Biodíszlet vagy amit akartok.

Ó, az az igazság, hogy nem tudom megállni, hiába szeretném, egyszerűen be kell számoljak az én nagyvárosi kiruccanásomról. Mert Nagypéntek ide vagy oda, van az az élmény, amiért megéri felszállni az utálatos IC-re még ilyenkor is.
Pedig a vonat indulása utáni percben kis híján megütött a guta, ugyanis csak egyetlen dolgot hagytam otthon, a netbookom aksiját, amitől a három órás út kínszenvedéssé változott, hiszen a netbookra letöltött párszáz oldal Spiró Fogságot (a papíralapút Zé úr kölcsönadta valakinek), terveztem olvasni az úton. Noteszt sem vittem, gondoltam, majd beírom a gépbe, amit akarok. Végül az okostelefonomra ugyan sikerült rátölteni egy kis olvasnivalót, de az fél óra után ki szeretett volna gyulladni... Hát így utaztam én Kelenföld állomásig.
Jó különben, praktikus, hogy a tesóm Budapesten lakik, ilyenkor megszállok nála, és rögtön át is értékelem az életem. Szicíliai rokonokra vágyom.
A kiruccanás célja persze nem valami nagypénteki családegyesítés volt, hanem alapvetően és majdnem kizárólag az A38-as kis összejövetel, ahol a VilágMa blogot író szerzők összetalálkoztak, hogy végre szemtől szemben is lássák egymást, és élőszóban is beszélgessenek egyet.
Én, azt hiszem, viszonylagos előnnyel indultam, mert Myrtille-t és Csepeli Györgyöt kivéve már mindenkihez volt szerencsém élőben, de Myrtille-lel már legalább neten beszélgettünk,  szóval ő egészen ismerősnek tűnt, leszámítva, hogy a képei alapján hirtelen nem ismertem fel, amikor ott állt előttem, tehát nem borultam már bemutatkozáskor a nyakába. Ennek valószínűleg kifejezetten örült is. (Csepeli Györgyről nem is szólva, aki viszont sokkot is kapott volna, azt hiszem.) A többieket viszont, ahogy az nálam lenni szokott, nem kíméltem.
A rendezvény színvonalát emelte még a ruccolás-halas hidegtál, de a cseh sörfőzdék is kitettek magukért, merthogy az este folyamán alkalmam nyílt biodíszlet szerepemből adódó hozzáadott értékemet több pohárnyi Staropramenre váltani. Ugyanezen okból kifolyólag most sajnos képtelen vagyok mindazon szellemes és bizarr mondatokat felidézni, melyek megjegyzésére felesküdtem ott helyben. Na mindegy, a lényeg az, hogy szerintem mindenki jól szórakozott, legalábbis én így láttam.
Én biztos, mert rengeteg dolgot tanultam internetes izékről meg bigyókról, de azért azt alig várom, Myrtille megírja, hogyan kell kiszámolni, hány bit egy ember. És arra is fogadalmat tettem, az elkövetkező egy évben biodíszletként további hozzáadott értéket generálok a közös blogon, melyet egy esetleges újabb találkozó alkalmával további Staropramenekre és/vagy pálinkára tervezek beváltani.
És még három: 1. Indiáner táskája álomszép volt, de könnyű annak, aki gazdag asszonyként feszt színházba jár; 2. életemben először függetlenségi harcosként cigiztem egy szombathelyi liberálissal (yeah), 3. elfelejtettem megkérdezni Kapitány Gabitól, amit ezer éve szeretnék, hogy hol az a piros kabát, amit egyszer emlegetett.
Most ennyi, a délutáni fotótörténeti kínzattatásaimról Lucziferrel, és ennek létfilozófiai lecsapódásairól majd a VilágMa oldalon.
(Ja igen, hazafelé is vonattal jöttem, és basszus, Kunderát olvastam, de úgy, hogy most a Spiró szegény a sarokba van hajítva, én meg a lét elviselhetetlen könnyűségéről meg nehézségéről fogok vartyogni napokig. Nagyon könnyű belehabarodni egy férfiba, ez a helyzet.)

Leningrád kóvbojz menni találkozó

Na ha már ajándékozás, legyen úgy, hogy Gofri is kap ajándékot ma, mert tegnap nagyon hősiesen bírta a napot, holott ő énnálam a Richter skálán legalább 8.4 tizeddel szociopatábbnak minősíthető.
Persze ha jobban végiggondolom, én is megérdemlek valami kis szegedi szuvenírt miután hogy ma meg ön fel is áldoztam magam, és bementem egy csapat tirpákhoz (márelnézést) diákhoz, és az utolsó órám után őt csupa szívjóságból helyettesítettem, magamat szívességi magyartanárnak kiadva. Ezt most csak azért írtam ide, hogy a jó hosszú tavaszi szünet után (kettő nap) ne felejtsem erre könnyek között emlékeztetni.
Na de az ajándék, hogy legyen neki min röhögni ott a messzi távolban, az mégiscsak a tegnapi komikus, nem a mai tragikomikus napról kell, hogy szóljon. Próbálok hű krónikásként semmit sem kihagyni.
Szóval reggel hétkor indultunk egy bazi nagy busszal, amin persze az udvarias fiatalok már elfoglalták a lenti üléseket mind, így mi odafent foglaltunk el helyünket a focicsapat tagjainak jókedvű reggeli bazmegolása közepette. Minden másra ott volt a Mastercard. (Persze hazafelé kiderült, hogy van ennél lejjebb is, focisták izzadtan, főnök előttünk lévő ülésen...)
A célállomásra, úgyis mint a Vendéglátó Kisváros=VK, érkezve azonnal a helyi Művközpontba sereglettünk, ahol kicsit megriadt VK segítők észlelték a vendégözönt, majd gyorsan kiderült, nem ide kellett volna, hanem az oktatási intézménybe. Erről persze sajnos senki nem tudott, mert Bridge 20 évre titkosította a rendezvény programját, így nekünk a vállhúzogatáson és a bárgyú mosolyon kívül nemigen maradt fegyverünk.
Szóval akkor OI (oktatási intézmény), pacsizás, egy zavart néni arcon csókolt, pedig én csak be akartam mutatkozni. Na jó, senkinek az élete nem habostorta. Isten tudja, milyen ijesztően nyújthattam a kezem.
Volt süti, pogi, üdítő cukros levek. Majd ismét visszaterelődtünk a művházba, ahol kezdetét vette a héthatárra szóló megnyitő. Ott aztán a VK OI-jének első asszonya sok meleg szeretettel és valamint a vendégeket különösen tekintettel a nemes versengésre. És valamint különös meghatottsággal a polgármestert, akitől azt kérte, légyszi ne zárják már be ezt a pöpec kis sulit. Na nem pont így.
A nő énnálam fiatalabb vagy nyolc évvel, de igen a szívembe zártam, mert meg kell mondjam, hozzá képest rohadt jól tartom magam. Másokhoz képest nem, de ezt ugorjuk.
Aztán jött a nemes, meg a versengés. Az én kis kölcsöndiákjaim meglehetős bénán szerepeltek, mert valamiért a tesztet totónak gondolták, és hát a plakátjuk is dizájncenter-díj esélyes lehetne, de nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Én szépen bátorítottam őket azért.
A négy órás nemes versengés számunkra szűk egy óráig tartott, utána csatlakoztam Gofrihoz a színházteremben, ahol a VK OI -jének szupergörcs irodalom tanárnője szervezésében egy 'Ki tud többet Szabó Magda önmaga előtt is titkolt énjéről' vetélkedőn vettek részt. Mintegy három órában. Szerintem csak azt nem kérdezte meg, hányadik oldalak utolsó szava volt a 'könyv', de ezt is csak azért, mert a kollégái ellopták az utolsó papírját.
Egyébként nekem mondjuk nagyon izgalmas volt a színpadi jelenetek sora, de hát világ életemben bírtam a színjátszó csoportokat. (Megjegyzem, Gofrinak kellene néha rendeznie ezt-azt, nem csak mindig kritizálni, mert ezt is egész jól csinálja.)
Aztán osztottak-szoroztak, és jól kihozták, hogy ééérdekes, VK OI-jének csapata mintegy 450 ponttal megelőzte a többi csapatot. Nem gond persze, nemes a versengés.
A titkosított programból aztán annyi kiszivárgott, hogy további pogi-szendvics-bájcsevej után kettőkor eredményeket hirdetnek. Ott egyébiránt különösen meleg szívvel a szponzort. Nagyon jó. Díjak, ajándékeső: szponzortoll, műcsoki, dizájnos oklevél, búcsúzkodás. Most különösen meleg szeretettel  minket, akik majd jövőre. Bridget mosolyog, fejben archiválja, mely diákok öltöztek matróz helyett farmernaciba, őket majd megtorol alkalomadtán. Buszba be ablakot le, ja nem, légkondit fel, diszkrét és agresszív lábszag focistairányból, főnök közelségéből eredően csökkent bazmegolási szint. Békés hazautunkon már olvasni is lehetett, sőt, én még zenét is hallgattam. Bármit, csak ne az előttem ülőket.
Gofri nyűgösködött, de miután lehűlt, határozottan kevesebb lett a homlokán a ránc.
Alig várom, hogy jövőre mi rendezzük azt a szép találkozót. Javasoltam Gofrinak, legyen egy Shakespeare darab színpadra állítása a magyaros feladat, az angolos meg, hogy egy felvonást angolul, szeptemberben elkezdünk próbálni, márciusban meg elküldjük a többieknek is a feladatot. Nemes a versengés, ó, magyar!
Nincs erre valami frappáns idézet Kölcseytől?

Örökség -ajándék poszt Trendónak

Ha a halálban az a hír, ki mit örököl, az azért egy eléggé elcseszett élet, gondoljuk első pillantásra. De nem ilyen egyszerű dolog ez.
Hogy kiből mi marad az utókorra, az mégiscsak árulkodik valamiről. Ha jól meggondoljuk, még az is fontos lehet, milyen kávéfőzőn készült a családi ünnepek után felszolgált fekete. Miért is ne.
A tárgyak értéke persze nem mérhető objektíven, annak érték, akinek az örökhagyó valamiért fontos volt. Ami nekem egy randa, pecsétes terítő, az az örökhagyó szívéhez közelálló barátnak, rokonnak kultikus tárgy. (Az a pecsét ott, tudod, az a marhapörkölt foltja, mert amikor a Feri rájött, hogy a Zsuzsi összefeküdt a sánta hentesgyerekkel, akkor eléggé indulatosan állt fel a vasárnapi ebéd mellől... )
Szomorú, ha valaki úgy hal meg, senki sem tart igényt többé a tárgyaira. A hagyaték az államé, de hát hol érdekli az államot a terítő vagy a kávéfőző?? Itt már csak a használati érték számít, csakhogy egy történet nélküli fénykép használati értéke nulla. Így értékelődik le az élet is. Ez az igazi elmúlás, amikor az eljövendő életekre gyakorolt hatásunk semmivé lesz.
Nem mintha örök hírnévre tartanánk igényt, de a blogírók után azért a kávéfőzőn, a pecsétes terítőn és a felidézhetetlen nevű és életű embereket ábrázoló fényképeken kívül marad még valami. Valamiféle szellemi termék, amit a blogszolgáltatók weblapjaikon ideig-óráig (örökké???) megőriznek. Törvény által nem szabályozott örökségről beszélünk most, legalábbis Magyarországon.
Nem így Amerikában, ahol nem túl régen törvény született arról, a blogtartalmat örökölni, és örökbe hagyni is lehet ezentúl. Bölcs gondolat. Pláne, ha az álnéven író blogszerző nem feltétlenül családjára hagyná mindazt, amit írt.
Fogalmam sincs persze, hogyan is működne mindez, mert jogilag kicsit ingoványos talajnak érzem az örökbe adást onnantól kezdve, hogy ugye a közjegyző mondjuk szeretné majd, hogy igazoljam magam, mint Biedermann Izabella. Mégis hogy? Írok neki egy bekezdést, hogy akkor stiláris jegyek alapján ...
De nem kell aggódni, ilyen törvény egyelőre nincs Magyarországon. Sebaj, én már pár hete (?) az összes blogbejegyzést örökül ígértem Zaphodnak, úgyhogy ezennel itt és most megerősítem a korábban kinyilvánított szándékom. Tegyen ő a bejegyzésekkel azt, amit jónak lát, mert benne megvan a kellő távolság, és az a józan ítélőképesség, ami az ilyen örökségek villámsebes kukába süllyesztéséhez elengedhetetlen.
(Erre a posztra majd kéretik erősen hivatkozni, ha öregségemre egészen meghülyülök, és egyszer csak valami fontosságot kezdek tulajdonítani a blogbejegyzéseimnek. Köszönöm.)

Használati utasítás

Jóvanna. Tudom, hogy tudsz olvasni, csakugye az értő olvasás, drágám, na abban nem vagy annyira otthon mostanában, úgyhogy tessék idefigyelni kicsit. Először is, nem kéne elfelejteni, hogy ebben az életkorban érdemes elcipelni magaddal az olvasószemüveget vásárláshoz.  Persze, hogy eleinte idegen és kényelmetlen, de meglátod, olyan ez, mint az intimbetét, egészen az emberhez nő, míg végül huzatosnak tetszik nélküle az alsónemű. (Ebből még lesz majd korszakmeghatározás, csak tessék figyelni, IE és IU, mert ez igenis egy új korszak.) Szóval szemüveg!! Erre emlékeztessük magunkat reggelente, aszongya Gingko Biloba és szemüveg, amíg majd meg nem szokjuk annyira, hogy nélküle a fejünk tetszik huzatosnak. (Madzagon azér' ne lógassuk semmiképp a nyakunkba, az legyen majd a nyugdíjas megalázás része.)
Micsoda? Hogy nem kell szemüveg, megoldod? Hát kérlek, ha el akarod játszani ezt az itt a betű, hol a betűs játékot, miközben igyekszel beállítani a karhosszadat az apró betűs részhez, akkor nem kell, akkor menjél szemüveg nélkül, mindegy nekem, csak az a kérdés, az a plusz húsz perc nem fog-e hiányozni majd este. Pláne ha az pont a szexre szánt húsz perc, de te tudod.
Na akkor hajat akarsz festeni. Már azon, hogy szőkéből depifekete, esetleg dögösvörös, pláne véletlenbarna, azon túl vagy, most a színmegőrzés a feladat, mármint hogy az őszülő hajszálakat diszkréten kellene visszafesteni az eredeti színre. Mi is volt az? Olyan szőkésizé.
Múltkor volt az a miafene, nyolcpontkettes gárnié, mert megérdemelted, de most valami másik fotók vannak, és nyolcpontnégyes, és akkor ez most ugyanaz a szín vagy nem???? Ez nem derül ki. Jó, akkor rohadjanak meg, akkor váltunk, vegyünk egy másikat. Van új brilliánsszínű, meg teljes ősztakarás, ja erről mindig kiderül, hogy maximum akkor takar, ha fekete fóliával a fejeden jársz ezentúl, vagy úszósapkában, mert az takar. Csak nem áll jól.
Na semmi pánik, támaszkodj a képekre és emelkedj felül azon, hogy ezeknek a nőknek a fejére egy dzsungelt fotoshoppoltak. Nem is életszerű szerintem. A szín meg... Egyik sem hasonlít. Különben is, mi a szar az, hogy pezsgőszőke? Az a rózsaszín? És miért tűnik a sötét szőke világosabbnak, mint a középszőke? Valami színügyi biztost már ki kellene nevezni ide is.
Nem baj. Fél óra alatt simán ki lehet választani. Nem nagy áldozat, egy jól kiválasztott szín felbecsülhetetlen. Középszőke. A dobozon a nő haja csillog-villog. Szimpatikusan mosolyog is, látszik, hogy rendben van az ősztakarása.
A festék használata egyszerű: felken, várakozik, lemos, balzsamoz, szárít. Ha a haj nem középszőke, nem csillog-villog, és nem ér derékig, akkor sem kell elveszíteni az alkalmazott kémiatudományokba vetett hited. A festés egy hét után úgyis megfakul, bármilyen szín is volt a dobozra írva, a haj visszaváltozik őszes-szőkésizé színre. Ha a piacon lévő 30-35 árnyalatot 2-3 év alatt végigpróbálod, minden bizonnyal találsz egy egészen jó színt, amit majd a termékmegújulás keretében egy kicsit megváltoztatnak. Akkor kezdheted elölről a kísérleteket. Az eltökélt nő sosem unatkozik. örökérvényű.
Tulajdonképpen lehetnél ősz is. Vagy kopasz. Több jólápolt, ősz nő kellene a hazai közéletbe. Vagy több kopasz nő.

Ágy

Ágyat szeretnék. Most már lassan az is mindegy, hol. Már társaság sem kell, csak három nap zavartalan csend, és álommentes alvás.  Ezt szeretném kérni.
Biztos én vagyok csak ilyen balfasz, hogy mindent a nyakamba lehet sózni, a mai bemutató órától kezdve a holnapi bonyhádi versenyig, meg a hószünet pótlását, meg a két hetes vasalatlant, meg a bölcsesség minden csíráját is nélkülöző testvéreimet, akik a Facebookot választották színhelyül nézeteltéréseik rendezésére. Mindhülye.
Ehhez képest a realitás az még három nap munka, mindhárom nap korán kezdek, mert csütörtökön is kedd van, amikor nekem nulladik órával kezdődik a nap, és persze naná, hogy csütörtökön nem lesznek rövidített órák, mert van olyan, akinek sürgős ZH írathatnékja támadt pont a szünet első napján. Sírva tudnék fakadni.
Pláne, hogy nekem gyakorlatilag az a fél csütörtök adatik meg a húsvéti készülődésre idén, amely fél napba bele kell férnie mindennek a bevásárlástól a takarításig, mert szerdán versenynap van egy másik városka kies középiskolájában. Reggel héttől vakulásig, gondolom. Busz van, kaja nincs.
Jobban járnék, meg a világ is, ha most visszafeküdhetnék, és alhatnék három napig.

Na jó, ez egy sajnáljunkengem poszt lett. De nagyhét van, és majd zsoltárhallgatással megjobbítom magam.

Verseny

Annyi hülyeség volt a világban ezen a hétvégén is, hogy legjobb volna talán ... nem is tudom... zsákot húzni a fejemre?
Közben meg vége lett a bárzongorista versenynek, és Berki Artúr lett a legjobb. Mindig is megnyugtatott ez a fajta zongorázás.
Pozitív díjakat kellene osztogatni. Az egy igaz emberét például Tulassay Tivadarnak.

Menedék

A menedék az mindenkinek más. Nem a menekülés része a legfontosabb, hanem a nyugodtság része, a békében hagyás része. Lengyeltóti menedék. Egy hely, ami békén őrzi azt az időtlenséget, azt a csendet, ami az élet megőrzéséhez elengedhetetlen.

A terasz messze van mindattól, ami a hétköznapjaink zaját generálja. Messze van a munkától, a családtól, a mindennapoktól. Ez a legfőbb értéke.

Kicsit szomorú volt összepakolni mindent, leszedni a falakról a képeket, bedobozolni a könyveket, de ezért mentünk, ez volt a bevállalt 'munka' része ennek a hétvégének. Nem örökre pakoltunk össze szerencsére, csak a festő kedvéért, mégis egy-két percig mindhárman megéreztük talán, milyen lesz majd egyszer, ha majd talán nem is túl sokára, eljön az a szomorú nap is.

Azért nem kell megsajnálni minket, ez a munkás hétvége is csak úgy tud zajlani, mint a mi közös hétvégéink, amolyan West-Balkán stílben, értsd: két gin-tonik/óra/ egy polc lepakolása. Nem az a lélekölő tempó, na.

Pakolni persze csak szombat este kezdtünk, nehogy már elsiessük ezt a dolgot. Most ha ilyen naplószerűen gondolnám a beszámolót, bajban lennék, mert őszintén szólva, a péntek estéről nem sok emlékem van. Az biztos, hogy egy kicsit kénytelenek voltunk pálinkázni, mert mégis mit igyon az ember a pirítósra kent rusztikus padlizsánkrémhez ugye? És az is biztos, hogy tízkor már aludtunk. Mi még fáradtnak is szeretünk együtt lenni.

Szombat reggel aztán megvolt a kötelező piacgyakorlat, és bár volt bennünk némi kis csalódottság, mert se a kenyérlángosos nem volt még kint, se piroshusit nem sikerült vennünk, azért a többi kötelező elem szépen megvolt: vettünk egy csomó virágot, beültünk Zitához a Mentholba, sétáltunk Fonyódligeten, sőt, még intéztünk a villamosboltban egy FT skálán 8-as szenzoros baszatot is, ami tennivalóként most kivételesen került fel a listára, mert a kisházra szerelt baszat elromlott. Szép, napsütéses délelőttel és kellemes meleggel álltak mellénk az égiek ezen a szombaton, de olyannyira, hogy végül kiültünk a Torony teraszára, és pólóban ettük a tojásos nokedlit salátával. 

Amikor estefelé hazaértünk (haza mondom, mert a szívünk egy része itt lakik, ebben az öreg vályogházban), a lufivá dagadt hasú Kormi már alig bírt magával. Türelmetlenek voltak a hasában az új kiscicák. Már annyira fel van dagadva szegény, hogy nem voltunk benne biztosak, nem kell-e hétvégén bábát is játszanunk. (Még ma is úgy ugrált amikor meglátott minket, mink egy kenguru, és istenemre mondom, sikongatott is hozzá.)

A szombat esténk a gin-tonikok után energikus pakolászással és csavaros fűzágak hámozásával telt, persze előbb meg kellett vacsorázni; az ember ne igyon üres gyomorra. Az otthoni menü remben sült krumpli volt lila hagymával, olivával, ruccolával, füstölt combbal és egy kis szalonnával (csak a nyomelemek miatt). Végül aztán, ahogy lenni szokott, éjfél és hajnali egy között a pasikra terelődött a szó (feszes fenék, miegymás), de ezt témát még ma reggel is folytatni voltunk kénytelenek. Jellemző. Miről beszélget három nő, ha nem a férfiakról...

Jó, hogy van menedékünk. Persze már nem Lengyeltóti az, nem is a ház, hanem mi magunk vagyunk azok egymásnak. Istentől való kegyelemben Virágvasárnapra. Meg más napokra.

(Lesznek ám képek is hamarosan.)