Magánünnep

Érdekes, hogy az ünnepnek annyi különböző értelmezése lehet, még egyazon ember életében is. Van ugye a családi, a privát, na meg a nemzeti. Én a privátra esküszöm, bár kedvelem a családi ünnepeket is az esetek többségében, igaz, ott azért bele lehet szaladni néha olyasmibe, ami nem emeli az esemény fényét.  
Én ünneplek. Tegnap óta.
Négy nő jött vendégségbe, hogy örüljünk egymásnak. Négy nő, akik mind egy helyen dolgoztunk egyszer, és akik időközben másfelé eveztek az életben. De összejönni jó, mert annak ellenére, hogy szemmel láthatóan hülyülünk, pontosabban változunk az életkor előrehaladtával, van valami, amiben nem szűnünk osztozni húsz éve, és ezt a valamit most jobb híján humanizmusnak fogom hívni.
Nagy ajándék a társaságuk. És mert (ahogy egyikük tegnap meg is jegyezte) az emberek egyik napról a másikra meghalnak, minden pillanatát becsülöm az együtt töltött időnek. Ez az ünnep. Az önként választott emberek társaságában eltöltött örömteli idő.
A nemzeti ünneppel nem tudok mit kezdeni, mert annyi mindent jelenthet. Ma egy jobbikos kollégám zöld inget vett fel az ünnepre, és úgy köszönt a folyosón valakinek, hogy 'Kitartás!'. Azt ugyan nem tette hozzá, hogy éljen Szálasi, de ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy azt ne mondjam neki, megőrült. Mosolygott. Tényleg őrült.
Az, hogy intézményi szinten megemlékezünk egy jeles napról, az nem ünnep, legjobb esetben is csak ünnepség. Majd ha szívesen tölti el az időt egymással két bármilyen ember, akkor majd beszélhetünk ünnepről.