Menedék

A menedék az mindenkinek más. Nem a menekülés része a legfontosabb, hanem a nyugodtság része, a békében hagyás része. Lengyeltóti menedék. Egy hely, ami békén őrzi azt az időtlenséget, azt a csendet, ami az élet megőrzéséhez elengedhetetlen.

A terasz messze van mindattól, ami a hétköznapjaink zaját generálja. Messze van a munkától, a családtól, a mindennapoktól. Ez a legfőbb értéke.

Kicsit szomorú volt összepakolni mindent, leszedni a falakról a képeket, bedobozolni a könyveket, de ezért mentünk, ez volt a bevállalt 'munka' része ennek a hétvégének. Nem örökre pakoltunk össze szerencsére, csak a festő kedvéért, mégis egy-két percig mindhárman megéreztük talán, milyen lesz majd egyszer, ha majd talán nem is túl sokára, eljön az a szomorú nap is.

Azért nem kell megsajnálni minket, ez a munkás hétvége is csak úgy tud zajlani, mint a mi közös hétvégéink, amolyan West-Balkán stílben, értsd: két gin-tonik/óra/ egy polc lepakolása. Nem az a lélekölő tempó, na.

Pakolni persze csak szombat este kezdtünk, nehogy már elsiessük ezt a dolgot. Most ha ilyen naplószerűen gondolnám a beszámolót, bajban lennék, mert őszintén szólva, a péntek estéről nem sok emlékem van. Az biztos, hogy egy kicsit kénytelenek voltunk pálinkázni, mert mégis mit igyon az ember a pirítósra kent rusztikus padlizsánkrémhez ugye? És az is biztos, hogy tízkor már aludtunk. Mi még fáradtnak is szeretünk együtt lenni.

Szombat reggel aztán megvolt a kötelező piacgyakorlat, és bár volt bennünk némi kis csalódottság, mert se a kenyérlángosos nem volt még kint, se piroshusit nem sikerült vennünk, azért a többi kötelező elem szépen megvolt: vettünk egy csomó virágot, beültünk Zitához a Mentholba, sétáltunk Fonyódligeten, sőt, még intéztünk a villamosboltban egy FT skálán 8-as szenzoros baszatot is, ami tennivalóként most kivételesen került fel a listára, mert a kisházra szerelt baszat elromlott. Szép, napsütéses délelőttel és kellemes meleggel álltak mellénk az égiek ezen a szombaton, de olyannyira, hogy végül kiültünk a Torony teraszára, és pólóban ettük a tojásos nokedlit salátával. 

Amikor estefelé hazaértünk (haza mondom, mert a szívünk egy része itt lakik, ebben az öreg vályogházban), a lufivá dagadt hasú Kormi már alig bírt magával. Türelmetlenek voltak a hasában az új kiscicák. Már annyira fel van dagadva szegény, hogy nem voltunk benne biztosak, nem kell-e hétvégén bábát is játszanunk. (Még ma is úgy ugrált amikor meglátott minket, mink egy kenguru, és istenemre mondom, sikongatott is hozzá.)

A szombat esténk a gin-tonikok után energikus pakolászással és csavaros fűzágak hámozásával telt, persze előbb meg kellett vacsorázni; az ember ne igyon üres gyomorra. Az otthoni menü remben sült krumpli volt lila hagymával, olivával, ruccolával, füstölt combbal és egy kis szalonnával (csak a nyomelemek miatt). Végül aztán, ahogy lenni szokott, éjfél és hajnali egy között a pasikra terelődött a szó (feszes fenék, miegymás), de ezt témát még ma reggel is folytatni voltunk kénytelenek. Jellemző. Miről beszélget három nő, ha nem a férfiakról...

Jó, hogy van menedékünk. Persze már nem Lengyeltóti az, nem is a ház, hanem mi magunk vagyunk azok egymásnak. Istentől való kegyelemben Virágvasárnapra. Meg más napokra.

(Lesznek ám képek is hamarosan.)