Zenekari (k)árok

Meghallgatunk, amit csak lehet az elkövetkező néhány napban. Ma este őket:



Holnap kis szerencsével a franciákat:



Szerdán, ha a csillagok jól állnak, beugrunk a PASO-ra. Ez alkalommal a hangzásra hajtok, nem az ugrabugrálásra, úgyhogy inkább a színpad mögött, sörrel a kezemben hallgatózom.



Csütörtökön TSB-vel be kellene ugrani Takáts Eszterre. (A Punnany Massif koncertjét már Danira meg a haverjaira hagyom.)




Hogy innentől kezdve pontosan mikor is fogok készülni az óráimra, gyakorolni a felvételi tesztemre, vasalni és filmeket nézni, jógázni és főzni, arról fogalmam sincs. A károkat később mérem fel.

Az elvesztegetett időről

Nyugodtan lehet erre is fejcsóválva mondani, hogy hát azért ez is jellemző (jól megnyomva a szótaghatárokat) vagy hogy sokat mond énrólam, meg őróla is, hogy leginkább a félelem miatt emlékszem rá. Mert az igaz, hogy jó sok emberre emlékszem a félelem miatt, de a nagyapámra egészen kivételesen nem a sajátjaim miatt.
Lehetne erről a Zsigmonddal is, nem nekem, inkább talán anyámnak egy kimerítőt beszélgetni, de hogy is mondjam, az utóbbi időben Zsigmondban sincs már meg az a hév, anyámban meg, gyanítom, az affinitás. Vagyis érdekes ugyan, hogy a nagyapámmal kapcsolatban erre emlékszem legélénkebben, a szemébe költözött félelemről a halálos ágyán, de ennél azért nemigen több, mondjuk egy szemöldökfelvonással egybekötött nahát.
Sajnáltam azért, tényleg, hogy akkor én ott nem tudom megölelni, mert soha nem szerettem, meg hogy ő sem kívánta, mert ő sem szeretett soha, és szívesen mondtam volna, hogy majd a túloldalon az Isten, vagy a legidősebb lánya az Erzsi, akit viszont rajongásig, de azért ígérni nem mertem így ismeretlenül.
Ültem ott, fogtam a jobb kezét, a halál meg a balt, mert még ebben a szituációban is tudott valaki közelebb lenni a szívéhez, mint én, és akkor, életemben először, tényleg bántam, hogy nem tudtam valami vigasztalót idézni az Istentől. Így utólag nyilván ez is mindegy.
Ez persze még akkor volt, amikor anyám nem érezte szükségét, hogy azokról az évekről is meséljen nekem, amikor a nagyapám tanácselnök volt az ötvenes években, és ... és ha úgy adódott, a kitelepítettek házából hazavitette a bútorokat. Anyám meg állítólag sírt, mert megismerte a Marciék nagyszekrényét. De lehet, hogy ez sem feltétlenül így történt, már nem lehet erről megkérdezni a nagyapámat.
Hogy a nagyapám különösebben rossz ember lett volna, azt azért mégsem hiszem, bár erről a jóság-rosszaság dologról sem beszélgettünk soha, csak a kötelező udvariassági köröket, hogy 'Hogy tetszik lenni?' ő meg hogy 'Jól', de minden intimitás nélkül. A nevemet nemigen tudta megjegyezni, meg azt sem, éppen hányadikba járok, úgyhogy maradtunk a hetediknél még tizenhat éves koromban is. Csak akkor tekintett el a tanulmányi előmenetel firtatásától, amikor megszültem Esztert. Akkor már mindegy volt a hetedik osztály.
Hogy fiatalnak milyen lehetett, nem nagyon tudom elképzelni, de szerintem szép szál, magas ember. Öregnek emlékszem rá világ életemben. A félelmétől eltekintve egyébként a zene szeretetére azért még emlékszem, mert imádott népdalokat énekelni, valami férfikarral még a Röpüljpáva döntőjébe is bejutottak. Betegségére aztán elveszítette a hangját. A rák a hangszálait is átrágta.
Néha úgy érzem, ha akkor tovább ülök az ágya szélén, némaságában jobban is megismerhettem volna. De erre már nem volt időm. Elvesztegettem egy életet.

Gépház

Sajnos a deezer behalt, illetve kis hazánkban nem elérhető. Felraktam egy Grooveshark nevű lejátszót, de ez nem indul egyedül, úgyhogy kell egyet kattintani, és akkor muzsikál. Most éppen a kedves Barabás Lőrinc.
Jobban szeretem az azonnal induló meglepetéseket, meg a pofás lejátszókat, de most csak ezzel tudok szolgálni.

Tűréshatár

Megnézek én mindent, ami elém kerül, nem szépítem. A pszichiátriára bevonuló fiú történetét is, meg ezt a tegnapit is Dani szerezte be, én meg ott ragadtam a képernyő előtt, csak úgy tétlenül, mint gyerekkoromban, amikor néha fél napot is bámultam a televízióban futó fényeket.
Most bámulás közben sem tudom meg nem történtté tenni a jeleneteket, akkor is összerakom a gondolataimat, ha nem is kellene. Blogmellékhatás. A világ posztablakban. Beteges.
Nem tudom megmondani, a Hanna jó film vagy sem. Nem is néztük végig. Nem is a filmről írok.
A gondolatok maradtak meg. Hogy a tűréshatáron innen vagy túl van a téma. Hogy ha mondjuk a végén kiderül, hogy volt valami erkölcsi jó, aminek érdekében az apa gyilkolásra képezte ki a lányát, akkor ettől visszamenőleg indokoltnak tekinthető-e a hidegvérű gyilkolászás... Vagy csak a látvány miatt érdemes a kiöregedett, megkopott hősöket szűzies gyereklányokra cserélni?
Vajon kinőtt a világ a hősökből? Ez lenne a világ gyerekkorának vége? Ez a posztrealizmus vagy a posztnaturalizmus? Vagy a gyerekhősök kora? Ha már a felnőttek nem képesek a világ kerekét megforgatni, a gyerekek kénytelenek?
Csak kérdéseim vannak már megint.
Minél többször látom, annál jobban hiányzik. Ez a mondat is egy kérdés.

Módszerek

Azon gondolkodom, amit a Trilógia első részében olvastam. Hogy azt kell leírni, ami van, nem azt, amit gondolunk. Tehát azt, hogy a könyvek össze-vissza voltak az asztalon, nem pedig azt, hogy odahánytam a napi keserűségem az asztalomra.
Egyrészt ez rendkívül vonzó, másrészt iszonyatosan kegyetlen. Egyszerre.
Lehet az életet is így, pragmatikusan, Joe mutatja is nekem nap mint nap, mégsem tudom így csinálni.
Jobb volna valahogyan benne maradni a valóság és a K-PAX közötti résben.

Benne vagyunk a Mátrixban

Már elmenőben voltam, amikor a lépcsőházban összetalálkoztam Gofrival, aki zavartan bolyongott, s azt mondta, úgy érzi magát, mint a Mátrixban, én meg jól megörültem a hasonlatnak, mert tényleg.
Azt azért nem állítanám, hogy én lennék Neo, azt, meg pláne nem, hogy Morpheus, esetleg a fekete macska szerepét bírom felvállalni ebben a hülye szereposztásban. A macskáét, aki megjelenik, csak éppen időnként olyan, mintha adáshiba lenne, szóval ahogy Smith ügynökék újra és újra átírják a rendszert, úgy kényszerülök én is újra és újra ugyanabba a szerepbe, csak éppen fogalmam sincs, ki kivel van, és mit akar.
Ma újabb órarend problémákra ébredt a Mátrix, szóval az, hogy reggel a rohadék csúcsforgalom és útlezárások miatt éppen nyolcra beestem, még semmit sem segített rajtam, mert mindjárt az igh irodájába lettem hívatva, hogy értésemre adja, az az óra, amit ő nem méltóztatott berakni az órarendbe, az nem lehet akkor, amikor én kitaláltam, mert az egy olyan óra, ami arra van fenntartva, hogy HÁTHA megbeszélés lesz. Akkor ott eljátszottuk a bazdmetebarom kezdetű játékunkat, mondjuk  csak udvariasan ordítozva, és kizárólag csak a kollégákkal együtt káromkodtam a folyosón, ami pedagógiailag helytelen, de megbeszéltük, hogy mentálhigiénés céllal hetente egyszer engedélyezzük magunknak, hogy csúnya szavakat gyűjtsünk csapatépítő gyakorlat címén.
Így most akkor nulladik órát fogok tartani, kértem hozzá számítógépes termet, majd nézünk TED-es előadókat, meg bóbiskálunk, míg a nyálunk a billentyűzetre nem csorog. Nem érdekel.
A 15 perces nagyszünetben 25 perces megbeszélést tartott Bridge, melyben meghallgathattuk 'Tejóistendesokadolgom' című monológját, melynek végén sajnálatos módon nem szaggatta meg csini ruhácskáját, valamint ismertette, kinek melyik lesz a szerencsenapja, amikor egész nap ügyelhet a folyosókon, továbbá felhívta a figyelmünket arra, milyen nehéz az ő élete. Nekem személy szerint is könny szökött a szemembe.
Utána aztán kiderült, hogy tulajdonképpen az is lehet, hogy a nap első felében még a tegnap érvényben lévő órarend szerint, a nap második felében azonban már az új szerint kell tanítani. Én mindenesetre elhúztam, amint sikerült az összes eddigi órámat visszamenőleg is beadminisztrálni az elektronikus naplóba. Persze mínusz sok órán állok, mert a Nagy Órarendbűvölő a heti 21 órám helyett csak 12-őt osztott be az ideiglenes órarendbe, de sebaj, majd legfeljebb nem kapok túlórapénzt.
Az iskolából viszont újra a Nagy Reálhozam Quest következett, ma két állomást jártam végig, mely jutalma nem maradt el. Kénytelen leszek a meghatottságtól csupa nagybetűvel: HOZZÁJUTOTTAM A REÁLHOZAMOMHOZ!!! Augusztus 9-dikén adták postára, ma ugye szeptember 13-dika van. Ez idő alatt egyetlen értesítést sem kaptam, viszont eltelefonáltam kábé hatezer forintot, és elautóztam ennél egy kicsit többet. Amikor megkérdeztem, a postán, vajon miért nem kaptam egyetlen értesítőt sem, a nő csak pislogott. Pedig hálistennek ő nem is a Sanyival volt nyaralni.
Minden jó, ha a vége jó. Itthon vagyok. Remélem, TSB nem vágja fel az ereit, mert őt ma még a szőnyeg szélére is akarta állítani Bridge, csak sajnos közben el kellett mennie ebédelni, úgyhogy TSB nagy plénum előtti beszólása kis időre megtorlás nélkül maradt. Hiba a Mátrixban. Nem gond, holnapra megint átírják.

Kezdetnek

Apámnak hófehér haja és nagyonkék szeme volt. A hófehér hajában az volt a különleges, hogy olyan kitartóan és változatlanul fehér volt már harmincéves korától, a szemében pedig az, hogy változni tudott a színe. Nem tudom, mennyiséghez is köthető volt-e ez a színeváltozás vagy mindegy volt, mennyi, csak az alkohol legyen, mindenesetre ha ivott, a szeme színe jégkékre változott. Mint egy befagyott neontenger.
Apám meg azért  ivott néha, sőt ha a valóságtól, meg anyám kutató pillantásától menekült, akkor kicsit gyakrabban, és akkor annak a jégtengernek a színe csillogott vissza a szemében.
Nem szerettem, ha ivott. Nem szerettem, mert akkor a szemei a semmit tükrözték, én meg megijedtem, hogy apám a semmiben hisz.
Egyszer hazafelé jöttünk a nagybátyám kertjéből, részeg volt, csak meredt az útra, hogy ő gyalog megy, én meg mondtam, hogy ne, gyere busszal, de ő a semmiben akart gyalogolni, én meg emlékszem, hiába akartam a szemébe nézni, én is a semmi része lettem.
Érdekes, hogy a férfiak szeme olyan sok mindent elárul a boldogságukról, meg a semmiben tett kis privát utazásaikról, meg a más nőknél tett kis privát utazásaikról. A nők meg ... a nők meg ha boldogok, ha boldogtalanok, becsukják a szemüket.

A nagycsalád

Tökéletes család márpedig nincs, mondják sokan, és persze lehet, hogy igazuk van, mert minden attól függ, mit értünk családon. Ha a közvetlen családra gondolunk, mindjárt eszünkbe jut mindaz, ami nem tökéletes a mi családunkban. Eszünkbe jutnak a házastársi gondok, a kamaszodó gyerekek, a viták anyánkkal, apánkkal, meg a testvéreinkkel, a becsapott ajtók, a sértődött tekintetetek, a sok sírás. De talán másképpen is lehet értelmezni a család fogalmát.
Boriék iskolájában minden évben rendeznek családi napot, ami egy szombat délelőttre szerveződik. A gyerekek játszhatnak, kézműveskedhetnek, íjászkodhatnak, lovagolhatnak, a felnőttek meg beszélgethetnek egymással, a tanárokkal, délben pedig megehetik a pörköltet savanyú uborkával. Nem túl bonyolult családi program, mégis jól szokott sikerülni.
Tegnap elnéztem ezt a nagycsaládot ... Az volt a legérdekesebb, hogy mindenki mosolygott. Pedig ebben a nagycsaládban is vannak gondok, van, akiknek nehéz a sorsa, van, akit depresszió gyötör, van, aki nem alszik éjszakánként, mert nem tudja, mit hoz a holnap. Mégis, ezen a napon tudtak együtt játszani, tudtak egymásnak örülni, párthovatartozást, világnézetet és pénztárcavastagságot nem kutatva egyszerűen csak együtt lenni. Tegnap tudott egymásnak mit mondani segédmunkás és igazgató, diák és tanár, zirci főapát és gyerekeit egyedül nevelő nő.
Talán ilyen egyszerű ez. Nem mindig azt nézni, mi az, amiben mások vagyunk, hanem azt, mi az, amiben hasonlítunk.
Az ember egy az emberségében a világ összes emberével. A magyar egy a hazájában minden magyarral. A család nem csak az, akihez este hazamegyünk morcosan, fáradtan, idegesen. A család nem feltétlenül azoknak az embereknek a közössége, akiket esetleg csak a közös lakcím tart össze. Sokkal inkább azoké, akiknek van mit megosztani egymással az életükből, akik egymásra tudnak mosolyogni, akik szeretni tudják egymást hibáik ellenére vagy éppen a hibáik miatt.
Ez a tökéletes család. A barátaink is ide tartoznak, a szomszédnéni is, a tanítványaink is, bárki, akit szeretni tudunk, és akit el tudunk fogadni olyannak, amilyen. Minél nagyobb ez a család, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy minket embernek teremtett az Isten.