Mihálynak szeretettel

Csak nehogy már nyomtalanul múljon a nap, az egyetlen az évben, amikor minden emberi számítás szerint egyidősek vagyunk.

Isten éltessen Vitéz Mihály, Te hackerek gyöngye, a végtagspecialisták majdnem unikuma, megbízható társam a feledékenységben és a komódszerelésben!

A dédike padlója

Nagyanyám szerint mire ő odakerült a házhoz, azt a padlót már ötödször csiszolták fel, de valahogyan a dédikének mégis szokása lett, hogy minden tavasszal átvizsgálta a deszkákat, és minden tavasszal talált benne valami hibát. Hol szújáratot gondolt, hol a kályhából kieső parázs égetett túl nagy lyukat a fal mellett. Ilyenkor aztán a Marika áthívta a szomszédból a sánta asztalost, ő meg egész napot javítgatta a deszkákat.
Amikor a dédikére rájött ez padlójavítási őrület, a nagyanyámék nekiálltak mindent kihordani a konyhából az udvarra. Ezt az összes gyerek nagyon szerette, mert ezekben a napokban a dédike figyelme is lankadt, már ami a gyerekfelügyeletet illette, úgyhogy lehetett egy kicsit kalandozni a kertek mögött a pataknál, meg a falu végén a határban. A szabadság rövidre szabott napjai voltak ezek.
Mire nagyanyám férjhez ment, a padlódeszkából már alig maradt valami, úgyhogy ki is cseréltették az egészet vastag tölgy deszkákra, a Feri meg lelakkozta őket valami sötétbarna lakkal. Csak a rákövetkező évben kezdtek gyanakodni, hogy valami nem stimmel a dédikével.
Eleinte csak korán kelt, hogy felsöpörje a padlót, később már órákat töltött hálóingben a padlón ülve, mert horpadásokat keresett a deszkákon, meg hosszú percekig hallgatta a hideg földön fekve, nem perceg-e a szú.
Eleinte még kérte a Ferit, hogy csiszolják fel a padlót, de amikor a Feri a józan eszével nemet mondott, naná majd az új tölgyet fogjuk elcsiszolni, akkor a dédike nekiállt késsel kapargatni a lakkot, meg éjszaka, amikor még mindenki aludt, valami szerszámmal vájatokat karcolt bele, csak hogy farontó bogár járatának higgyék a többiek.
Júliusra már teljesen le is fogyott, mert enni sem evett semmit, egyre csak a padlót bámulta, és érthetetlenül motyogott maga elé. Onnantól fogva nem is igazán lehetett vele beszélni, mert csak ritkán voltak tiszta pillanatai. Októberben halt meg. A fészerben találtak rá.
Egy eredeti fapadló sokat elárul a család történetéről. A dédike padlója annak idején, legalábbis nagyanyám szerint, sokat elárult a dédapám haláláról. De ezt mi már nem tudhatjuk. Én csak annyit látok, hogy a padlóra nagyanyám párszor ráejtette a forró vasalót. Legfeljebb kicseréltetünk pár deszkát jövőre, már ha tényleg mi örököljük meg a nádasdi házat.

Magánünnep

Érdekes, hogy az ünnepnek annyi különböző értelmezése lehet, még egyazon ember életében is. Van ugye a családi, a privát, na meg a nemzeti. Én a privátra esküszöm, bár kedvelem a családi ünnepeket is az esetek többségében, igaz, ott azért bele lehet szaladni néha olyasmibe, ami nem emeli az esemény fényét.  
Én ünneplek. Tegnap óta.
Négy nő jött vendégségbe, hogy örüljünk egymásnak. Négy nő, akik mind egy helyen dolgoztunk egyszer, és akik időközben másfelé eveztek az életben. De összejönni jó, mert annak ellenére, hogy szemmel láthatóan hülyülünk, pontosabban változunk az életkor előrehaladtával, van valami, amiben nem szűnünk osztozni húsz éve, és ezt a valamit most jobb híján humanizmusnak fogom hívni.
Nagy ajándék a társaságuk. És mert (ahogy egyikük tegnap meg is jegyezte) az emberek egyik napról a másikra meghalnak, minden pillanatát becsülöm az együtt töltött időnek. Ez az ünnep. Az önként választott emberek társaságában eltöltött örömteli idő.
A nemzeti ünneppel nem tudok mit kezdeni, mert annyi mindent jelenthet. Ma egy jobbikos kollégám zöld inget vett fel az ünnepre, és úgy köszönt a folyosón valakinek, hogy 'Kitartás!'. Azt ugyan nem tette hozzá, hogy éljen Szálasi, de ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy azt ne mondjam neki, megőrült. Mosolygott. Tényleg őrült.
Az, hogy intézményi szinten megemlékezünk egy jeles napról, az nem ünnep, legjobb esetben is csak ünnepség. Majd ha szívesen tölti el az időt egymással két bármilyen ember, akkor majd beszélhetünk ünnepről.

képírás / útközben....

teg - nap....

Egyszer

Á, szívem, hát dehogy vagy te szabad. Egyszer majd.

Amiben mérleg létemre elviszem a balhét, de ez nem tetszik

Nem vagyok bak. Mérleg vagyok, annak is nagyon a vége, és enyhén szólva is utálom a bűnbakosdit.  
A tegnapi napból két pozitív dolgot szeretnék kiemelni: az egyik, hogy Kapitány Gabival ebédeltem, a másik, hogy a Dreher gyár szerveréről valaki beleolvasott a blogomba. Az utóbbinak persze, hacsak nem gondolná szponzorálni az alkotási folyamatot, semmiféle jelentősége nincs.
Ami nem annyira pozitív viszont, hogy a munkahelyemen áll a bál. Bridge, miután a hétfői iskolavezetőségin ecseteltem a kirándulás szépségeit, példát óhajt statuálni, úgyhogy szerény személyének figyelmeztetésével szeretné sújtani a bűnösöket. Meg is hagyta, készítsek listát.
Na most, én nem készítek listát. Tulajdonképpen már a bevásárló listákat sem kedvelem, mindig lemarad róluk valami fontos. Persze ez a mondjatok neveket felszólítást komolyan vagyok kénytelen venni, így, valóban nem túl igazságosan, három név Bridge elé kerül, aki elégedetten utasítja hobbirabszolgáit, hogy írják be, amit megkövetel .... mondjuk a nemzeti lelkiismeret?
Az a baj, hogy én kifejezetten nem vagyok híve a beírogatásnak, mert nem tartom hatékony pedagógiai eszköznek. Soha életemben nem adtam szaktanári figyelmeztetést, mert mindig arra gondolok, hogy a probléma az órán keletkezik, ott kell megoldani, a szülő nyilván nem óhajt azzal foglalkozni, nekem mi bajom a gyerekkel. Van neki elég baja otthon. Ő sem ír nekem erről. (Ugye a klasszikus 'Pistike nem ette meg a spenótot' példára lehet hivatkozni.) Osztályfőnökként persze más a helyzet, a kötelezettség elmulasztását, az iskolai szabályok megszegését kötelezően szankcionálja a házirend. De ez nem érzelmi kérdés, és a szabálykövető magatartás elsajátítása fontos dolog. Gondolom, ez utóbbi vonatkozik egy iskolavezetőre is, bár lehetséges, hogy azért nem ártott volna elmondani a diákoknak, pontosan miben is hibáztak, az egyen házirend megsértése kitétel ugyanis nem ugyanazt jelenti mind a három esetben.
A három diák természetesen háborog, mert szerintük mások bezzeg többet ittak, többet csajoztak, satöbbi. Ezt nem kétlem, gyanúm van alapos több diákra vonatkozóan, de a gyanú nem elég ilyen esetben sem. Másrészt ugye, mivel nem tanítunk kilencedikeseket, sötétben, tíz méterről egy zseblámpával nehéz azonosítani a többrendbeli szobaelhagyókat. Nem mintha szeretném.
Ez eddig, hogy úgy mondjam pszichésen, indokolható. Bár erre mondhatnám, amit Louise mondott mindig, hogy egy amerikai rendőrnek aztán magyarázhatom, hogy a többiek is gyorsabban mentek a megengedettnél, ha engem állít meg a sok közül egyként, akkor is fizetnem kell. Mert a büntetés nekem szól, aki megszegtem a szabályt.
Hogy egy 15 éves diák ezt nem nagyon érti elsőre, az nem baj, el lehet magyarázni neki higgadtan és kedvesen, hogy ő akkor is megérdemli a büntetést, ha adott esetben másnak is jogos lenne. Hogy ezt az osztályfőnöke valami számomra megmagyarázhatatlan védelmi ösztöntől vezetve nem hajlandó felfogni, az meglepő. És bosszantó.
Most úgy tűnik, én viszem el a balhét. Engem hívnak a szülők, akik tök normálisak, hogy akkor mondanám el, hogy is van ez. Én meg elmondom. Ők pedig megértik. Én sajnálom, ők is sajnálják. Eljutunk oda, hogy a gyerek is sajnálja, és megtanul valamit nagyon fontosat; hogy minden esetben felelősséggel tartozunk azért, amit teszünk. Függetlenül attól, hogy ezt rajtunk aktuálisan számonkérik-e vagy sem.
Persze egyszerűbb lett volna mindenkinek vállalni a felelősséget, nem pedig másra mutogatni. Különösen bosszant, hogy az említett kolléganőm gyermektelen létére sem volt hajlandó elutazni kísérőtanárként, most viszont úgy érzi, nagyon jól el tudja nekem magyarázni, mit hogyan kellett volna csinálni.
Mindegy, már sikerült begyűjtenem egy stresszes izomgyulladást a jobb lapockám mellé, így legalább aludni sem tudtam.
Ma megpróbálok beszélni Bridge-dzsel, hogy üljünk le egymással kiránduló diákok, osztályfőnökök, meg a két kísérőtanár megbeszélni a dolgokat, mert semmi értelme külön-külön anyázni. Hátha. Addig meg éljenek a legális drogok.

Véletlen nap

Előfordul időnként, hogy egy nap véletlenül kerül be az életünkbe. Nincs semmiféle funkciója, mert nem történik semmi, vagy ami történik, annak inkább egy másik napon kellene történnie.
Ilyen napokon sehova sem érünk oda időben, de hozzánk sem ér oda senki időben. A kés kiesik a kezünkből, a gyalogos, nyakában a gyerekkel, lelép a kocsik közül.
Ilyen napokon a zokni beleesik az uszodai pocsolyába, a melegített étel odaég a lábosban, a mobiltelefon szétesik a konyhakövön.
Ilyen napokon nem várt vendégei vagyunk a saját életünknek.
Ma megint felkeltem. Legyen ez egy nem véletlen nap.

Gyönyörű

Javier Bardem vasárnapot terveztem, aztán végül csak egy filmet sikerült megnéznem ma, de jobb is volt így.
Már hónapok óta szerettem volna hozzájutni Inárritu Biutiful című filmjéhez, mert sok mindent hallottam róla. Most végre sikerült.
Nem mondanám magam a rendező nagy rajongójának, az eddig látott két filmje közül a 21 grammba beletört a bicskám, a Babelt viszont nagyra tartottam. 50-50% után bármi lehetett volna, mivel azonban a Babelt láttam utóbb, jó nagy elvárásokkal ültem le filmet nézni.
Először is gyorsan le kell szögeznem, nem az a tipikus vasárnap délutáni családi film. Meglehetősen befogadó, és nálam ezerszer jobb spanyolt beszélő családtagjaim is hamar kikoptak mellőlem. Sietve teszem hozzá, nem azért, mert a film rossz.
Meglepő, illetve Inárritutól nem megszokott, módon egyetlen főszereplőt kísérhetünk végig a több, mint két órás filmben: Uxbalt. A két gyerekét egyedül nevelő, bipoláris és ilyen-olyan függésekben szenvedő feleségétől különélő barcelonai férfit, aki illegális bevándorlók kiközvetítéséből vegetál, de mellékállásban halottlátó is, és akiről már a film elején kiderül, hogy utolsó stádiumában lévő rákbeteg.
Ennyi nyomor gyors bemutatása után nagyon kell izgulni, nem süpped-e egy film valami végképp nézhetetlen siratóasszonyos hangulatba, és bevallom, izgultam is az első fél óra után, ebből lesz-e valami ív ugyebár. De Inarritu nagy rendező, mármint szerintem, mert hiába pakol a nyomorra nyomort, kudarcra kudarcot, mégis jó film lesz a Biutifulból.
Mert mitől is? Nem tudom másképpen mondani, de a Biutiful olyan, mintha Madách ember tragédiájának hirtelen íródott volna egy 21. századi barcelonai színe. Mondjuk szegény Uxbal küzd, és bízva bízik, de semmi sem jön össze neki, sőt. Mindent elveszít, még az önbecsülését és a teste feletti uralmat is, de akkor sem adja fel.
Van egy jelenete a filmnek, amiben Uxbal elmegy egy másik halottlátóhoz, Beához, és beszélgetnek. Bea nagyon nyugodtan szembesül azzal, hogy barátja haldoklik, és igyekszik bölcs mondásokkal nyugtatni. Uxbal viszont mélyen a nő szemébe néz, és azt mondja, 'Nem fogok meghalni'. Azt hiszem, ez a film kulcsmondata.
Nem, nem arról van szó, hogy a főhős, a jelentéktelen, szerencsétlen, meggyötört ember nem tud megbarátkozni a halál gondolatával. Arról van szó, hogy dolga van, hogy nem akarja magukra (vagy az anyjukra) hagyni a gyerekeit, hogy feladata van, hogy küzdenie kell ...
Ez a film ettől, a szinte már elképzelhetetlen nyomorúság stációin át vezető, küzdelemtől lesz gyönyörű. A szeretet minden törvényt felülíró elsődlegességétől.
Mit mondjak még? Javier Bardem az utóbbi évek legfantasztikusabb spanyol színésze, akiről elhiszem, hogy tudna olyan lenni, mint Uxbal. Arcszínész, mondják róla, és igaz is, mert az arca akkor is játszik, ha percekig meg sem szólal.
A Biutiful nagy film, de jó nehéz végignézni. Viszont érdemes, úgyhogy ez így rendben is van.

Újság

Mostanában visszaszokóban vagyok a nyomtatott sajtóra. Azóta van ez így, mióta végképp bizalmamat veszítettem a televízióban, részlegesen pedig még az internetben is. Nekem ne kelljen a Heti válasz emberét az M1-en hallgatni, és ne kelljen ki tudja kinek az újonnan szerkesztett oldalait nézni. Na nem mintha romantikus elképzeléseim lettek volna eddig.
Szóval újságot veszek. ÉS-t leginkább, mert ezzel támogatok is. (Ez viszont romantikus most.) Zé úr meg HVG-t, és Magyar Narancsot szokott, mert ő azt támogatja. Anyám meg már csak sóhajt, meg sem kérdezi, szocik lettünk-e.
Minden magára valamit is adó kultúrában odafigyelnek a szegényekre. Adnak nekik, nem elvesznek tőlük. Az iszlámban az adakozás a vallásgyakorlás része (az öt kritérium közül a harmadik, a zakát). A vagyon 2.5%-át minden évben befizetik a szegények javára. A zsidó hagyomány is ismeri a szegények számára való gyűjtést, adakozást, csakúgy mint a keresztények. 
Ma Magyarországon inkább elnézzük, hogy agyonverik a hajléktalanokat azok, akiket fejlett esztétikai érzékük és jogkövető lelkületük hajt. Inkább elfordítjuk a fejünket, mert nem akarjuk látni, aminek a megteremtéséhez mi magunk is asszisztálunk nap mint nap, és undorodva toljuk el, mi tiszták, a mosdatlan kéregető kezet. Különbek, jobbak, felsőbbrendűek vagyunk. 
A tegnapi ÉS első oldalán Megyesi Gusztáv azt kérdezte tőlem, min csodálkozom. Mondtam neki, hogy én személy szerint nem csodálkozom semmin, de legszívesebben kirángatnám a tisztelt Kocsis Máté urat a hűtött-fűtött irodájából, és megkérném, lenne szíves életben maradni mától számítva egy hétig a Hunyadi téren, pénz, hitelkártya, mobiltelefon és sofőr nélkül. Hogy lesz szíves egy kicsit kukázni is reggelente, mert fagyottan még egészen élvezhető a szalonnabőrke, meg a szalámihéj.
Különben meg mégis csodálkozom. Vagy inkább ámulok. Hogy bizony tudtak olyan törvényt írni, hogy attól a hajléktalan nem rendeltetésszerűen tudja használni a közteret és a kukát. Tábla kell szerintem, mert ennek fele sem tréfa.

KÖZTERÜLETEN ÉLNI ÉS MEGHALNI SZIGORÚAN TILOS.

Örkény már otthon érezné magát.