Amiben mérleg létemre elviszem a balhét, de ez nem tetszik

Nem vagyok bak. Mérleg vagyok, annak is nagyon a vége, és enyhén szólva is utálom a bűnbakosdit.  
A tegnapi napból két pozitív dolgot szeretnék kiemelni: az egyik, hogy Kapitány Gabival ebédeltem, a másik, hogy a Dreher gyár szerveréről valaki beleolvasott a blogomba. Az utóbbinak persze, hacsak nem gondolná szponzorálni az alkotási folyamatot, semmiféle jelentősége nincs.
Ami nem annyira pozitív viszont, hogy a munkahelyemen áll a bál. Bridge, miután a hétfői iskolavezetőségin ecseteltem a kirándulás szépségeit, példát óhajt statuálni, úgyhogy szerény személyének figyelmeztetésével szeretné sújtani a bűnösöket. Meg is hagyta, készítsek listát.
Na most, én nem készítek listát. Tulajdonképpen már a bevásárló listákat sem kedvelem, mindig lemarad róluk valami fontos. Persze ez a mondjatok neveket felszólítást komolyan vagyok kénytelen venni, így, valóban nem túl igazságosan, három név Bridge elé kerül, aki elégedetten utasítja hobbirabszolgáit, hogy írják be, amit megkövetel .... mondjuk a nemzeti lelkiismeret?
Az a baj, hogy én kifejezetten nem vagyok híve a beírogatásnak, mert nem tartom hatékony pedagógiai eszköznek. Soha életemben nem adtam szaktanári figyelmeztetést, mert mindig arra gondolok, hogy a probléma az órán keletkezik, ott kell megoldani, a szülő nyilván nem óhajt azzal foglalkozni, nekem mi bajom a gyerekkel. Van neki elég baja otthon. Ő sem ír nekem erről. (Ugye a klasszikus 'Pistike nem ette meg a spenótot' példára lehet hivatkozni.) Osztályfőnökként persze más a helyzet, a kötelezettség elmulasztását, az iskolai szabályok megszegését kötelezően szankcionálja a házirend. De ez nem érzelmi kérdés, és a szabálykövető magatartás elsajátítása fontos dolog. Gondolom, ez utóbbi vonatkozik egy iskolavezetőre is, bár lehetséges, hogy azért nem ártott volna elmondani a diákoknak, pontosan miben is hibáztak, az egyen házirend megsértése kitétel ugyanis nem ugyanazt jelenti mind a három esetben.
A három diák természetesen háborog, mert szerintük mások bezzeg többet ittak, többet csajoztak, satöbbi. Ezt nem kétlem, gyanúm van alapos több diákra vonatkozóan, de a gyanú nem elég ilyen esetben sem. Másrészt ugye, mivel nem tanítunk kilencedikeseket, sötétben, tíz méterről egy zseblámpával nehéz azonosítani a többrendbeli szobaelhagyókat. Nem mintha szeretném.
Ez eddig, hogy úgy mondjam pszichésen, indokolható. Bár erre mondhatnám, amit Louise mondott mindig, hogy egy amerikai rendőrnek aztán magyarázhatom, hogy a többiek is gyorsabban mentek a megengedettnél, ha engem állít meg a sok közül egyként, akkor is fizetnem kell. Mert a büntetés nekem szól, aki megszegtem a szabályt.
Hogy egy 15 éves diák ezt nem nagyon érti elsőre, az nem baj, el lehet magyarázni neki higgadtan és kedvesen, hogy ő akkor is megérdemli a büntetést, ha adott esetben másnak is jogos lenne. Hogy ezt az osztályfőnöke valami számomra megmagyarázhatatlan védelmi ösztöntől vezetve nem hajlandó felfogni, az meglepő. És bosszantó.
Most úgy tűnik, én viszem el a balhét. Engem hívnak a szülők, akik tök normálisak, hogy akkor mondanám el, hogy is van ez. Én meg elmondom. Ők pedig megértik. Én sajnálom, ők is sajnálják. Eljutunk oda, hogy a gyerek is sajnálja, és megtanul valamit nagyon fontosat; hogy minden esetben felelősséggel tartozunk azért, amit teszünk. Függetlenül attól, hogy ezt rajtunk aktuálisan számonkérik-e vagy sem.
Persze egyszerűbb lett volna mindenkinek vállalni a felelősséget, nem pedig másra mutogatni. Különösen bosszant, hogy az említett kolléganőm gyermektelen létére sem volt hajlandó elutazni kísérőtanárként, most viszont úgy érzi, nagyon jól el tudja nekem magyarázni, mit hogyan kellett volna csinálni.
Mindegy, már sikerült begyűjtenem egy stresszes izomgyulladást a jobb lapockám mellé, így legalább aludni sem tudtam.
Ma megpróbálok beszélni Bridge-dzsel, hogy üljünk le egymással kiránduló diákok, osztályfőnökök, meg a két kísérőtanár megbeszélni a dolgokat, mert semmi értelme külön-külön anyázni. Hátha. Addig meg éljenek a legális drogok.