Szemelvény a kocsmáros történeteiből

Akimotonak sok szeretettel. (Mondjuk, lehet, hogy nem ártana egy lektorálás.)

Egyszer aztán a New York-i Rögbi Klub brit titkára bejelentette, hogy Őfelsége II. Erzsébet és ágytársa, Fülöp herceg New Yorkba érkezik, és készek fogadni hű alattvalóik hódolatát a Hatvanhatodik utcai Fegyvertárban. A klub számára korlátozott számban rendelkezésére álltak jegyek, én meg tréfából vetettem kettőt, mert az járt a fejemben, meghívom én álmaim hercegnőjét, Anita Whitneyt, kísérjen el a nevezetes eseményre. Beleegyezett, és amikor eljött az este, és megérkeztünk a fegyvertárba meglehetősen idegesen volt, mivel ott voltak ezek a királyi emberek, de én is ideges voltam, mert mellettem meg ott volt ő. Elég könnyen átjutottunk az akkoriban még nem túl szigorú biztonsági ellenőrzésen, és már bent is voltunk a nagyteremben.

Valamiért azt hittem, nem lesznek ott túl sokan a királyi pacsi és seggnyalás alkalmából, de tévedtem. Körülbelül hatezer hisztérikus brit és anglomán gyűlt össze, ráadásul úgy viselkedtek, mint Margaret Thatcher futballhuligánjai. A tiszteletreméltó öreg gyarmatosítók és hölgyeik leginkább könyökkel igyekeztek jobb pozícióba kerülni, miközben azt visították – igen, visították- hogy „A Kiráááálynő, Isten áldja!”

A hőség, a vakító fény és a mosdatlan britek ezreinek izzadságszaga túl soknak bizonyult az én gyönyörű Anitám számára, aki hirtelen rosszul lett, és szeretett volna lelépni. Kénytelenek voltunk hát átverekedni magunkat a barbár hordán, hogy el tudjunk menekülni.

Halleluja! A terem sarkában volt egy hatalmas tölgyfaajtó, amit egy Jimmy Snow nevű zsaru őrzött. Mivel valahonnan ismertem, megkértem, hogy segítsen, úgyhogy átengedett minket az ajtón.

Egy hatalmas és hűvös, faborítású előszobába jutottunk, messze a fecsegő britektől. A sarokban felfedeztem egy bárpultot. Fehér zakós, csokornyakkendős pincér ácsorgott mellette. Egy pillanat alatt sikerült két konyakot szereznünk ettől a kedves emberi bernáthegyitől, gyönyörűséges Anitám pedig kezdett magához térni. Tekintettel arra, hogy megmentőnk nem tartott igényt a felajánlott fizetségre, kénytelenek voltunk további italokat rendelni.

Ebben a pillanatban szélesre tárták az ajtókat, és becsődült II. Erzsébet Nelson Rockefeller kormányzó társaságában, mögöttük Fülöp, Edinburgh hercege, Robert Wagner polgármester és még néhány színes egyenruhás fickó. Az egyik tábornok odajött, ahol Anitával a konyakok mögött állomásoztunk, és közölte, hogy Őfelsége most már készen áll hivatalosan is üdvözölni minket. Megkérdezte a nevünket, és megkért minket, hogy álljunk be a sorba. A szobában lévő nagyjából tíz ember szépen felsorakozott, a tábornok pedig sorban bemutatott mindenkit Erzsinek és Fülöpnek, akik végigsétáltak előttünk, üdvözöltek minket, és mindenkivel kezet is fogtak: Rockefeller kormányzó, Wagner polgármester, Mrs. Rock, Mrs. Wag, Mr. ez meg az, Miss Anita Whitney, Mr. Malachy McCourt. A bemutatkozás után Fülöp herceg odajött hozzám, és csevegni kezdtünk.

„Ön mit csinál New Yorkban?”

„A dokkoknál dolgozom rakodóként. Dokkmunkás vagyok, hogy jobban értse, Uram.”

„Ön ír, ugye?”

„Így van.”

„Volt egy kis tüntetés ellenünk tegnap a mólónál. Remélem, nem volt ott.”

„Nem. Muszáj volt dolgoznom, tudja lassan esedékes a lakás bérleti díja”

„Értem. És hogy tetszik Önnek Amerika?”

„Nagyon tetszik. György bolond volt, hogy kiengedte a kezéből.”

„Nos, mindannyian követünk el hibát.”

A csevegést hirtelen félbeszakadt, amikor az aprócska termetű királynő csatlakozott hozzánk, és megkérdezte, mit is csinálok én New Yorkban. Az új haverom, Fülöp csak annyit mondott: „Ne faggatózz túl sokat, Drágám.”

„Ó, akkor talán indulhatnánk.”

„Valóban”, mondta Fülöp, kezet rázott velem, és már mentek is. Fülöp hirtelen visszafordult, és még annyit mondott, ha valaha Londonban járok, feltétlenül ugorjak be hozzá.

Természetesen.

Ez alkalommal egyébként sikerült megfejtenem egy, a királyi család támogatóit és ellenzőit oly régóta kínzó kérdést is, vagyis, hogy mit csinál a Királynő a régi ruháival.

Az a helyzet, hogy hordja őket.

Az Alattvaló-Uralkodó párbeszéd alatt Anita csodálatos száját eltátva állt, és csak nézte, milyen vakmerő és szellemes társalgó vagyok. Elmagyaráztam neki, hogy néha muszáj gyakorolnom, hogyan bánjak a rangban alattam állókkal. Otthagytuk hát a fegyvertárat, aztán beugrottunk pár kocsmába, de ember nem volt, aki elhitte volna, micsoda kalandokba keveredtünk aznap este a Hannover-házzal.

Részlet Malachy McCourt: A Monk Swimming című könyvéből.