A telekről

Van benne valami. Télen én is jobban szeretem a pátoszt. Talán a hideg miatt, mert van ennek biokémiai összefüggése is, a hidegben összehúzódó véredények által termelt pátoszhormon ugye. Kicsit csak, de hasonlít ez a nikotin érösszehúzó hatása által termelt tavaszi-őszi pátoszhormonra, legfeljebb a tüdőből feltámadó ellenkezés nem homályosítja el azt a szeretetteli pillantást, amit a hófúvás felett körbehordozunk a hegyről.
Nem, én nem szeretem a telet. Nem szeretek fázni, nem tudok jól fotózni hóesésben, és plusz három foknál alacsonyabb hőmérsékleten szétmarja a hideg a bőrt a kézfejemen. Kesztyűben is.
Ja szép, igen, elnézem a tájat egy percig, előveszem a maximális hóextázisomat, jujjuj esik a hó, próbálok valami gyerekkori lelkesedést előbányászni, hogy a nyugodtság, meg a csend, aztán a szemgolyómat befutja a jégvirág, nekem meg eszembe jut az a kis bicebóca vagy egy másik félig fagyott hős a Kárpát-medence irodalmi fénykorából.
Sosem szerettem, na, nem kiszerettem belőle, hanem bele sem sosem. Sőt, rettegtem. Gyerekként legrémületesebb lehetséges halálként éltem meg, amikor a metsző szél elvette tőlem a levegőt, cserébe meg milliószámra vágta az arcomba az előre nekem készített jégszilánkokat. Ilyenkor antipatetikusan ordítottam, és téptem ki magam anyám kezéből. Azt ordítottam, megfulladok. Anyám meg visszaordított az üvöltő szélben, hogy ne ordítsak, mert megfázik a torkom.
Én viszont fuldokoltam tovább, ami ellen az egyetlen ellenszer mégis csak az volt, hogy végigordítottam az utat az óvodáig, mert aki ordít, az nem fullad meg, és délutánra lázas lettem, és végre meleg volt, és nem kellett kimenni az utcára a hideg szélben. A gyerekekben még van tisztesség.
Ma már nem ordítok vissza, ha az arcomba üvölt a tél. Lehet, hogy kellene? Vissza kellene üvölteni, hogy nem érdekel, és hogy vedd tudomásul, sosem szerettelek, érted? Menj csak, sértődj meg, nem fogsz hiányozni...
De már nem vagyok olyan őszinte, mint régen. Nézem a kékbe, szürkébe oltott várakozást. Tavasz lesz. Tudom. Csakazértis.

Férfias játékok

Hogy a férfiak mindig versenyeznek, ahhoz nem fér kétség. Egyszerű lehetne az illusztrálás: hány férfi fejében fordul meg, hogy az őt leelőző autót visszaelőzze. És hány nőében.
Ahol a férfi csatát sejt, a nő ölelést. Ahol a férfi meggyőz, a nő mosolyog. Ahol a férfi első akar lenni, a nő csak lenni akar valakivel.
Így lesz a férfi egyik, ha nem a legnagyobb, félelme a legyőzetés, a nőé pedig  ... A nőé nem tudom, mi. Talán a  magány.

képírás / útközben....

teg - nap....

szolid - szelíd....

...állítólag ma volt az utolsó nyári - verőfényes nap. Holnaptól hűvösre fordul, állítólag. Szóval ma délelőtt láttam pár galambot (is).

Lélek-zet

Nem akarom elkiabálni, de mintha nem lenne több bontatlan doboz. Ez persze önmagában még nem egy jelentős teljesítmény, és nem jelenti azt, hogy rend is van mindenhol, de mondjuk mérföldkő a költözés sagában. Sőt, tegnap este még a könyvespolcon is sikerült kicsit pakolni, így az óriási káoszból minikáoszt alakítottam ki. Lukácsot látókörön kívülre száműztem, Augustinus mellé pedig végre bekerülhetett Martin Buber A tűzpiros hajú Friderika helyett.
Hogy ettől-e vagy attól, hogy Borcsi és a macska is rajtam aludt, egy éjszakára elhagytak a rémálmaim, és végre kialudtam magam. Jó lenne pár ilyen éjszaka, de jövő szerdán már dolgozom, úgyhogy hamarosan várhatóak az iskolai típusú rémálmok.
Azért nagyon igyekszem nem stresszelni azon, mi mindent nem csináltam meg a szabadságom alatt, és próbálok mélyeket lélegezni. Ezt is a jógából tanulom.
Ja igen, beköszöntött az allergiaszezon. A homeopátiás orvos szerint nem véletlen, hogy ilyenkor van bajom. Szerintem sem. Segít ez rajtam? Nem. Egy újabb biztos tudás, amivel nem tudok mit kezdeni.
Tényleg, nem lehetne, hogy csak olyasmiben legyek biztos, amivel kapcsolatban tudok is tenni valamit? Mert ebből a tehetetlen tudásból kicsit sok van raktáron. Ezeket kellene bedobozolni örökre.

A reggeli kávéról

A színnek van fontossága. Ha fekete, akkor a sötétje adja a komolyságot, ha tejeskávészín, akkor meg a kedvességet.
Az íze sem mindegy. Ha keserű, akkor nyár van, ha édes, tél vagy fáradt munkanap eleje.
Ha a kis sárga bögrén virágok vannak, akkor otthoni. Ha a szakállas haszid áll az Ariel kávézó előtt, a fekete macska meg a háztetőn, na akkor az egy munkahelyi. Ha egy megjósolhatatlan bögre a kis kékvirágos pezsgőkávés mellett ácsorog olyan áhítatos csendben (hagyja érvényesülni, azért), akkor az egy teraszos.
Sokféle van még, de ez nem olyan fontos. A fontos, hogy ha nem egyedül iszom, az íze sokkal jobb.
Kellene erre is egy íratlan szabály. Hogy ne lehessen a reggeli kávét egyedül inni.