő mozgás. Az északi féltekén vagyunk, az óramutató járásával egyező irányban örvénylünk. (Vajon a déli féltekén a történetek is inkább visszafelé szeretnek haladni? Na jó, ezt azért nem hiszem.)
A lét elviselhetetlen könnyűsége az  feltétlenül elolvasandó könyvek kategóriájába tartozik, mert kényszerítő erővel bír az olvasóra nézve. A szeretetről kell gondolkodni miatta, és ez jó, mert egyébként az ember hajlamos időhiányra és érdektelenségre hivatkozva hanyagolni ezt a témát a hétköznapokban.
Amit Milan Kundera a szeretetről mond, az meglehetősen összetett. Tulajdonképpen azt hiszem, ezt mondja tényleg. Hogy bonyolult, hogy sokváltozós, hogy legalább egy másodfokú egyenlet, aminek bár több megoldása is lehet, a megoldóképlet elég gyakran csődöt mond. Úgy fest a szeretet matematikailag értelmezhető, de nem feltétlenül megoldható feladat.
A könyv végén van egy nagyon érdekes rész, amikor a szerző a kutya halála kapcsán arról elmélkedik, mennyivel egyszerűbb a szeretet ebben az esetben, mert egy időben változatlan intenzitású szeretettel van dolgunk. Egy, az ember felé irányuló konstans energiaárammal. "A szeretet, amely a kutyát az emberhez fűzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépő jelenet, fejlemény." Lehet, hogy Nietzschének is jobb lett volna a ló helyett egy kutya.
Mindenesetre az jól kiderül, hogy ha örök szerelem nem is, örök szeretet még lehet. Kérdés, hogy ez akkor most végeredményben jó hír-e vagy rossz. Mert az is kiderül, hogy néha a pozitívból lesz a negatív és/vagy fordítva.
Mindenképpen többször is elolvasandó.

Lenni vagy nem

Attól tartok, nehéz azt megmagyarázni egy egzisztencialistának, hogy ha átmenetileg is, de néha nem ártana felhagyni a köldöknézegetéssel, felállni az íróasztala mellől, és élni egy kicsit az életről való puszta elmélkedés helyett.
Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy léten és időn elmélkedni hiábavaló. Dehogy. Érdekes, élvezetes, de éveken keresztül... Vagy egy örökkévalóságon keresztül ...
Simone de Beauvoir különben egy nagyon érdekes és okos nő volt, de mit csináljunk, Sartre mellett ugye óhatatlanul köldöknézegetésbe fogott időnként. Aztán megírta a Minden ember halandó című regényt, ami igazi egzisztencialista regényecske, tömény filozófiára aggatott történettel, olyan kis egyszerűséggel, hogy akkor mit kezdjen az ember a halhatatlansággal, meg persze, hogy akkor van-e valami értelme az emberi életnek.
Az derült ki a regényből számomra, hogy az emberi élet is elég szívás, de a halhatatlanság az meg pláne. Jó, ennél sokkal bonyolultabb az egész, én itt most csak ilyen hülyegyerek módra egyszerűsítek. Sose szerettem volna egzisztencialista filozófus lenni.
Egészében véve különben meglepően (még sosem olvastam Beauvoirtól semmit, ezért a meglepetés) jól olvasható a regény, a sok filozófiai dagonya ellenére haladós, és a történelmi panorámaképek ellenére is érdekes tudott maradni. Azt gondolom, Beauvoir egy jó nő volt, és tényleg nagyon jól írt, csak ezek a pasik, akik körülvették, odavoltak mindenféle filozofálásért. Lelkük rajta.
Lehet, hogy tévedek, de szerintem van értelme az emberi életnek, és igenis fontos az időhöz kötöttsége, mert mi más volna, ami értelmet ad az ittlétünknek, ha nem a születés és a halál között kialkudott néhány év. Az pont annyi, amennyire szükségünk van. És mindegy, hogy ez nyolcvan vagy negyven év.
Ettől a nőtől még majd olvasnom kell valamit.  Remélem, nem csak ilyesmiket írt.

Nyolcan

Majdnem nem is mentem el. Nyűgös és fáradt napokat generálok mostanában magamnak magamból meg a világból összegyúrva, úgyhogy tényleg, ha mondjuk tegnap nem a lányokkal ebédelős csütörtök van, tényleg el sem megyek. És akkor kimaradt volna egy fontos beszélgetés az életemből.
Persze szóltam előre, hogy nem olvastam végig a könyvet még, lassan jutok benne előre, nem tudom, Rushdie vagy a könyv miatt, mindegy, úgyhogy arra gondoltam, majd elülök a sarokban és kussolok, de bármit inkább, mint a mai beszámolót.
Most már fél éve, hogy összejárunk a hónap utolsó csütörtökjén, hogy könyvekről beszélgessünk, és talán van már valami kapocs közöttünk, ami akkor is összeköt, és ami akkor is elvisz minket ebbe a kis furcsa, félhomályos szobába, amikor nem olvastuk (végig) a könyvet. Nem barátság ez még, azt hiszem, érdeklődés inkább vagy nyitottság, egyfajta belső késztetés, hogy beszélgessünk egymással a világról. Nehéz pontosan körvonalazni.
Valahogy úgy éreztem tegnap estig, hogy csinált csoport ez. Egy egyensúly nélküli vegyület, nem is, talán mint az olaj és a víz. Kevered, kevered, de nem oldódik.
Nem értek a csoportdinamikához, nem tudom, mitől változnak a dolgok egyszer csak, de megváltozhatnak, és ez a világra nézve jó hír. Tegnap többünknek is fontos volt eljönni, és nem én voltam az egyetlen, aki nem olvasta végig a könyvet. Ha jól belegondolok, végül négy-négy volt az állás olvasók-nemolvasók tekintetében. Mégis ott voltunk mind a nyolcan...
Mint az igazán jó beszélgetéseknél, nem lehet pontosan felidézni, miről is volt szó. Pont mintha arról kellene írnom, miről beszélgettem TSB-vel, meg VM-mel. Apróságok jutnak eszembe. A hosszú kávé röviden. Ilyenek. Az estéről meg ... hogy ... fogalmam sincs. Annyi mindenről volt szó, többek közt Frida Kahloról, meg a szobrászatról, Rushdie Sátáni verseiről, aztán végül valahogyan oda lyukadtunk ki, hogy a művész nem tudja kiölni magából az alkotási vágyat, de különös módon azt sem, hogy a művét a világnak megmutassa. Mert van, lesz abban valami patologikus, ha magába fordulva valamelyiknek nem tesz eleget. És hogy boldog harmóniából alkotni nemigen lehet.
Nehéz leírni egy csoport beszélgetését. Nem is lehet jól talán, annyi minden alakítja a beszélgetés menetét, mert lehet, hogy csak egymásra néz két ember gondolkodva, a harmadik pedig emiatt mond egy mondatot, amiből új iránya kerekedik a történetnek.
Összenőttünk egy kicsit, azt érzem, nyolcan, nyolc teljesen különböző ember, szanaszét futó életekkel és gondolatokkal, havonta egy estére, egy író kezében összefogott zsinórok azért. Megszerettük egymást? Nem tudom, minek kell hívni ezt. Szeretetnek mondjam egymás elfogadását? Azt, hogy örömünket leljük abban, ha a másikat meghallgatjuk? Közösség ez most akkor, esetleg valami kezdődő barátságféle? Lehet barátság úgy emberek között, hogy szinte semmit nem tudunk a másikról, csak a gondolatait ismerjük meg?
Beszélgetni kell emberekkel. Talán ez volt a legfontosabb tanulság. Meg az is, elmehet az ember évekre Japánba, szétverhet egy hónapokig faragott kőtömböt, kifordíthatja önmagát, ha nem ez az útja, nem lesz nyugalma. Zavarodottság, értékvesztés és a támpontok teljes hiánya nehezíti ma az alkotók életét. Valami ilyesmit mondtunk, de most először éreztem úgy, reggelig is lehetett volna  beszélgetni.
Egy hónap múlva majd Simone de Beauvoir kapcsán folytatjuk valahonnan. Mert most már lett mit mondanunk egymásnak.

Kritikai kiadás

Régebben nem gondoltam volna, hogy lehet úgy is rossz egy könyv, hogy tulajdonképpen nem is az a rossz, ami benne van. Ez az elmúlt néhány év újdonsága lett.
Gyerekkoromban maximum olyannal találkoztam, hogy egy könyv nem tetszett, mert untam, mert túl bonyolultnak találtam, mert esetleg nem tetszett a stílusa. Legtöbbször ennek ellenére végigolvastam, esetleg a túl unalmas kategória egy-egy darabját tettem csak félre.
A ma könyvkiadása azonban mintha esküt tett volna, hogy még azt is elszúrja, amit szinte nem is lehet. Pedig, gondolom, a dolog nem úgy működik, hogy na tessék, hoppá, adjunk ki gyorsan még valamit délután, mert van egy kis időnk...
Most nem a könyvkiadók még akár indokolható szellemi kurválkodásával van bajom, etetni kell a gyereket, ez van, hanem azzal, hogy ha már egyszer úgy dönt valaki, hogy kiadnak egy művet, akkor azt miért nem lehet tisztességesen megtenni.
Ha külföldi a szerző, akkor igényes fordításban például. Én egész életemben nem olvastam ennyi szarul fordított, magyartalan mondatot, mint az elmúlt 4-5 évben. És félre ne értsük, nem csak a fordító hibája, hanem a kiadóé, mert tényleg, ha az ember fordít valamit, akkor azt mégiscsak jó volna valaki másnak meg lektorálni.
Aztán például itt van a Hamvas életmű-kiadás. Huszonegy éve indult, első kötetként az Anthologia humanaval. Most kíváncsiságból levettem a  polcról. Akkoriban a kétszázötven forintért volt hozzá bevezetés, névmutató és voltak megjegyzések a kötet végén. A most ajándékba kapott Levelek az utolsó kötet, ha jól értem. Se bevezetés, se egy névmutató. 3600-ból nem telik.
Tegnap a női közös könyvtárnak beruháztam egy Zacher hogy is mondjam mibe, interjúkötetbe. Na mindegy. Szóval Dr. Karizs Tamás kérdezte Zacher doktort az élete dolgairól. Barátok, azért. Jó, nem leszek szemét, hát mondjuk én is kérdezhetném TSB-t vagy VM-et, esetleg Gofrit vagy mit tudom én kit, és akkor ezt kiadnám. Illetve persze nem, mert az ő nevükkel momentán nem lehetne eladni x+3 példányt, amitől ez akkor most rentábilis befektetés. És nem is a Zacher doktor sztorijaival van a gond, hanem hogy akkor ez most micsoda is műfajilag, és hogyan is van megírva. De ez még mindig hagyján, mert szeretjük a doktort, az itt-ott sántító történeteket is, ahogyan ez egy kötetbe itt össze lett gründolva ilyen különösebben nemtommileszbelőledemegírom stílben. Elnézzük.
A nagyobb baj az, hogyan is jelenik meg mindez ebben a kötetben vizuálisan. Mert azért igenis fontos a külcsíny is, az olvasó ember víziomán (bocsánat), szóval látványra is gerjed, mit csináljunk, nem csak a mondanivalóra. A látvány meg kicsit sokkoló. A borító képe elmegy, nyilván a célközönség elsősorban a doktor női rajongótábora, tesznek rá egy szép nagy portréfotót. Oké. De aztán a szedés, meg betűtípus főleg, az valami hihetetlen. Végig az volt az érzésem, valami lányregény skinjére lett ez ráhúzva, hogy akkor ezer példány Laura és a sminkkészlet, aztán háromezer Zacher interjúkötet. Nem így megy, de akkor is. És mindez akciósan kuponostól kettőezerhatért.
Tudom, nekem semmi se jó. De olyan nagy kérés ez? Hogy ha már kiadnak egy könyvet keménytáblával, akkor az legyen tisztességesen megcsinálva? Na jó. Elmegyek könyvtárba. Ott legalább mindjárt visszarakom a polcra, ha nem tetszik valami.

Az indiszkrécióról.

Azt olvasom, hogy fél. Meg azt is, hogy rajong. Illik egyáltalán más levelezésébe beleolvasni?  Akarta volna, hogy mondjuk a Gulyás Pálnak szánt leveleit a Biedermann elolvassa? Lehet, hogy egyszerűen indiszkrét vagyok.

Ott-hon

Vajon mindig visszavágyik az ember valahova? Gyerekkorba, hazába, békés, porcukros kalácsvilágba? Ezt kérdeztem magamtól is, erről is beszélgettünk tegnap este Lénárd láthatatlan házának kapcsán. Meg arról is, hol van az ember otthona.
Home is where the heart is- mondja az angol vagy az amerikai. Ahol a gyomor otthoni étel ízét érzi - mondta Lénárd. De mondtunk mást is:  ahol a szem otthonos tájélményt fogad be, ahol a látvány kedves ismerős.
Nehéz megmondani, mi mindennek a keveréke az otthon. A gyerekkori szilvás lepény illatának, a régi karácsonyfa formájának, a gondtalan idő szabadságának, egy kanyarnak az úton ... Mi az otthon?
Az ember nem tud bárhol gyökeret ereszteni, írta Lénárd, föld kell hozzá. Hogy otthon lesz-e a sok ismerős, rokon, barát, akiket a  jobb élet, a szabadabb világ vagy éppen csak a lehetőség más vidékre csal, nem tudom. Hiszen többségük betonvilágból betonvilágba megy, nem a föld ottani szagát megismerni.
Reménytelennek látom ezt az Otthonkeresést ilyen nagybetűsen, mert ez így, mintha valami örökös elvágyódást generálna a jelenből. Azt kérdezték tőlem, így, hogy éltem máshol, és tudom, milyen mardosó élmény a honvágy, elmennék-e. Azt mondtam, nem tudom. Most mégis azt gondolom, elmennék. Mert az embernek leginkább önmagában kell otthonra lelnie föld híján, gyerekkori kalács híján. Neki magának kell süteményillatú karácsonyokat varázsolnia bárhol is van a világban, már csak azért is, hogy a gyerekei otthonnak érezzék azt a helyet, ahol éppen vannak.
Nem tudom, mi az otthon. Pontosabban nem tudok egy mindenkire érvényes meghatározást mondani. Otthon talán az, ahova visszavágyunk, ha máshol vagyunk. Ahol a lélek szabadságfoka nagy. Ahol azt (is) tehetjük, amihez igazából kedvünk van, és emiatt nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret.
Az otthonnak a szabadsághoz van köze, a szabadságnak a felelősséghez. A másik kérdés, ami tegnap felmerült, éppen ez volt. Szabad-e, erkölcsös-e kivonulni a világból... Azt hiszem, arra jutottunk végül, lehet. Mindenkinek másképpen, más adagolásban. Talán azt is az ember szívdobbanásával kell kimérni, mennyit vonhatja ki magát az ember a mindennapiságból, mennyit lehet a kertjében, anélkül, hogy az általa generált hiány több kárt okozna, mint hasznot. Nincs általános recept, igazat kell adjak a beszélgetőtársaknak.
Hogy az én otthonom hol van? Földrajzi értelemben több helyen is. Talán könnyebb időben meghatározni, mint térben. Azt hiszem, én tulajdonképpen a rend pillanataiban vagyok otthon.

Lassú kedves

Szinte egészen biztos vagyok benne, hogy ahhoz, hogy sok percére emlékezzünk az életünknek, lassan kell élnünk.
A gyorsan megélt perceket ugyanis csak nagy nehézségek árán, vagy sehogy sem, tudjuk felidézni később. A lassú percek emléke viszont ...
Kemény István Kedves ismeretlenje mint a teában lassan oldódó kandiscukor egy decemberi estén. Édes, kedves, lassú.
Nem tudom, mi lesz a vége. Nincs jelentősége. Mint egy soha meg nem bánt szerelemnek.

A szellem és a lélek expandere - Ágota Kristóf: Trilógia

Nincs igazság. Ja nem, itt most ez nem egy ilyen széthúzom a mellkasomon a fehér vászoninget, ide lőjetek, gazok jellegű kijelentés, hanem ennél egy kicsit bonyolultabb megfigyelés. Vagy pontosabban következtetés.
Ágota Kristóf Trilógiáját olvasva ugyanis egyre inkább ez a gondolat fészkelte be magát az agytekervényeimbe.
Nincs igazság. Legfeljebb igaznak ható mondatok vannak, de a fikció az fikció marad. Egy szellemi termék, melynek a valósághoz legfeljebb annyi köze van, hogy az író számára valóságként megjelenő, a világból az ő gondolatain (alkotói szakasz) keresztül az olvasó számára megjelenő kép valóságosként is hathat.
Nagyon érdekes technikával dolgozik Ágota Kristóf (Kristóf Ágota), mert az alkotás folyamatából hangsúlyozottan eltávolítva magát, és azt a benyomást kelti, hogy egyfajta objektív nézőpontból mesél. Azt írja, ami van, nem azt, amit a dologról gondol. Szétválasztja az írót és az elbeszélt világot, az elbeszélőket egyszerű krónikási szerepre kárhoztatja.
Legalábbis ezt állítja a Trilógia első részében, mely tulajdonképpen nem más, mint beszámoló Lucas és Claus, egy ikerpár, életéről (illetve egy bizonyos életszakaszukról). Ez a regény első része, 'a nagy füzet'.
Az objektivitás álarca mögé rejtett fájdalom meglepően nagy erejű írói eszköznek bizonyul. Számomra meglepően, mármint. A szerző nem inog meg, beszámol, lecsupaszított mondatokban mutatja a világot. Olyan, mintha egy lakást látnánk, amiben csak éles határú fém bútorok, hideg üveglapok és derékszögek lennének. Sehol egy párna, sehol egy kanapé, sehol egy ív.
Nem gondoltam volna, hogy lehet így írni. Azt pedig végképp nem, hogy ez mekkora kényszert indukál az agyban a gondolkodásra. Ágota Kristóf nem teszi meg azt a szívességet, hogy az olvasó helyett gondolkodik, hogy helyette talál összefüggéseket, hogy vigaszul magyarázatot nyújt és felold. Ez mind a befogadóra marad, ettől pedig valóban gondolkodni, feldolgozni, szétszedni és összerakni kényszerül. Szellemi és érzelmi tornapálya a Trilógia első része. Expander.
Valahol azt olvastam, ha ez az első rész nem folytatódna, a magyar irodalom (?) különleges alkotása maradt volna, egy megmagyarázhatatlan gyöngyszem, egy Csáthi gyémánt, egy unikum. Lehet, nem vagyok irodalmár. De az tény, hogy nem maradt így, és ez nem véletlen.
A regény második és harmadik része egy kicsit olyan, mint egy zeneműben a variációk egy témára. Tulajdonképpen újraíródik a történet még kétszer. És kiderül, hogy ... hogy minden másképp van. Csak az nem derül ki soha, hogy valójában hogy is. De ennek nincs jelentősége.
Ágota Kristóf regénye számomra azért is volt tanulságos és megrendítő, mert nem csak a történelem bizonyos korszakainak, hanem az emberi elmének a működését is megmutatta. Azt, hogy a világ csak szűrőn át nézhető, hogy nincs igaz történet, csak valakinek igaz történet, hogy nem kell mindent leírni, mert az olvasó arra van, hogy hozzátegye a mondatokhoz önmagát. Hogy a fikció nem valóság, de a valóság az nincs is, csak  valóságok vannak.
Nem mondom, hogy könnyen szerethető regény a Trilógia. Inkább azt mondom, megrázó, nyugtalanító, elgondolkodtató és  katartikus. Érdemes elolvasni, mert munkára kényszeríti a gondolkodó embert. Még egy olyan világban is, ahol éppen az előre megrágott, megemésztett és kiköpött gondolatok idejét éljük. Pontosabban, ahol vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy ilyen világot éljünk.

A kitölthető űr

Mindenkinek meghalt az anyja már legalább egyszer ... Jó, nem kell azonnal felháborodni, mert most nem annyira konkrétan mondom ezt, hanem elméletben. Erre a gyerekmesék gonosz mostoháján kiélt érzelemre márpedig szükség van, sőt őszintén fel is vállalható bárki számára.
Nos, az ember anyja, édesanyja, a mami, a drága mama, az anyus, a mutter, meg a többiek, azok persze élnek, vagy ha meg is haltak, azt szépen tették, betölthetetlen űrt hagyva maguk mögött. Az Anyám, az más. És ezt már Freud is jól tudta, gondolom, az ő esetében is volt kétféle megszólítás, az anyáé, a kedvesé, meg az anyáé a zsarnoké. Merthogy valahogyan az anyaszerep (persze valószínűleg az apaszerep is, de azt meghagyom a fiúknak, bocs), és a zsarnok szerepe itt-ott összemosódik. Úgy általában - merem csak mondani, mert biztos, hogy nem minden esetben, és egészen biztos, hogy csak időszakosan.
Aztán ebből a kettős képből esetenként regények is születnek. Jobbak, mint Bartis regénye, és számomra idegesítőek és értelmezhetetlenek, mint például Elena Ferrante Tékozló szeretet című műve. A két regény  témája kísértetiesen hasonló: 'Anyám meghalt.' Aztán jönnek Bartis és Ferrante víziói, az emlékek gyerekkorból,  a nem annyira gyerekkorból, a lázálmok, a kivetkőzések, a halál feldolgozásának kísérletei, a düh, a gyűlölet, a szeretet.
Nagyon különösnek találom, hogy nőként egy nő regénye ebben a témában meglehetősen értelmezhetetlen volt számomra, míg egy férfié sokkalta követhetőbb és érzelmileg is megalapozottnak tűnt. Persze sarkíthatok is, Bartis regénye jó, Ferrante regénye nem. Ostobaság persze, finomabban kellene fogalmazni ...
Ferrante nyelvezete, bárki is legyen az írónő, merthogy álnév ez, zaklatott, helyenként élvezhetetlen. Nincs a gondolatoknak kifutása, úgy éreztem, csak rossz stílusú vergődés van, ahhoz meg nem vagyok és sosem leszek eléggé lélekbúvár. Igaza van, aki azt gondolja, ez lehet a fordító hibája is, valóban, mégis arra gyanakszom, ez egy gyengécske amolyan sokateladtakazelőzőkönyvbőlírokmégegyet kategóriájú regény. De nem kell hinni nekem, el lehet olvasni. Nem biztos, hogy igazam van.
Bartis Attila könyve viszont stílusban, eleganciában, gondolatokban szinte hiba nélkül való, talán csak a regény szerkezetében éreztem itt-ott egy kis megbicsaklást, mint amikor az ember olyan régóta javítgat egy szöveget, olyan sokat húz belőle a feszültség miatt, hogy helyenként az eredetileg meglévő lendület megtörik. (Nem kritika ez, jó a regény, ahogy van, csak lehet, hogy emiatt nem lesz több nagy Bartis regény, emiatt a megszállott javításkényszer miatt.)
Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne röviden és világosan elmondani, milyen A nyugalom. Bartis példájával mondom, mert szép kép. Pompeire kell gondolni. A vulkán kitörésekor a láva körülölelte az embereket, sok évszázad után pedig az üregeket kiöntötték, az emberek szobrait pedig meg lehet nézni a múzeumban. Azt hiszem, Bartisnak igaza van, valahol írja is, hogy a szöveg, az irodalom, ha tetszik, a le nem írt, a mondatok közt ki nem mondott csendek művészete. Hogy a pontok után merre szalad az ember képzelete, merre futnak a gondolatai, na az számít, a többi kevésbé.
Számomra ez volt Bartis és Ferrante regénye között az alapvető különbség. Bartis csendjeit kitöltve egy arcot láttam, Istenét és emberét egyszerre, Ferrante űrjeit kitöltve viszont csak valamiféle amorf, értelmezhetetlen masszát. Sok mindenen múlik, tudom. A stíluson, a helyszínen, a cselekményszövésen ... de leginkább talán azon, hogy elhiszem-e, ezt egy ember fel tudja olvasni. Egy jó regényben az is fontos, hogy fel lehessen a mondatokat úgy olvasni, hogy a hallgató a köztük lévő csendet is ki tudja tölteni. Leginkább önmagával.

Személyes névmások

Az én és én kombinációt nem találtam különösebben érdekesnek. A te és én már sokkal izgalmasabbnak tűnik.

Római történetek

Méltatlanul sokáig hagytam magára Lénárd Sándor Római történetek című könyvét anélkül, hogy egyetlen sort is írtam volna róla. Azért méltatlanul, mert a könyv kiváló. Mentő körülményként mindössze annyit tudok felhozni magam mellett, hogy eddig még soha nem fordult velem elő, hogy dühömben a sarokba szerettem volna hajítani egy Lénárd könyvet. Haragudtam Lénárdra, ez az igazság.
Nem azért haragudtam, mert rossz a könyv, mert nem érdekes a témaválasztás, mert nem jól van megírva. Azért haragudtam, mert Lénárd 1938-as és 1943-as Rómája túl időszerű, túl pontos, túl mostani volt. Úgy haragudtam, ahogy arra a fogorvosra haragszunk, aki első koppintásával a gyulladt fog közepébe talál, így a koppintás generálta fájdalom végigszalad az idegrostokon az agyközpontig. Ilyenkor nagyon is elképzelhető, hogy önkéntelenül is felrúgjuk a drága doktort, mert az ideg fájdalma a társadalmi jólneveltség ellenében hat.
Lénárd is, jóhiszeműen és akarata ellenére, ilyen kegyetlen pontossággal talál bele a mai politikai viszonyokba. Akarattal nem is tudott, hiszen a könyv írásakor fogalma sem volt, a paranoiás politikai berendezkedés nem csak Mussolini Rómájának lesz sajátja, hanem a 21. század Magyarországának is.
Idézhetnék oldalakat arról, hogyan működik az elmebajnak ez a különös változata. Milyen következményekkel jár, ha a paranoia politikai hatalommal párosul. Lénárd és barátai, sorstársai, a Magyarországról elüldözött orvosok, gondolkodók, sokat beszélgetnek erről a könyv első felében. De inkább azt javaslom, akit ez érdekel, olvasson.
Persze Lénárd római történetei nem csak erről szólnak. Amolyan úti beszámoló ez a könyv, útinapló szerűség a háború előtti és alatti Rómából. A nélkülözés története, a hajléktalanná váló nincstelen orvos története, a mindenféle nehézség közepette is gondolkodó ember megmaradásának története. Színes és szomorú korrajz.
Ami viszont tényleg meglepett, az az eddig Lénárdnál sosem tapasztalt élmény, hogy egy szeretett nő is a történet részese lett. Emlékeim szerint még egyetlen könyvben sem olvastam nála a szerelemről. Most ez is megadatott, és bevallom, kicsit meg is irigyeltem Dianát, mert ezidáig azt gondoltam, Lénárd kevéssé jól boldogult a nőkkel. Ebben egyértelműen nem volt igazam. Sőt. Még az is lehet, hogy túl jól is boldogult velük ...
Ezt a könyvet nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, aki kedveli Lénárd Sándor írásait, aki kedveli a történelmi leírásokat, aki szereti Rómát, vagy aki erőt és példát szeretne meríteni a mindennapok küzdelmeihez.

A kalligráfus

Tegnap egy érdekes emberre bukkantam, amikor olvasgattam a neten. Szabó Lajos a neve. Két nappal azelőtt halt meg, hogy én megszülettem.
Azt írja róla a lexikon, hogy filozófiai író, de jó sok dolog érdekelte: a halmazelmélet, a nyelvészet, a közgazdaságtan, a fizika, a vallások, meg még ki tudja, mi nem. Gondolkodó leginkább.
Érdekes, hogy valaki főállásban gondolkodik...
Az utolsó években kalligráfiákat készített, amit vagy értettek, vagy nem. Úgy tűnik innen messziről, hogy a szövegei nélkül nem igazán érdemes nézegetni őket.
A Typotex 1997-ben kiadta a 46 és 50 közötti szemináriumi előadásait. Ezt valahogyan meg kellene szerezni.

Fázisportré

Fibonacci a kertben

Nem emlékszem pontosan, mikor szerettem bele a matematikába, talán már első osztályban. Akkoriban a számokért, kamasz fejjel már inkább a műveletekért, a formulákért bomlottam. Aztán telt az idő, de ez a szerelem nem múlt el, sőt, a matematika a világban megtapasztalható véletlenek ellenpontja, a biztos háttér maradt. A kettő az kettő, a négy a négyzete, és nem, nem zavart a gyök kettő irracionalitása sem, mert matematikailag leírható maradt.

De a világ nem a szimmetria és az aszimmetria, a racionalitás és az irracionalitás kiszámítható egyensúlyaként működik. A világ láthatóan kaotikus, a racionálisan gondolkodó, a kizárólag matematikai műveletekre koncentráló elme számára legalábbis. De végre megértettem, hogy van a világban egy ici-pici csavar, amitől minden a helyére kerül, amitől megértjük mindazt, ami létezik, és mindazt, ami létezett vagy létezhet majd a jövőben. Köszönet érte Ian Stewart matematikus könyvének.

Nem kell megijedni, nem lesz bonyolult az egész, csak látnunk kell. A modern matematikát ugyanis leginkább nem megérteni kell a szó klasszikus értelemében, hanem egyfajta belső képpé rendezni magunkban, megérezni, ha úgy tetszik.

A modern matematika egyik csodálatra méltó elmélete a káoszelmélet. Elnevezése ellenére éppen arról szól, a káosz csak látszólag komplikált, csak látszólag minta nélküli, valójában egyszerű, determinisztikus magyarázata van. Persze a determinizmus és a jósolhatóság két különböző dolog. Az egyik legegyszerűbb példa az időjárás. Egyszerű szabályok alapján működik, determinált, mégsem jósolható meg hetekkel előre. „A káosz megtanít minket arra, hogy egyszerű szabályoknak engedelmeskedő rendszerek is viselkedhetnek meglepően bonyolultan.”- mondja Stewart.

A szerző nagyon érzékletesen írja le a könyvben, hogyan is kell mindezt (a lehetséges világok összességét) elképzelnünk; mint egy sík felett örvénylő folyadékot. A természeti világ, a matematikailag elképzelhető világ a lehetségesség örvénylő mintáit mutatja. Minden mintának oka van, de nem minden minta jósolható meg előre.

Ian Stewart a természet számairól, a természet rendszereiről ír ebben a könyvecskében, amit bárkinek meleg szívvel ajánlok, mert ha eddig nem szerette a matematikát, jó eséllyel most megkedveli azt. Ugyanakkor végig az járt az eszemben, ha a természetre érvényes rendszert, mintákat tudunk a matematika segítségével felépíteni, meglátni, és a vizuális képzelőerőnkön keresztül megérteni, miért ne lehetne mindezt a társadalom működésére is alkalmazni? Nem, itt éppen nem az aszimovi pszichohistóriára gondolok, sőt éppen az ellenkezőjére, arra, hogy az emberi történelem sem jósolható meg teljes bizonyossággal.

Mi okozza a háborúkat, mi emel fel birodalmakat, mi taszít a feledés homályába virágzó kultúrákat? Mi a társadalmi elégedetlenség gyökere, mi az az összetett rendszer, ami meghatározza, mi fog történni tíz, száz, ezer év múlva? Vagy legyünk filozofikusabbak. Mi az emberi élet értelme? Hogyan viszonyul a teremtett világ Istenhez, és viszont …

Douglas Adams híres könyvében a tudósok a világmindenség értelmét keresik, melyet a szuperszámítógép ki is számol mintegy ötmillió év alatt. Csakhogy a válasz igen meglepő. Éppen azért meglepő, mert pontos és precíz. 42. A dolog tanulsága az, jól kérdezni egyáltalán nem egyszerű dolog.

Az ’elméleti’ matematika által generált világmodell kiválóan működik a biológiában. Nem önállóan persze, hiszen ott vannak a fizikai törvények, a kémia, a genetika ésatöbbi, de működik. Használati értéke van.

Meggyőződésem, hogy a modern matematikából a társadalomtudományok éppen annyit profitálhatnának, mint a természettudományok. A társadalom is dinamikus rendszer, ahol a káoszelméletnek igenis van létjogosultsága. Hogy ismét Stewartot idézzem: „Van itt megszívlelendő lecke mindenkinek- igazgatóknak, akik úgy képzelik, egy szorosan ellenőrzött társaság magától simán működik, politikusoknak, akik úgy gondolják, hogy ha egy problémáról törvényt hoznak, ezzel meg is szüntették, és tudósoknak, akik azt képzelik, ha már modellt alkottak egy rendszerre, művük teljes.”

A természettudományok felhasználják mindazt, amit a matematikától megtanultak, és sikeresen hoznak létre olyan rendszereket, melyek rendkívül gyorsan tudnak reagálni a szimmetriavesztésre. Hasznos volna mindezt felhasználni az emberi társadalmak esetében is. (Hiszen lehet-e a rendszer eltérő a természet és a társadalom esetében??)

A matematika azt mondja, minden időpillanat pontosan ugyanolyan, mint bármely más időpillanat. A születés időpillanata és a halálé nem különbözik egymástól semmiben. A világ rendszere örvénylik, kavarog, de nem független az embertől, hiszen bármely ember lehet az a kicsi tényező, mely a rendszert a szimmetrikus (egyensúlyi) állapotból kibillenti. A szimmetriavesztéstől a rendszer csupán egy másik mintát vesz fel,  működésének alaptörvényei nem változnak. Azt gondoltam a könyvet olvasva, hogy talán ezért kellett az ember. Hogy legyen az a kis eltérés, hogy Isten élvezetet találjon a világban.

Mert Isten, ha nem is matematikus, egészen biztosan matematikusként lát. (És állítólag még enyhén balkezes is.)